Főkép

Fülszöveg:

Ethan Burke különleges ügynök világos küldetéssel érkezik az idahói Wayward Pines-ba: meg kell találnia és haza kell juttatnia két társát, akik egy hónappal korábban tűntek el az idilli kisvárosban. Mielőtt azonban felvehetné a kapcsolatot a helyi erőkkel, baleset áldozata lesz. Kórházban tér magához, igazolvány, mobiltelefon és aktatáska nélkül. S bár a személyzet nagyon kedves vele, őt mégis nyugtalanítja valami.

 

Ahogy telnek a napok, Ethan nyomozása egyre több kérdést vet fel. Miért nem tudja felhívni a feleségét és a fiát? Miért nem hiszik el a helyiek, hogy ő különleges ügynök? S mi célt szolgál a várost körülvevő elektromos kerítés? A lakosokat akarják bent tartani vele? Vagy valami mást odakint? Nyomozásának végére Ethan szörnyű dolgokra döbben rá: talán soha nem jut ki élve Wayward Pines-ból, mert ő már nem ugyanaz az ember, aki egykoron volt.

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

 

Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt. Szikrákat hányó sajgás járta át látóidegét, tarkója táján szűnni nem akaró lüktetést érzett, bár fájni nem fájt – a kezdődő migrén távoli mennydörgése. Az oldalára fordult, és ülő helyzetbe tornázta magát, aztán magzatpózba kuporodott. Ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy érezze a világ megbomlott egyensúlyát, mintha kilazult volna a tengelye, és azon imbolyogna. Az első mély levegővételtől fejszecsapásként hasított a fájdalom a bal oldalába, a mellkasi bordái közé, de hangos nyögések közepette erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. A bal szeme csúnyán be lehetett dagadva, mert vékony résnyire is alig nyílt.

A part mentén hosszú, puha fűszálak erdeje futott végig; a legzöldebb gyep, amelyet valaha látott. Tiszta vizű patak folydogált, sebesen csörgedezett a medréből kiálló sziklákat kerülgetve. A túlparton egy sziklafal magasodott fölé, úgy háromszáz méter lehetett. A kőszirt mentén fenyőfák csoportjai sorakoztak, illatuk és a folyó víz édes aromája belengte a környéket.

Fekete nadrágot, zakót, alatta pedig inget viselt, a gyapjúszálak fehérjére vérpöttyök fröccsentek. A nyakában harmatgyengén megkötött, fekete nyakkendő lógott.

Amikor először próbált meg feltápászkodni, összeroskadt, és olyan erővel zuhant vissza a földre, hogy az égető fájdalom újabb hulláma nyilallt mellkasába. A második kísérlete sikerrel járt, és bár gyenge lábakon, de megállt, talpa alatt a föld olyan volt, akár a dobógumi egy baseballpályán. Óvatosan megfordult, hogy megtarsa egyensúlyát, széles terpeszbe csosszant.

Hátat fordított a pataknak; egy sík mező szélén állt. Túloldalán hinták és csúszdák fémfelületei csillantak meg a tűző, déli nap verőfényében. Sehol egy teremtett lélek.

A játszótér mögött viktoriánus mézeskalácsházakat pillantott meg, azokon túl pedig egy főutca épületeit. A városka jó, ha másfél kilométer lehetett egyik végétől a másikig, és egy kőamfiteátrum közepén helyezkedett el, melyet majd’ egy kilométer magasan kovás vasérccel erezett meredély vett körbe. Legmagasabb, árnyas ormain foltokban tartotta még magát a hó, idelent a völgyben viszont meleg volt, a derült ég kobaltkéken ragyogott.

A férfi előbb élére vasalt nadrágja, majd egysoros zakója zsebeit tapogatta végig.

Se pénztárca, se a köteg pénz, se igazolványok, se kulcs, se telefon, csak egy svájci bicska az egyik belső zsebében.

 

Mire átért a parkon, felocsúdott a sokkból, és egyre tanácstalanabbá vált, a nyakcsigolyáiban a lüktetés immár fájdalommal párosult.

Hat dologra emlékezett:

A jelenlegi elnök nevére.

