Főkép

Pontosan február huszonötödikén lesz egy éve, hogy útjára indult a verses rovat. Akik olvassák, legalábbis gyakran visszatérnek, tudják, hogy eddig nem volt olyan költő, akitől két verset is idéztünk volna. Ennek oka pedig igen egyszerű, pont az, amiért megszületett a Heti vers – hogy tágítsuk a saját ismereteinket, hogy ne ragadjunk le csupán egyetlen költőnél, hiszen a paletta széles, mondhatni végtelen, akár az űr.

 

Készséggel beismerem, hogy bár a legtöbb verset én hoztam, mégsem ismertem korábban számos költőt, így ha másnál nem is, nálam már megvalósult a kezdeti törekvés. Ám én most szakítok a hagyományokkal, legalábbis átmenetileg. Arra gondoltam ugyanis, miért ne ünnepelhetnénk az egy éves évfordulót azzal a négy költővel, akik elsőkét kopogtattak be a virtuális ajtónkon. Annak idején nem véletlen kerültek ők a sor elejére, és bár számtalan egyéb személyből választhatnék, bevallom, most is őket kedvelem a leginkább.

 

William Blake (1757 – 1827) angol költő, festő, grafikus és nyomdász. Korának romantikus költészetében úgy őrizte meg egyediségét, hogy a stílus majdnem összes jegyét alkalmazta. Életében rézmetszőként vált ismerté, és csupán a 20. században került az angol és világirodalomban méltán kiérdemelt helyére.

 

Néha csak ennyit kell tennünk, kinyújtani a kezünket másvalaki felé, aki azzal, hogy megfogja, minket is erősebbé tesz. Hiszen gyakran olyan helyről érkezik a segítség, ahonnan nem várnánk, ott a megoldás és a boldogság, ahol eddig nem vagy csak a fájdalmat láttunk. Amikor ez ember csak arra koncentrál, mennyire rossz neki, nem lel rá a nyilvánvaló dolgokra sem, de ha a környezetére koncentrál, kicsit háttérbe helyezve saját magát, gyakran enyhül, vagy megoldódik a gond. Minden nézőpont kérdése.

 

William Blake: Madárszerelem

 

„Hol a házad, mondd, madár!
S este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Óh, te rétek dísze, mondd!”

 

„Áll egy szép fa társtalan:
Ott busulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
Este nem hoz örömet.”

 

„Én meg téged kivánlak,
Kincse-hangja a nyárnak;
Nappal erdőn kószálok,
Éjszaka sirdogálok.”

 

„Énérettem sirdogálsz?
Engem kivánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh, szerelmes jóbarát!”

 

„Gyere, hí csöpp lugasom,
Zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
Virág alatt megülünk.”

 

(Fordította: Babits Mihály)