Főkép

Bevallom, néha egy kicsit aggódom a rovat lelkéért. Hétről hétre jövök, válogatok, bevezetőt írók, és nem titok, mert bizony előfordul, hogy még hétfőn reggel sem tudom, mi lesz a keddi rovatban. Időnként az élet összecsap a fejem fölött, és bár nehezen állok neki, mégis örömet jelent az írás. Talán, mert a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv arra késztet, szabaduljak meg a felgyülemlett feszültségtől, úgy, hogy kikiabálom. Lehet, ezért passzolnak a versek annyira hozzám, és a mindenkori lelki világomhoz.

 

De azért érdekelne, hogy veletek mi a helyzet? Tudom, senki sem szeret hozzászólni az oldalon – kivéve, ha elírok valamit –, regisztrálni kell, ami meglehetős macera, de mondjuk a facebook oldalunkon megoszthatnátok velem, velünk, mit jelent számotokra egy-egy vers? Hogy mi volt eddig a kedvencetek, melyiket nem szerettétek? Melyik volt az, ami egy keddi napon titeket is szíven talált? Nem várok személyes történeteket, elég csupán egy költő és egy cím, de őszintén kíváncsi vagyok. Mert dacára számtalan különbözőségünknek, mégis csak van bennünk valami közös: a rovat.

 

Li Paj (701-762) kínai költő, a Tang-dinasztia idején élt. Nevének ismertebb formái a Li Po és a Li Taj-po. Ismert még „Halhatatlan költő” és Si hszien néven is. Kínában az egyik legnagyobb költőnek tartják, és közel 1100 költeménye maradt fenn. Nyugaton ismertté Ezra Pound japán változatokból készített nagyon szabad fordításai tették, magyarra a 20. század legjobb költői fordították, többek között: Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor és Faludy György is.

 

Verseiben megjelenik határtalan képzelőereje, taoista hasonlatai és az alkohol iránti szeretete. Életének nagy részét utazással töltötte. A fennmaradt legenda alapján a Jangce folyóban halt meg, amikor részegen meg akarta ölelni a hold tükörképét, de kiesett a csónakjából és megfulladt.

 

Életünk során gyakran vágyunk tárgyakra, felszínes dolgokra: gazdagságra, hírnévre, de az az igazság, hogy ha máshol nem is, halálunkban mind egyformák vagyunk. Akármi történik az elkövetkezendőkben, biztosan eljön majd a pillanat, amikor távozunk. Múlandó életünk megrémiszthet, vagy inkább élvezhetjük azt, ami még hátra van. Inkább ez utóbbira szavaznék, tehát hol a bor?

 

Li Taj-po: A Fájdalom éneke

 

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!

 

Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

 

Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.

 

Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

 

Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.

 

E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.

 

Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.

 

Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...

 

Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.

 

(Fordította: Dsida Jenő)