FőképFülszöveg:
A connecticuti Greenwich elegáns elővárosában egy ártatlan járókelő életét követelő autós lövöldözés kelt döbbenetet. Ty Hauck nyomozó beleveti magát az ügybe, amely először alvilági leszámolásnak tűnik. A szálak aztán egy játékterembe vezetnek, ahol a háttérben nagyon piszkos játszmák is folynak. Nemsokára feltűnik egy éppen új életet kezdő, csinos, fiatal vendéglős, Annie Fletcher, aki szemtanúja lesz valaminek, amit nem kellett volna észrevennie... A nyomozó pillanatokon belül egy akkora szélvihar kellős közepén találja magát, amekkorára ő maga sem számított. Kiderül, hogy Greenwich jó néhány, köztiszteletben álló, gazdag és befolyásos polgára nyakig benne van a határokon is túlnyúló piszkos ügyekben. Érdemes-e, szabad-e tovább nyomozni, ha magának Haucknak a családtagjait is veszélyezteti?
 
Amerikában külön műfajként tartják számon a szereplők pszichológiai feszültségére alapozó krimit, a suspense-t, s ennek egyik mestere Andrew Gross, aki a New York Times sikerlistájára már több regényével is felkerült. Az 1952-ben New Yorkban született írót a magyar olvasó a "Kék zóna" és a "Sötét idők" című thrillerből ismerheti.

Részlet a regényből:
ELSŐ FEJEZET

– Mangó vagy eper?
Ty Hauck a hűtőpult polcait fürkészte az Exxon benzinkút boltjában.
– Mindegy… – vonogatta a vállát a lánya, a tizenhárom éves Jessie, de a szeme közben valami izgalmasabb zsákmányt keresett.
– Ez? Mehet?
Messziről virított róla, hogy energiabomba-ital.
Hauck kiszedte a rekeszből a cuccot, és elolvasta az élénk színű címkét. Tripla adag koffein. Az elérhető legnagyobb, legális pörgés egy dollárért.
– Anyád talán megengedi, hogy ilyeneket igyál? – kérdezte gyanakodva.
A gyerek fölnézett rá. Aztán teátrálisan körültekintett.
– Anyám, ha jól látom, most nincs a közelben…
– Hát, most tényleg nincs – nézett a gyerek szemébe Hauck. – Ha jól látom…
Még egy éve sincs, hogy fenyegető, új domborulatok jelentek meg a lánya mindaddig kisiskolás testén. Melltartópántok látszottak ki a trikók és topok válla-nyakarésze alól. Aztán következett a fenékvágásig „letolt” farmernadrág. Hirtelen megnyúltak és zavarba ejtően idétlenné váltak a végtagok. Hogy a szemforgatások, a vállrándítások és a bánatos-mély sóhajtozások újonnan elsajátított repertoárját ne is említsük. Hauck arra gondolt, vajon mennyit kell még várni, mikor fogja bejelenteni a kölyök, hogy bokatetkót vagy köldökpiercinget kér a szülinapjára. – Semmi esélyed nincs megnyerni ezt a meccset – figyelmeztette az egyik kollégája, aki már átment a gyerekei kamaszodásán. – Legföljebb a vereséget késleltetheted egy kicsit.
Egy pillanatra megdöbbent, amikor eszébe jutott, hogy alig egy éve még a nyakában lovagolt ez a kölyök…
– Dobd a kosárba – sóhajtott engedékenyen. Mi értelme volna pont most eljátszani a szigorú szülőt… – De csak egyet!
Jessie biggyesztett egyet, és egy halvány félmosollyal sem volt hajlandó jelezni, hogy díjazza az engedékenységet.
– Oké.
A gondola végén egy zöld mellényes úriember, szarukeretes szemüvegét az orra hegyén lógatva, szintén a hűtőrekeszben válogatott, és együttérző pillantást vetett Hauckra. Mintha csak azt mondta volna, hogy „pontosan tudom, milyen helyzetben vagy, szegény barátom!”.