Az anyja arcára, bár nem tudta volna felidézni, hogy hívják, se azt, hogy milyen hangon szólalna meg.

Arra, hogy tud zongorázni.

És helikoptert vezetni.

Meg hogy harminchét éves.

És hogy el kell jutnia egy kórházig.

Ezeket a tényeket leszámítva a világot és benne elfoglalt helyét nemhogy homály borította, hanem egyenesen egy számára érthetetlen, idegen nyelven rögzítették. Elméje peremén ott lebegett az igazság, mégis hajszál híján elérhetetlen távolságba került.

Egy csendes, kertvárosi utcán bandukolt, minden egyes autót jól megnézett magának. Talán az övé lesz valamelyik?

Az egymással szemben álló házak makulátlanok voltak – újonnan festették őket, haragoszöld pázsitjuk tökéletes négyzeteit deszkakerítések övezték, minden egyes család nevét fehér nagybetűkkel festették fel a fekete postaládákra.

Szinte minden hátsó udvarban élettel teli kertekkel találkozott, amelyekben nemcsak virágok, hanem zöldségek és gyümölcsök is virítottak.

Olyan tiszta és élénk minden szín!

A második házsor közepén felszisszent. Kifulladt a megerőltető sétában, a bal oldalát gyötrő fájdalom megállásra kényszerítette. Levette zakóját, ingét kihúzta a nadrágból, kigombolta és szétnyitotta. Rosszabbul nézett ki, mint amire a fájdalom alapján számított – a bal oldalán egy sötétlila véraláfutás húzódott, amely egy betegesen sárga, középső csíkot fogott közre.

Valamivel elverték. Jó alaposan.

Finoman végigsimította a koponyáját. A fejfájás nem szűnt meg, sőt, minden perccel egyre kínzóbbá vált, de a baloldalt található zúzódáson kívül nem tűnt úgy, hogy komolyabb kárt tettek volna benne.

Visszagombolta ingét, betűrte nadrágjába, és továbbindult az úton.

Arra az ordítóan nyilvánvaló következtetésre jutott, hogy valamilyen baleset érte.

Valószínűleg elütötték. Lehet, hogy lezuhant. Esetleg megtámadták – ez megmagyarázná, hogy miért nincs nála a tárcája.

Először is a rendőrségre kéne mennie.

Hacsak…

Mi van, ha rosszban sántikált? Ha bűnt követett el?

Előfordulhat ez egyáltalán?

Mégis ki kéne várnia, hátha feldereng előtte valami.

Bár a város a leghalványabban sem emlékeztette semmire, botorkálása közben azon kapta magát, hogy minden postaládán elolvassa a rajta lévő nevet. A tudatalattijában bízik? Emlékezetének sötét bugyraiban arra számított, hogy az egyik postaládán majd éppen az ő neve áll? És ha megpillantja, minden eszébe jut?

Pár sarokkal odébb a belváros épületei nyúltak a fenyves fölébe, és most először hallotta a forgalom zaját, a távoli hangfoszlányokat, a szellőzőrendszerek zümmögését.

Az utca közepén megtorpant, akaratlanul is felkapta a fejét.

Egy kétszintes, pirosra és zöldre festett viktoriánus ház postaládájára meredt.

Az oldalára festett névre.

A szíve hevesebben vert, de nem értette, miért.

MACKENZIE.

– Mackenzie.

A név nem jelentett számára semmit.

– Mack…

De az első szótagja igen. Vagy legalábbis valami érzelmi reakciót váltott ki belőle.

– Mack, Mack.

Őt hívják Macknek? Ez a keresztneve?

– Macknek hívnak. Szia, Mack vagyok, örülök, hogy találkoztunk.

Nem.

Ahogy kiejtette a száján a szót, idegenül hangzott. Nem érezte, hogy hozzá tartozott volna. Ha őszinte akart lenni magával, utálta a szót, mert…

Félelmet keltett benne.

Milyen furcsa! A szó valamilyen okból félelmet ébresztett benne.

Egy Mack nevű ember látta el a baját?

Továbbsétált.

Három sarokkal távolabb a Fő utca és a Hatodik sarkára ért, ahol leült egy árnyékos padra, és lassan, óvatosan felsóhajtott. Körbenézett, mohó tekintettel keresett bármit, ami ismerős lehetne.

