Főkép

Régebben azt hittem, nem szeretem a verseket, aztán pedig azt, hogy a versek nem szeretnek engem. Most inkább úgy gondolom, a tanáraim nem szerették őket, mert ha igen, furán mutatták ki a sok-sok számonkérés alatt, amikor egyszerűen nem tudtam kellően kibontakozni. Rég volt a kezemben általános iskolai tankönyv, de érdekelne, vajon változott-e a ritmusok, dallamok megítélése az elmúlt években, vagy még most is megerőszakolják a nebulók fejét, hogy aztán a szívükkel ne érezzenek?

 

Nehéz kenyér az irodalomtanároké, és komolyan nem tudom, én hogyan csinálnám, mindenestre volt egyszer egy Ildi nénim, aki találomra lediktált szavakból verset íratott velünk nyolcadikban. Kevés dolgot élveztem annyira, mint azt, mert bár érzékem a költészethez nem sok akadt, kitalálni, hogy mi köze az amalgámtömésnek a kötélhez, igen izgalmas feladat volt. Legalább annyira, mint ez a rovat.

 

Thomas Moore (1779-1852) ír származású költő, író. Jogásznak tanult, és első kötetét még álnéven publikálta. Verseinek egyik fő témája az ír nép harca a szabadságért, az ehhez kapcsolódó legismertebb versét, az „Eszünkbe jusson…”-t többen – Vörösmarty Mihály, Arany János és Petőfi Sándor – is lefordították már.

 

Vannak dolgok, amikért nem kár feláldozni az életünket. A szabadság egy olyan egyetemes jog, amit a legtöbb nemzetnek mégis ki kellett érdemelnie. Számunkra könnyű együtt érezni Írországgal, főleg az 1848-as események tükrében, mert valahogyan folyton úgy alakult, hogy nem dönthettünk a saját sorsunkról. Hányan haltak ezért a célért hősi halált, és vajon a számuk sok vagy kevés? Nem számít, pont annyian voltak, amennyire szükség volt, és sosem feledjük őket.  

 

Thomas Moore: Eszünkbe jusson…

 

Eszünkbe jusson, hol veszett el
Hősink utója, legjava
Mind, mind! — s ápolt fényes reményünk,
Sirjokba szállván, elhala.

Oh! nyernők vissza csak halálból
E szíveket úgy, mint előbb,
Megvíni még egyszer, szabadság!
Szent harczodat, isten előtt;
 
Csak egy perczig szakadna még el
Az akkor ránk vert rabbilincs:
Nem! — nincs erőszak földön, égben,
Hogy összeforrasztná megint.

De vége, vége. S bár az évlap
Kürtölje hóditónk nevét:
Átkos a diadalmenet, mely
Elhunyt szabad szivekre lép.

Sokkal becsesb a sír, vagy börtön,
Melyből egy honfinév ragyog,
Babéritoknál, ti, szabadság
Romján emelkedett nagyok.

 

(Arany János fordítása)