Hauck visszavigyorgott rá.
Egy év telt el a Grand Central állomásnál történt bombamerénylet óta. Egy év azóta, hogy az a cserbenhagyásos gázolás ott a Putnam sugárúton valósággal belelökte a kissé bulváros médianyilvánosságba az addig teljesen ismeretlen Hauck nyomozót. Akkor hónapokig szerepelt a reggeli hírműsorokban, az MSNBC-ben és a Fox Newsban, Greta Van Susterennél, hiszen az eset nemcsak a North Avenue-n sorakozó, Loire menti kastélyokra emlékeztető paloták magas, kovácsoltvas kapuit remegtette meg, hanem a New York-i pénzügyi köröket is. Hauck afféle magakérető celeb lett – cukkolták is épp eleget, finoman elejtett megjegyzéseikkel kollégái, meg az összes kereskedő végig a sugárúton. Még a régi, hokis haverjai is, akik azelőtt folyton a Greenwich High-beli sikereit emlegették, meg azt, ahogy ő végig tudott száguldani a pályán, most álnok pofával és magukban röhögve azt kérdezgették tőle, hogy milyen viszonyban van Parisszal vagy összejött-e már Nicole-lal, s hogy nem tudná-e őket is becsempészni, most szombat este, a marcona biztonsági emberek sorfala között valami igazán előkelő és exkluzív klubba. Végül Hauck maga vonult vissza az egésztől, hogy újra normális életet élhessen.
És sínen tartani a dolgokat Karennel is. Mert az ő férjének a halála robbantotta ki ezt az egész ügyet.
És akivel ő aztán szerelembe esett.
Eleinte nehéz volt áthidalni a köztük lévő különbségeket. Karen gazdag volt, Hauck meg a helyi rendőrség detektívjeinek a főnöke. Nem igazán passzolt családi hátterük, életstílusuk. Hogy ne is említsük az „eset” által keltett közfigyelmet. Ráadásul Hauck azzal, hogy megoldotta a férj halálának rejtélyét, felszínre hozott Karen lelkében valami mélyen eltemetett dolgot. Melnél, Karen apjánál az előző esztendőben Parkinson-kórt diagnosztizáltak. S az anyja ezt nagyon nehezen viselte. Karen lement Atlantába, hogy segítsen ápolni az apját; a lánya közben a Tu± s egyetemre járt, tizenhat éves fiát, Alexet pedig elhívták az állam egyik északi magán-középiskolájába, hogy az ottani lacrosse-csapatot erősítse.
Körülbelül egy év telt el így, mire Hauck is megtanulta, hogyan tegye elviselhetővé önmaga számára a saját, fájdalmakkal teli múltját. Hogy képes legyen újra elfogadni a valakihez tartozás érzését. Hogy képes legyen küzdeni valakiért, aki fontos neki. Tudta, hogy Karen szívből szereti őt azért, amit érte tett. De még így is egy csomó dolog nehezítette a kapcsolatukat. Nem csupán a pénz vagy a családi háttér. Hauck az utóbbi időben fölfedezett valamit Karenben. Valami sajátos nyughatatlanságot. Ami talán abból az érzésből fakadt, hogy végre szeretett volna megszabadulni egy nyomasztó emléktől. Attól, hogy élete nagy részét egy olyan emberrel élte le, aki aztán nagyon csúnyán becsapta őt. Most viszont kétesélyes volt minden ebben az új kapcsolatban, nem tudták, hogyan alakul. Még semmi se dőlt el.
– Gyerünk! – szólt oda Jessnek. – Tegyél be még néhány m&m’s-et, aztán húzzunk innen. A hajó már vár.