Sehol egy megszokott áruházlánchoz tartozó üzlet.

Legfeljebb átellenben egy sarki gyógyszertár.

Közvetlenül mellette egy kávézó.

A kávézó után egy kétemeletes épület, a bejárati lépcső felett cégér hirdeti:

 

WAYWARD PINES HOTEL

 

A kávé illatára felegyenesedett. Felnézett, és a két sarok közt félúton megpillantott egy „KV-Zóna” névre hallgató helyet. Vélhetően innen csapta meg az orrát.

Hümm.

Ha jobban belegondolt, nem éppen a leghasznosabb emlékmorzsa, mégis újra az eszébe véste, hogy imádta a jó kávét. Kívánta. Ismét egy aprócska puzzle-darab kilétének kirakós játékában.

A kávézóhoz ment, és benyitott az üvegajtón. A vendéglátóhely aprócska és hangulatos volt, ráadásul a szagból ítélve jó árut szolgáltak fel. Jobbra, hátul a pult mögött kávéfőzők, régimódi és modern kávédarálók, ízesítőszirupok várakoztak. Három széknek volt gazdája. A szemközti falhoz egy pár kanapét és fotelt toltak. Egy könyvespolcon megsárgult, puha fedeles könyvek. Két öreg harcos felemás készlettel hadakozott egy sakktáblán. A falakon helyi művészek munkáit állították ki – egy fekete-fehér önarcképsorozat egy középkorú nőről, akinek az ábrázata rezzenésnyit se változott két felvétel közt, csak a fényképezőgép fókuszbeállítása.

Odament a kasszához.

Amikor a huszonéves, szőke, rasztahajú pultos lány végre észrevette, vonzó tekintetében az undor villanását vélte felfedezni.

Vajon ismer engem?

A pénztárgép mögötti tükörben meglátta tükörképét, és azonnal megértette, miért ragadtatta magát a lány olyan utálkozó pillantásra – az arca bal oldalán hatalmas sebhely éktelenkedett, bal szeme akkorára dagadt, hogy szinte képtelenség kinyitni.

Uramisten, valaki jól szarrá vert!

A viszolygást keltő véraláfutást leszámítva nem nézett ki rosszul. Száznyolcvan magasnak saccolta magát, talán száznyolcvanötnek. Haja rövid, fekete, a kétnapos borosta árnyékként húzódott alsó állkapcsa mentén. Vaskos, izmos testalkatát világosan kirajzolta zakója esése és mellkasán feszülő inge. Szerinte egy reklám- vagy marketingigazgatónak nézett ki – biztos rohadtul megnyerő volt az ábrázata, ha megborotválkozott és kicsípte magát.

– Mit adhatok? – kérdezte a pultos.

Ölni tudott volna egy csésze kávéért, de akárki is legyen, egy fitying se volt nála.

– Jó itt a kávé?

Úgy tűnt, a nőt zavarba hozza a kérdés.

– Hát ja…

– A legjobb a városban?

– Ez az egyetlen kávézó a városban, de ja, a kávénk frankó.

A férfi áthajolt a pult fölött.

– Ön ismer engem? – suttogta.

– Tessék?

– Felismer engem? Be szoktam ide térni?

– Maga nem tudja, hogy járt-e már itt valaha?

A férfi megrázta a fejét.

A pultos egy ideig csak méregette, mintha az őszinteségét latolgatná, igyekezne kitalálni, hogy ez a bevert képű pali őrült-e, vagy csak szórakozik vele.

Végül azt mondta:

– Nem hiszem, hogy ezelőtt láttam volna.

– Ebben biztos?

– Hát, ez azért nem éppen New York.

– Na, jó. Régóta dolgozik itt?

– Valamivel több, mint egy éve.

– És nem számítok törzsvendégnek, vagy ilyesminek?

– Egész biztosan nem a törzsvendégünk.

– Kérdezhetek még egyet?

– Hogyne.

– Hol vagyunk?

– Nem tudja, hol jár?

A férfi habozott, lelke legmélyén nem akarta bevallani, hogy ennyire teljesen és abszolúte elveszett. Amikor aztán megrázta a fejét, a pultos lány úgy vonta fel a szemöldökét, mintha a kérdést se hinné el.

