Főkép

Furcsa változásokat idézett elő bennem ez a rovat. Ha valakitől azt hallom, nem szereti a verseket, egyből értetlenkedni kezdek. Ugyanakkor nem is olyan rég, még magam is azt mondtam: ő meg ő a kedvenc költőm, de a többieket nem igazán… Nem ismertem senkit, aki csakúgy, mint a filmekben, kívülről idézte volna a kedvenc verseit, akinek az arcán boldog mosoly játszott volna, ha szóba került ez a téma. És mégis, itt ülök a gépem előtt, könnyed örömmel a szívemben, és hosszasan válogatok a lehetőségek közül, tobzódva, bele-bele fúlva a végtelen lehetőségekbe, és fogadkozom, hogy ez most nem fér bele, de egyszer majd… egyszer majd sorra kerül.

 

Közben pedig igyekszem ismertebb verseket választani, miközben újra és újra azzal szembesülök, alig ismerek néhányat, hát hogyan döntsem el, mi az ismert és mi nem az? Hiszen mind egyedi és fantasztikus a maga módján. Nem könnyű feladat, sőt, egyre nehezebb, mert ahogyan felénk mondani szokták, nem tudom, melyik ujjamat harapjam. Ti tudnátok?

 

Hasonlóan volt ez Petőfi Sándor (1822. december 31. vagy 1823. január 1. – 1849. július 31. vagy ki tudja…) esetében is, hiszen egyértelműen megkerülhetetlen alakja a magyar költészetnek, még akkor is, ha sokan nem szeretik. Bár úgy hiszem, csak azért érzik ezt, mert nem ismerik. Több mint 850 verset hagyott örökül, életéről meglepő részletességgel maradtak fenn információk, de halálának körülményei máig megosztják a szakértőket. Az egyik legnépszerűbb teória, hogy a segesvári ütközet során vesztette életét, de átlag tíz-tizenöt évente felbukkan valaki, aki megtalálta a csontjait. Költészete híven másolta életét, érthető nyelvezete, közvetlen stílusa miatt a mai napig sokakat ejt rabul, miközben magával ragadó és hihetetlenül intenzív érzelmi kavalkádot vetít az olvasó elé.

 

A „Szeptember végén” az egyik legismertebb és kétségkívül legszebb szerelmes verse, ami nem más, mint egy fogadalom a síron túl tartó szerelemre. Valamire, amire titkon mindenki vágyik, egy olyan társ oldalán, aki érdemes erre a határtalan érzelemre. Csupán az, aki úgy érzi, hogy a párja nélkül félkarú ember lenne, képes igazán átérezni ezt a fajta örömet és kétséget egyszerre.   

 

Petőfi Sándor: Szeptember végén

 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

 

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!