Főkép

Minden alkalommal, amikor verseket válogatok, számtalan érzelmet élek meg. Néha egy-egy költemény többet mond, mint mások, és megesik az is, hogy a fülem és a szemem szereti valaminek a ritmikusságát, mégsem értem meg. Ilyenkor nyitok egy új lapot, beszúrom oda a kérdéses darabot, és egyszer majd, valamikor előveszem.

 

Szerintem minden versnek külön lelke van, amely részben a költőtől, részben az olvasótól ered, és úgy gondolom, amit nem értek meg a magam módján elsőre, ahhoz csak kapcsolódni nem tudok – azaz az én lelkem hiányzik a képletből, és ezért szegény költemény parkolópályára kerül, hiszen sem hozzáadni, sem elvenni nem tudok semmit. Amikor megnézem a szerzőket, néha elképedek. Hogy lehet nem érteni valakit, akit a világirodalom egyik legnagyobb alakjának tartanak?! Nem tudom, de megesik, hogy később előveszem, s hirtelen a szívemig hatol. Változunk, aprókat, észrevétlenül, s miközben átutazunk az életünkön, minden csiszol és formál. Ezért lehetséges, hogy amit tegnap még nem értettem, ma már igen. Nyilván eddig is így volt ez, de szünet nélkül változom, és ezt a felismerést is a verseknek köszönhetem.

 

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805), vagy ahogy tanárai nevezték: „poeta doctus”, a magyar irdalom egyik legjelentősebb költője, aki kiváló ismeretekkel rendelkezett a magyar politika és irodalom terén. Stílusa a klasszicizmus és rokokó elemeit ötvözik, s aligha él ember ebben az országban, aki nem ismeri Lillát, Vajda Juliannát, Csokonai múzsáját, akit teljes odaadással szeretett.

 

Nincs még egy olyan csaló ezen a világon, mint a remény. Hiszel valamiben, mert hinni szeretnél benne! Reméled, hogy ha minden jól megy, ha elég jó leszel, elég kitartóan dolgozol, elég erősen szeretsz, ha helyesen élsz, eszel, mozogsz, akkor kapsz is valamit cserébe. Mondjuk boldog és hosszú életet, ráadásul annak az oldalán, akit szeretsz. A valóság azonban néha szeret belekavarni a dolgokba. Nem tehet róla, egyszerűen csak ilyen a természete. Itt van példának okáért Csokonai, akinek, ha innen nézzük, nem jött össze: Lillát hozzáadták máshoz, dacára annak, mennyire szerették egymást, majd a költő mindössze 31 évesen hunyt el, tüdőgyulladásban. Nagyon olybá fest, neki nem jött össze. Ugyanakkor itt vannak a versei, ezek a csodálatos, gazdag képi világú versek és az érzés: muszáj reménykednünk, muszáj küzdenünk! Ha a remény el is hagy, nem lehetünk hűtlenek hozzá, az életünket bíztuk rá, belé kapaszkodunk. És ha mi küldtük el, hát meg kell találnunk újra, hiszen erősebbé tesz.

 

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

 

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

 

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

 

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

 

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!