Főkép

Kezdetként hadd idézzem Victor Hugót: „A költemény a szívre, az érzékenységre hat, és nem az észre. Az intuitív felismerésre, és nem a logikus érvelésre. Nem bizonyításra törekszik, hanem arra, hogy felkavarja a lelket, és tartós visszhangot keltsen a szívekben.”

 

Néha, amikor a verseket szedem össze, eszembe jut valami – képek egy irodalomóráról, vagy a színész, akinek a tolmácsolásában hallottam, esetleg egy könyv, amiben idézték –, és arra jöttem rá, a versek számomra épp olyan szerepet töltenek be, mint a zene. Bizonyára ismeritek azt a jelenséget, amikor váratlanul felcsendül a rádióban egy dal, amire, a példa kedvéért, először táncoltunk. Egyszerre idéz fel bennünk édes, keserű és vidám pillanatokat, miközben jóleső érzésekkel gondolunk életünknek arra a régen lezárt szakaszára. Csak úgy, ahogyan engem, rendkívül fura mód, a versek ringatnak melankolikus nosztalgiába. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a rovatot, és csak remélni tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.

 

Guillaume Apollinaire (1880–1918) Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky néven született Rómában egy lengyel származású grófnő és egy svájci-olasz nemzetiségű arisztokrata katonatiszt gyerekeként. Azt hihetnénk, testvérével együtt ezüstkanállal a szájukban jöttek a világra, de miután az apa elhagyta a családot, édesanyja táncosnőként, kitartottként és szerencsejátékosként szedte össze a megélhetésükhöz szükséges összeget, míg a fiatal író dolgozott bértollnokként és házitanítóként is. Korai éveiben nagy hatást gyakorolt rá a német népköltészet és a szimbolizmus, de Párizsban mégis az avantgárd meghatározó alakja lett, majd csatlakozott a kubista mozgalomhoz.

 

Ez a verse rövid és képletes, látjuk magunk előtt a megérkező cirkuszosokat, a tarka kocsikat, a színes sátrat, a kipányvázott állatokat. A gyerekek örülnek, a felnőttek pedig elfogadják a látványt, mindenesetre a központozás teljes hiánya teszi mégis teljesen szokatlanná ezt a koránt sem idillikus képet. Van valami befejezetlen, ki nem mondott gondolat, valami, amit csak a költő lát, és akaratlanul is azon kapjuk magunkat, hogy keressük, mi az, ami nem illik a képbe…

 

Guillaume Apollinaire: Kötéltáncosok

 

Kertek alatt a síkon át
Templomtalan faluk porát
Fölverve rokkant csárdák mellett
Komédiások menetelnek

 

Elöl a gyermekek sora
A többi mélán lép tova
A távoli gyümölcsfa retteg
Előre már ha integetnek

 

Cókmókjuk szögletes s kerek
Dobok aranyló kerekek
Bölcs állat a majom s a medve
Garast koldulgat lépegetve

 

(Radnóti Miklós fordítása)