Főkép

Percy Bysshe Shelley az angol romantikus költészet egyik legjelentősebb alakja volt. Mindösszesen 29 évet élt, és ezalatt mégis jelentős verseket alkotott – no meg elhagyta a terhes feleségét, hogy megszöktethesse Mary Wollstonecraft Godwint. Évekkel később az első felesége öngyilkosságot követett el, de Shelley mégsem kapta meg a gyermekek felügyeleti jogát, tehát gondolt egyet, és elrabolta őket. Igazi különc volt, aki nem hajolt meg a kor konvencióinak, és néha olyan érzésem van, hogy ő lehetet korának James Deanje: gyorsan élt és fiatalon halt meg.

 

Az ősz átmeneti állapot. Végignézzük, ahogy szépen lassan elmúlik a nyár, a falevelek ezernyi színre váltanak, még élvezzük a kavalkádot, az élénk, harsogó árnyalatokat, aztán lassan minden elsárgul, megbarnul, és tudjuk, itt a vége. Meghal kicsit minden, elmúlik, nincs tovább. Hideg jön, fájdalmas a meleg napok után a ború, az eső, a nyirkos, csontunkig ható szél. De kibírjuk. Azt is, amikor beköszönt a tél, mert olyan biztos, mint ahogy a nap keleten kel, hogy jön a tavasz, lágy meleggel, majd a nyár tombol forrón, és mire észreveszed, kezdődik az egész elölről. Az évszakok váltják egymást, s mire mind a négy elmúlik, egy év telik el, egy rövid év, de mennyi színt, és milyen sok változást tartalmazott. Csak a szél látja folyamatában mindezt, mert ott van mindenhol. Ott volt és ott lesz mindig, mert a körforgás és benne az élet örök.

 

Percy Shelley: Óda a nyugati szélhez

 

I.

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!

Te láthatatlan! jössz és mintha mord

varázsló űzne szellemrajt, szalad

 

a sárga s éjszín s lázpiros csoport:

a pestises lombok holt népe, – Te,

kinek szekere téli sutba hord

 

sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,

aludni, mint a test, mely sírba dőlt,

míg azur húgod, a Tavasz szele

 

megint kürtjébe fú s riad a föld

s édes bimbónyáj legel a napon

s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

 

vad Szellem! szálló, élő mozgalom!

ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!

 

II.

Te, kinek – míg az ég reng, – áramán

omló felhő, mint hullt lomb, andalog,

hullatja busa ág: Menny s Oceán

 

s zápor zuhan s villám, bús angyalok,

s kibomlik már kék útad tág legén

mint vad menád-haj s szikrázik s lobog

 

az ég aljától, hol kihúnyt a fény

az ég ormáig a közelgető

vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény

 

év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető

gyanánt az Éj, e roppant sírhalom

borúl körül s bús boltját reszkető

 

páráid terhelik s a hűs falon

vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!

 

III.

Ki felvered nyár-álmából a kék

Földközi Tengert, mely lustán pihen

kristályos habverés közt fekve rég

 

habkő fokoknál, Baiae öbliben

s álmában agg kastélyok tornya ring

a hab sűrűbb napfényén égve lenn

 

s azúr moszat s virág veti be mind,

oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,

ki jössz s Atlant vad vízrónája ing

 

s fenékig nyílik s látszik lent a mély

tenger-virág s mit az iszap bevon:

a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

 

mert hangod csupa sápadt borzalom,

melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!

 

IV.

Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,

vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,

vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

 

szabad, majdnem miként Te s adsz neki

erőt, erős úr! – vagy ha csak kora

kamaszidőmnek térne gyermeki

 

víg lelke vissza, óh ég vándora! –

midőn társad valék s hivém: elér

a lélek s túlröpül, – óh tán soha

 

nem zengne jajszóm, mely most esdve kér

ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,

mert tövisekre buktam s hull a vér

 

s zord órák súlya húz s lánccal fon át,

lelked szabad, vad, büszke rokonát!

 

V.

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,

hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!

Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

 

lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély

dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord

lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

 

Holt szellemem a Tér ölén sodord,

tört lombként, melytől sarjad ujra más!

s dalom égő zenéjét messzi hordd,

 

mint oltatlan tűzhelyről a parázs

röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!

Ajkam szavából prófétás varázs

 

kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,

késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

 

(Tóth Árpád fordítása)