– Nem ugratom magát – bizonygatta a férfi.

– Ez itt az Idaho állambeli Wayward Pines. Az arca… mi történt önnel?

– N… még én sem tudom. Van a városban kórház?

Abban a percben, hogy feltette a kérdést, baljós kisülés futott át rajta.

Egy alacsony feszültségű ómen?

Vagy egy mélyen eltemetett emlék hideg ujjai játszanak a gerincén?

– Ja, hét sarokkal lejjebb, délre. A traumatológián volna a helye. Hívhatnék mentőt.

– Arra nem lesz szükség. – Elindult kifelé. – Köszönöm… Hogy hívják?

– Mirandának.

– Köszönöm, Miranda.

Amint újból kilépett a napfényre, megszédült, ami kibontakozó fejfájását pár nagyságrenddel felerősítette, immár a kínzó migrén alsó határát súrolva. Forgalom híján lelépett az úttestre, keresztülvágott a Fő utcán, és túloldalt elindult az Ötödik utca felé. Egy kismama és csemetéje mellett ment el. A kisfiú mintha valami olyasmit suttogott volna: „Mama, ő az?”

Az anyuka lepisszegte fiát, és bocsánatkérő grimasszal kereste a férfi tekintetét, majd azt mondta:

– Elnézést, nem akart udvariatlan lenni.

Odaért az Ötödik és a Fő utca sarkára. Egy kétszintes, barna téglából épült ház előtt állt, amelynek szárnyas üvegajtajára a WAYWARD PINES ELSŐ ORSZÁGOS BANKJA feliratot gravírozták. Az épület oldalában, a sikátor mellett kiszúrt egy telefonfülkét.

Amilyen gyorsan csak tudott, odasántikált, és magára zárta a fülke ajtaját.

Ennél vékonyabb telefonkönyvet még életében nem látott. Végiglapozta, hátha megvilágosodik, beugrik neki egy emlék, de csak a nyolc oldalon keresztül felsorolt pár száz nevet olvashatta, amelyek semmit se jelentettek számára, ahogy semmi más sem a kisvárosban.

Elengedte a telefonkönyvet, hadd lógjon fémláncán tovább; homlokát a hűvös üvegnek nyomta.

Megakadt a tekintete a nyomógombokon.

Elmosolyodott a jóleső felismerésre.

Tudom az otthoni telefonszámomat.

Mielőtt felvette volna a kagylót, a biztonság kedvéért egypárszor üresben is bepötyögte a számot, és úgy tűnt, ujjait a begyakorolt mozdulatok vérré vált tudása vezérelte.

R-beszélgetést fog kérni, imádkozott, hogy otthon felvegye valaki – feltéve, hogy van bárkije is. Persze a nevét nem tudná neki megmondani, legalábbis az igazit nem, de talán felismerik a hangjáról, és fogadják a hívását.

Felvette a kagylót, és a füléhez tette.

Már nyomta volna a nullát.

Nincs vonal.

Többször is lenyomta a kagylót tartó kart, de semmi sem történt.

Meglepte, milyen gyorsan feltolult benne a harag. Lecsapta a kagylót, a félelem és düh olyan gyorsan nőtt benne, mint egy belső égésű motor négy, felgyorsuló üteme, és kereste a kiutat. Jobb karját hátrahúzta, eltökélte, hogy beveri az üveget (kit érdekelnek az öklei?), de a zúzódott bordái közti fájdalom mindenen túltett, és kínjában a fülke padlójára rogyott.

Erre hasogató tarkója még jobban lüktetett.

Először mindenből kettőt látott, aztán csak homályos foltokat, végül elsötétült a világ…

 

Mire ismét kinyitotta a szemét, a telefonfülke árnyékba borult. Belekapaszkodott a telefonkönyvet rögzítő drótba, és feltápászkodott. A mocskos üvegen át is látta, ahogy a nap karimája a várost nyugatról határoló

sziklameredély mögé bukik.

Mikor eltűnt, jó öt-hat fokkal hidegebb lett.

