FőképFülszöveg:
A világszerte hatalmas sikert arató regényeit és drámáit francia nyelven publikáló, 1956-ban Svájcba emigrált, de magát halála napjáig magyarnak valló Agota Kristof (1935-2011) e kötetében egy rövidsége ellenére is igencsak megrázó regény és négy - a magyar közönség számára eddig ismeretlen - dráma kapott helyet. A Tegnap, az írónő több mint 40 nyelvre lefordított, és itthon már három kiadást megért Trilógiája előtt született, önéletrajzi elemekkel átszőtt kisregénye látszólag az "idegenbe szakadt" magyarok beilleszkedésének nehézségeiről szól. A figyelmes olvasó azonban hamar rá fog jönni arra, hogy a szerző már e korai művében is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amiket később a Trilógiában is felvet. Merthogy a Tegnap főhősének ugyanúgy a hazugság és az igazság relativitásából, illetve az írás és a valóság között mindig meglévő különbségből fakadó problémákkal kell megküzdenie, mint a Trilógia ikerpárjának. A 2007-ben a párizsi Seuil kiadónál megjelent Agota Kristof-drámakötet címadó darabja, A Szörny egy gyilkos vallás megszületésének hátborzongató története. Hasonlóan félelmetes - és elgondolkodtató - a másik három dráma is. Az út a betonlabirintussá silányított Föld vízióját tárja elénk, A járvány egy kis falu lakóit megtizedelő öngyilkosság-sorozat rejtélyét járja körül, a Vezeklés pedig egy különös házaspár szörnyű titkával ismerteti meg az olvasót.

Részlet a könyvből:
A szökés

Tegnap ismerős szél fújt. Olyan szél, amilyennel már találkoztam.
A tavasz korán beköszöntött. Határozott, gyors léptekkel mentem a szélben, mint minden reggel. Pedig kedvem lett volna visszafordulni, befeküdni az ágyamba, feküdni mozdulatlanul, gondolatok nélkül, vágyak nélkül mindaddig, amíg meg nem érzem, hogy közeledik az a valami, ami se nem hang, se nem íz, nem is illat, csak egy egészen bizonytalan emlék, mely az emlékezés határain túlról jön.
Az ajtó lassan kinyílt, és lecsüngő kezemmel rémülten tapintottam meg a tigris selymes, puha szőrét.
– Zenét! – mondta. – Játsszon valamit! Hegedűn vagy zongorán. inkább zongorán. Játsszon!
– Nem tudok – mondtam. – Soha életemben nem zongoráztam, nincs zongorám, soha nem is volt.
– Soha életében? Micsoda butaság! Menjen az ablakhoz, és játsszon!
Az ablakom egy erdőre nézett. Láttam, ahogy a madarak odagyűltek a fák ágaira, hogy hallgassák a zenémet. Láttam a madarakat. előrehajló kis fejüket és mozdulatlan szemüket, amivel átnéztek rajtam.
A zeném egyre hangosabb lett. elviselhetetlenné vált.
Egy madár holtan zuhant le az egyik ágról.
A zene abbamaradt.
Megfordultam.
A szoba közepén ülő tigris mosolygott.
– Ennyi elég is mára – mondta. – Többet kellene gyakorolnia.
– Igen, ígérem, gyakorolni fogok. De most vendégeket várok, érti, ugye, kérem. Ők különösnek találhatják, hogy önt itt látják.
– Természetesen – mondta a tigris ásítva.
Ruganyos léptekkel kisétált az ajtón, amelyet rögtön kulcsra zártam mögötte.
– Viszontlátásra – vetette még oda.