Az idén valahogy késlekedtek az őszi hidegek. Szokatlanul kellemes volt az idő ezen az októberi vasárnapon, ezért elhatározták, hogy hajókáznak még egyet, utoljára, a Captain-sziget felé, mielőtt motoros szkiffjét, a Merillyt téli pihenőre partra tennék. Talán még fociznak is ott egy kicsit, egykapura, kispályán; még a gyerekek kicsi korából maradt meg ennek a játéknak a szeretete, bár Hauck mostanában már nem igazán élvezte, mert attól a 0,45-ös lövedéktől még mindig bele-belenyilallt a bal lábába a fájdalom. De majd grilleznek is, csinálnak például hot dogot. Ki tudja, hány ilyen, közös kirándulós szombatjuk lesz még az életben… Hiszen már most is majdnem cirkusz lett abból, hogy Jessnek délelőtt tíz óra előtt föl kellett kelnie. Most pedig, útközben, megálltak feltankolni az Explorert, és bevásárolni egy kis enni-inni valót.
Sunil, aki az Exxon töltőállomást vezette a Putnamon lévő kocsimosó mellett, mindig is jóban volt a rendőrökkel. Hauck szeretett idejárni tankolni.
Amikor odaértek a pénztárhoz, egy nő állt előttük. Ott volt már a zöld mellényes úr is, kétszer hat palack, összefóliázott üdítőt tartva a karjában, de aztán intett nekik.
– Menjenek csak előre! – mosolygott barátságosan.
– Köszönjük – biccentett Hauck, és megbökte Jessie-t.
– Köszi! – mondta hátrafordulva a lány is.
Míg várakoztak, Haucknak eszébe jutott valami.
– Tudod, tényleg nagyon szeretném, ha eljönnél az idén hálaadáskor. Karen is hazajön addigra.
A lány megvonta a vállát.
– Nem tudom, papa.
– El kell jönnöd. Karen szeret téged. Ezt te is tudod. És nekem is jobb kedvem lenne tőle.
– Nem az a baj… – A lány elhúzta a száját. – Hanem az, hogy ők másmilyenek. Ők, te is tudod… gazdagok . Samantha és Alex is nagyon kedves, de hát…
Hauck nagyon jól tudta, hogy Jessica számára borzasztó nehezen megy ez az alkalmazkodás. Ő csak feszeng a Friedman gyerekek társaságában. Samantha és Alex a fél gyerekkorukat a Karib-tengeren töltötték, a tavaszi szünetekben pedig Beaver Creekbe repültek síelni. Jessie egyszer fölment Massachusettsbe, meglátogatni az unokatestvéreit, s egyszer mindannyian repülőre ültek, és leugrottak Orlandóba, az ottani vidámparkba. Szelíden megpaskolta a gyerek vállát.
– Értem. De hát ettől még nem lesznek ők olyanok, mintha a Szaturnuszról jöttek volna, Jess.
– A Marsról. Az ilyenek a Marsról szoktak jönni, papa.
Hauck megvonta a vállát.
– Legyen neked a Mars.
A pénztárnál a nő végre kifizetett mindent. Hauck következett.
Sunil a szokásos mosolyával üdvözölte.
– Hadnagy! Hogy van mostanság a nagy sztár? Az utóbbi időben már alig látom magát a tévében.
– Kiszálltam abból a buliból, Sunil. Nem akarnak rendesen megfizetni.
A pakisztáni boltos ránevetett Jessie-re.
– Nemsokára majd a Szombat esti lázban fog fellépni a kedves papája, kisasszony… Tangózni fog egy vadonatúj celebbel. Maga biztosan nagyon büszke a híres nyomozó papájára…
– Persze – sóhajtott unottan Jessica.
Hauck átkarolta a lánya vállát.
– Szerinte én csak beképzelt vagyok, és nem is igazi híresség. – Odarakta a kosarat. – Nos, akkor lesz nekünk néhány szendvics meg üdítő, és vettünk még egy kis…
Odakintről hirtelen erős fékcsikorgás hallatszott.
Sivító, félelmetes hang. A piros kisteherautó nagy rándulással blokkolt le közvetlenül a szemük előtt. Az elsötétített ablak lassan ereszkedett le.

A Kiadó engedélyével.