Nem felejtette el a telefonszámát, a biztonság kedvéért, gyakorlásképp párszor bepötyögte, és még egyszer felvette a kagylót, hátha megjött a vonal; de süket volt, eltekintve az alig hallható fehérzaj sistergésétől, amelyet idáig észre sem vett.

– Halló? Halló?

Letette a kagylót, és ismét kezébe vette a telefonkönyvet. Múltkor a vezetékneveket futotta át, vadul keresett legalább egy-két szót, amely beindíthatná emlékezetét vagy érzelmileg megérintené. Ujja most a keresztneveket böngészte a névsorban, miközben próbálta a tarkójába visszaköltöző fájdalmat kirekeszteni.

Az első oldalon… semmi.

A másodikon… semmi.

A harmadikon… semmi.

A hatodik oldalon, a lap alján megállt az ujja.

 

SKOZIE, Mack és Jane

Wayward Pines, 83278, Keleti harmadik utca, 403……559-0196.

 

Az utolsó két oldalt már csak átfutotta… Skozie volt az egyetlen Mack Wayward Pines telefonkönyvében.

Vállával kilökte a fülke üvegajtaját, és kilépett a kora esti szürkületbe. Abban a percben, hogy a hegygyűrű mögé bukott a nap, egy csapásra sötétedni kezdett, a hőmérséklet rohamosan esett.

Hol fogok ma éjjel aludni?

Mit volt mit tenni, vánszorogva nyakába vette a várost. Lelkiismerete azt kiabálta, hogy egyenesen a kórház felé vegye az irányt. Beteg volt. Szomjas. Éhes. Szédelgett. Egy vas se volt nála. Egész teste fájt, és egyre nehezebben lélegzett, ahogy minden egyes levegővétellel gyötrelmes fájdalom hasított a bordái közé.

De legbelül még mindig rossz ötletnek tartotta, hogy kórházba menjen, és amint a belvárosból Mack Skozie lakása felé tartott, rájött, mi tartja vissza.

A félelem… megint.

Nem tudta, miért. Semmi értelme az egésznek. De be se tette volna a lábát a kórházba.

Ilyen állapotban nem. Nincs az az ég.

Nagyon furcsa félelem lett rajta úrrá. Mindent áthatott, mint amikor este az erdőben sétál az ember, és nem tudja, pontosan mitől kellene félnie, de épp a bizonytalanság miatt fél annyira.

Két utcával lejjebb rábukkant a Harmadikra. Mikor befordult a sarkon, és továbbment kelet felé, ki a városból, gyomra érthetetlenül görcsbe rándult.

Az első postaládán a házszám: 201.

Úgy tippelte, a Skozie-ház két sarokra lehet.

Előtte a kertben gyerekek játszottak, felváltva szaladtak át egy locsoló alatt. Ahogy közeledett a kerítésükhöz, kihúzta magát amennyire csak tudta, és igyekezett nem sántítani, de nem tudta megállni, hogy ne dőljön egy kicsit jobbra, és ezzel a bordáját kínzó fájdalmat ne enyhítse.

A gyerekek abbahagyták a játékot, és elhallgattak, mikor odaért. Leplezetlenül bámulták, ahogy tovacsoszogott – tekintetükben kíváncsiság és bizalmatlanság csillant, s ez nyugtalanította Ethant.

Átkelt az úttesten; ezúttal még lassabban haladt, mert három hatalmas fenyőfa alatt kellett átbújnia.

A cifra, színes viktoriánus házak sorszámai itt már hármassal kezdődtek.

A következő sarkon áll Skozie-é.

Izzadság gyöngyözött a tenyerében, és a lüktetés a tarkójában úgy szólt, mintha egy jó mélyre elásott üstdobot vernének.

Két másodpercig kettőt látott.

Behunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, megint összeálltak a tárgyak.

A következő saroknál pihenőt tartott. A szája régóta ki volt száradva, de mostanra már vattát köpött. Erősen zihált, keserű ízt érzett a torkában, hányinger kerülgette.

Minden a helyére kerül, amikor meglátod az arcát.

Úgy lesz, biztos.

Bizonytalanul lelépett az útra.

Estére járt, a hegyekből a hideg levegő leszállt a völgybe.

