Főkép

Minden évben fellángol a Facebookon – hol máshol? – egy mini kulturális forradalom. Már tavaly is kaptam felkéréseket versek megosztására, mint ahogyan idén is részem volt több jelölésben. Ennek ellenére nem veszek részt a játékban, hiszen mindenféle megkeresés nélkül is felhatalmazva érzem magam versek közzétételére – mégis előszeretettel olvasom az ismerőseim válaszposztjait, mert úgy hiszem, a személyes kedvencünk erősen árulkodik rólunk. Mivel én József Attilát és Radnóti Miklóst szeretem a leginkább, mindenki levonhatja az ebből a tényből származó következtetéseit, ugyanakkor sok esetben olvasom azt is: „Nincs kedvencem.”; „Nem szeretem a verseket.”; „Az irodalomtanárom örökre elvette tőlük a kedvem.”

 

Tudom, hogy ezt a témát már érintettem korábban, és távol álljon tőlem, hogy szegény irodalomtanárokon verjem el a port, de különösen így az iskolakezdés idején gyakran elgondolkodom azokon a dolgokon, amiket nem tanított meg soha egyetlen tanárom sem. Nem tanítottak meg szeretni a könyveket, viszont elérték, hogy irtózzam a versektől, és majdnem a történelemtől is elvették a kedvem. Kevés híja volt, hogy a kedvenc tantárgyaim örökre elszökjenek a szemem elől, csak mivel a reáltantárgyakhoz semmi érzékem nem volt, és a bátyám a maga öt év fórjával csodamód tudott inspirálni, kibírtam nyolcadikig, amikor egy kreatív, érdekes gondolatokat magáénak tudó irodalom-tanárnő érkezett, a középiskolában pedig fantasztikus tanárok jutottak, akik mindannyian megpróbálták helyrehozni a károkat. Nem győzök hálásnak lenni a sornak, mert soha senki számára nincs késő.

 

Conrad Ferdinand Meyer (1825-1898) német ajkú svájci író, költő. Tizenöt évesen elvesztette édesapját, majd huszonegy évesen ideggyenge édesanyját is, aki öngyilkos lett. Öröksége okán jómódúnak számított, testvérével együtt, de élete során több ízben került maga is elmegyógyintézetbe.

 

Hányszor hallottuk: ha a falak beszélni tudnának…? A képlet ugyanez, csak egy híd a kérdezett, aki kiállva a történelem viszontagságait, végigasszisztált több emberöltőt, és olyan dolgokat látott, amiket elképzelni sem tudunk. Személy szerint gyakran elmerengek egy-egy műemlék előtt arról, miken ment át, és vajon őrzi-e az építőinek, lakónak, faragójának emlékeit, életét. Csak akkor, amikor valami igazán régi, az időnek ellenálló dolgot látok, csak akkor jövök rá, mennyire rövid az életem. A híd már előttem is a helyén volt, és valószínűleg jóval a távozásom után is teljesíti majd azt a feladatot, amire szánták. A dédmamám is száraz lábbal kelt át a folyó felett, és egyszer majd a dédunokám is ezt fogja tenni. Összeköti a múltat és a jelent, létrehozza az állandót.

 

Conrad Ferdinand Meyer: A régi híd

 

Te múltból villanó sugár,

sok századéve állsz te már;

fölötted új híd íve rezgő:

ott zeng az út! s te itt pihensz.

 

Az út itt vén kövek között

piros virágba öltözött

és nedvesen mereng mohád

hullám emelte fátylon át.

 

Légből szövött ruhát leheli

reád a múlt s ösvényeden,

a szűk uton csak álom jár

élet helyett régóta már.

 

A visszhangban remeg ma még

egy dal, diák dalolta rég,

s a nyerítés, kürtharsogás

zaját ringatja még a sás.

 

Rómának erre vitt az út,

a császár rajtad át vonult;

s hogy Parricídát itt lelé,

a víz tajtékkal szórta bé.

 

Ha rajtad délről jött levél,

lapján aludt csel és veszély,

zsoldos jött zsákmánnyal tele,

pestis jött s döghalál vele.

 

Elmúlt! ez mind emlék ma már,

s oly tiszta vagy, mint indaszál,

mely rajtad zölddel fonja át

az ember bűnös lábnyomát.

 

(Fordította: Radnóti Miklós)