A napnyugta utáni havasi fény rózsaszínre festette a Wayward Pinest körülölelő hegyormot, és ugyanilyen színben játszott a sötétedő égbolt. Szerette volna meglátni benne a szépséget, az idillt, de a gyötrő fájdalom nem engedte.

Egy csöndesen, kéz a kézben sétáló, idősebb házaspár kerülte ki.

Rajtuk kívül az utca üres és néma volt, a belváros zajai teljesen elhaltak.

Átkelt a sima, fekete aszfaltúton, és fellépett a járdára.

Közvetlenül a 401-es postaládája előtt állt.

Utána a 403-as következett.

Állandóan hunyorognia kellett, hogy ne lásson kettőt mindenből, és enyhítse a migrén szúró fájdalmát.

Tizenöt kínzó lépéssel később a 403-as fekete postaládájánál állt.

SKOZIE.

Bele kellett kapaszkodnia a deszkakerítés hegyes tetejébe, hogy visszanyerje egyensúlyát.

Átnyúlt a kerítésen, kinyitotta a kerti kaput, és kopottas, fekete cipője orrával belökte.

A zsanérok nagyot nyikordultak.

A kapu halkan a kerítésnek verődött.

A járdát régi, bontott téglákból rakták ki, és egy verandához vezetett, amelyen egy kovácsoltvas asztalka állt két hintaszék között. A házat lilára festették, helyenként zöld díszcsíkokkal, a vékony függönyön át pedig fény szűrődött ki.

Na, gyerünk! Ki kell derítened!

A házhoz somfordált.

Gyomorforgató hullámokban tört rá a kettős látás, egyre nehezebb volt neki megálljt parancsolnia.

A teraszra lépett, és még épp időben kapaszkodott meg az ajtófélfában, hogy el ne essen. Remegő kézzel fogta meg és emelte fel a kopogtatót a rézgombról.

Úgy érezte magát, mint akit négy másodpercenként tarkón vágnak, és égető, sötét foltok tűntek fel a látóterében, mint megannyi aprócska fekete lyuk.

Hallotta, ahogy az ajtó túloldalán a parketta felnyög a közelítő léptek súlya alatt.

Elgyengült a térde.

A veranda egyik oszlopába kapaszkodott, hogy talpon maradhasson.

A faajtó kitárult, és a rácsos ajtó túloldaláról egy apjával egyidősnek látszó férfi meresztette rá a szemét. Magas, vékony termetű ember, feje búbján ritkás ősz haj, állát fehér kecskeszakáll díszítette, arcán pedig hajszálvékony vérerek húzódtak, amelyek az életét végigkísérő alkoholizmusra utaltak.

– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi.

Ethan kihúzta magát, erősen hunyorgott a migréntől. Nagyon össze kellett szednie magát, hogy megálljon a saját lábán.

– Maga Mack? – kihallotta a hangjából áradó félelmet, és sejtette, hogy a ház ura is.

Utálta magát emiatt.

Az idősebb férfi közelebb hajolt a rácshoz, hogy jobban szemügyre vehesse a teraszára vetődött idegent.

– Segíthetek bármiben?

– Magát hívják Macknek?

– Igen.

Ethan közelebb sántikált, az idős férfi körvonalai élesebben kirajzolódtak, leheletén érződött a vörösbor keserédes szaga.

– Ismer engem? – kérdezte.

– Tessék?

Ethan félelme átadta helyét a benne forrongó dühnek.

– Is-mer en-gem? Maga vert engem így össze?

Az öregember azt mondta:

– Soha életemben nem láttam magát.

– Tényleg? – Önkéntelenül is ökölbe szorult a keze. – Van még magán kívül más Mack ebben a városban?

– Nem tudok róla, hogy lenne. – Mack kitárta a rácsos ajtót, aztán fél lábbal kimerészkedett a teraszra. – Jóember, maga nem fest valami rózsásan.

– Nem is érzem magam annyira rózsásan.

– Mi történt magával?

– Maga biztos jobban tudja, Mack.

A házból egy női hang szólalt meg: – Drágám! Minden rendben?

– Igen, Madge, ne aggódj! – Mack végigmérte a férfit. – Elfogadna egy fuvart a kórházig? Látom, baleset érte. Orvosi ellátásra…

– Én innen egy tapodtat sem mozdulok magával.

– Akkor mit keres a házamnál? – Mack hangjába némi felháborodás vegyült. – Most ajánlottam fel, hogy segítek. Ha nem kell, hát nem kell, legyen, de…

Macknek mozgott a szája, de szavai elmosódtak, elnyomta őket a gyomrában felerősödő robaj, amely úgy zúgott benne, mint egy felé száguldó tehervonat. A fekete lyukak egyre csak szaporodtak, forgott vele a világ. Öt másodpercig sem fog talpon maradni, ha előbb szét nem robban a feje.

Felnézett Mackre: a férfi szája még mozgott, a tehervonat bömbölve zakatolt, ugyanarra a ritmusra járt, mint a fejében a kőkemény lüktetés, de nem tudta levenni tekintetét Mack szájáról. Az öreg fogai… idegsejtjei megfeszültek, veszettül igyekeztek kapcsolatot teremteni, és a zaj, úristen!, a robaj és a fájdalom…

Nem érezte, amikor összerogyott.

Észre sem vette, hogy hátratántorodott.

Az egyik pillanatban még a teraszon volt.

A másikban már a füvön.

Hanyatt vágódott, feje belesajdult, ahogy a talajnak koppant.

Mack fölé hajolt, fentről nézte őt, keze a térdén, szavait végleg elnyelte a vonat zakatolása, amely a fejében visszhangzott.

El fog így ájulni… csak másodpercek választják el tőle… és úgy várta, úgy akarta, hogy végre elmúljon a fájdalom, de…

A válaszok.

Karnyújtásnyira vannak tőle.

Olyan közel!

Hülyeség az egész, de Mack szájával nem stimmelt valami. A fogai. Nem tudta levenni róluk a szemét, és nem tudta, miért, de ott volt.

A megoldás.

Ami mindent megmagyaráz.

Majd az jutott eszébe: ne küzdj ellene!

Ne akard annyira!

Hagyj fel a gondolkodással!

Engedd, hogy magától jöjjön!

A fogak afogak afogakafogakafogakafogakafogakafogakafogak…

Nem is fogak. Hanem egy fényes, fémszínű hűtőrács; az elején a

 

M A C K

 

betűk virítottak.

Stallings az anyósülésen ül mellette, és nem látja, mi közelít felé.

Boise-ból már a harmadik órája mentek északnak, és ezalatt világossá vált, hogy Stallings imádja a saját hangját hallgatni, egész idő alatt csak… fecseg. Egy órája rá se hederített, amióta észrevette, hogy ha ötpercenként egyszeregyszer közbeszúr egy „Nem mondod, tényleg?”-et vagy egy „Aha, milyen érdekes!”-t, akkor teljesen ki tudja zárni a gondolataiból.

Odafordul hozzá, hogy megint elsüssön egy ilyen fordulatot, amikor Stallings oldalsó ablakán át megpillantja, tőlük jó néhány méterre a MACK szót.

Reagálni sincs ideje – a szót is alig olvassa el –, amikor Stallings fejénél az oldalablak üvegszilánkzáporként zúdul rájuk.

A légzsák kirobban a kormánykerékből, de egy ezredmásodpercnyi késéssel, így nem fogja fel a fejét, amely így olyan erővel vágódik az ablakba, hogy betöri az üveget.

A Lincoln jobb oldala megadja magát a törő üveg és a behorpadó fém apokalipszisének, majd a kamion hűtőrácsa közvetlenül Stallings fejébe csapódik.

Ethan érzi a kamion motorjának melegét, ahogy belevágódik az autóba.

Hirtelen elönti az utasteret a benzin és a fékolaj bűze.

Minden csupa vér – a darabokra tört szélvédő belsején csorog le, beborítja a műszerfalat, a szemébe megy, még Stallings maradványaiból is fröcsög.

A luxusautó keresztben sodródik át a kereszteződésen, a kamion tolja maga előtt a régi építésű téglaház irányába, amelynek az oldalában a telefonfülke van, és ekkor elveszíti az eszméletét.

 

A Kiadó engedélyével.