Line a falnak támaszkodva várt a gyár kapujánál. olyan sápadt és olyan szomorú volt, hogy úgy döntöttem, megállok, hogy beszéljek vele. Aztán mégis elmentem mellette, még a fejemet sem fordítottam felé.
Valamivel később, amikor már beindítottam a gépemet, egyszer csak ott állt mellettem.
– Tudja, ez furcsa. még sohasem láttam magát nevetni.
Évek óta ismerem. És mióta ismerem, maga még egyszer sem nevetett.
Ránéztem, és kitört belőlem a nevetés.
– Inkább ne csinálja, úgy jobban szeretem – mondta.
Ebben a pillanatban erős nyugtalanság fogott el, kihajoltam az ablakon, hogy lássam, vajon a szél még mindig ott van-e. A lombok mozgása megnyugtatott.
Mire visszafordultam, Line eltűnt. Akkor beszélni kezdtem hozzá:
– Line, szeretlek. Tényleg szeretlek, Line, de nincs időm erre gondolni, annyi mindenre kell gondolnom, erre a szélre például, most ki kellene mennem, és sétálnom kellene ebben a szélben. nem veled, Line, ne haragudj. menni a szélben, ez olyasmi, amit csak egyedül lehet csinálni, mert van egy tigris és van egy zongora, aminek a hangja megöli a madarakat, és a félelmet csak a szél tudja elűzni, ez nyilvánvaló, én is régóta tudom.
A gépek mint imára hívó harangok zengtek körülöttem.
Végigmentem a folyosón. Az ajtó nyitva állt.
Ez az ajtó mindig nyitva állt, és én még sohasem próbáltam kilépni rajta.
Miért?

A szél végigsöpört az utcákon. különösnek tűntek nekem ezek az üres utcák. még sohasem láttam őket munkanap reggelén.
Később leültem egy kőpadra, és sírtam.
Délután kisütött a nap. kis felhők futottak át az égen, és igen enyhe idő volt.
Bementem egy bisztróba, éhes voltam. A pincér egy tálcán szendvicseket tett elém.
Azt gondoltam:
– Most vissza kell menned a gyárba. vissza kell menned, nincs rá semmi okod, hogy abbahagyd a munkát. Igen, most rögtön visszamegyek.
Újra elsírtam magam, és észrevettem, hogy megettem az összes szendvicset.
Buszra szálltam, hogy gyorsabban odaérjek. Délután három óra volt. még két és fél órát dolgozhatok.
Az ég beborult.
Amikor a busz elment a gyár előtt, a kalauz rám nézett. Kicsivel odébb megérintette a vállam:
– Végállomás, uram.
A hely, ahol leszálltam, valami parkféle volt. fák, néhány ház. már sötét volt, amikor beértem az erdőbe.
Most sűrű, hóval keveredő eső esett. A szél vadul az arcomba vágott. De ő volt az, ugyanaz a szél.
Egyre gyorsabban lépkedtem a hegytető felé.
Behunytam a szemem. Amúgy sem láttam semmit. Minden lépésnél egy fába ütköztem.
– Vizet!
Messze fölöttem kiáltott valaki.
Nevetséges volt, körülöttünk mindenütt víz volt.
Én is szomjaztam. Hátravetettem a fejem, és széttárt karokkal hanyatt dőltem. Arcomat a hideg sárba temettem, és többé nem mozdultam.
Így haltam meg.
Testem hamarosan elvegyült a földdel.

Természetesen nem haltam meg. ott feküdtem a sárban az erdő közepén, mígnem egy sétáló rám talált. mentőt hívott, kórházba szállítottak. még csak össze se fagytam, csak jól átáztam. átaludtam egy éjszakát az erdőben, ez minden.
Nem, nem haltam meg, éppen csak kaptam egy majdnem halálos tüdőgyulladást. Hat hétig kórházban kellett maradnom. Amikor betegségemből felépültem, átvittek a pszichiátriai osztályra, merthogy meg akartam halni.
Örültem, hogy kórházban lehetek, mert az üzembe nem akartam visszamenni. itt jól elvoltam, foglalkoztak velem, tudtam aludni. Több menü közül választhattam az ételt. még dohányozhattam is a kis társalgóban. Akkor is dohányozhattam, amikor az orvossal beszélgettem.
– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.
Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulnak, és minden hamissá válik. A szavak miatt.
Akárhol vagyok, írok. írok a buszmegálló felé tartva, írok a buszon, a férfiöltözőben, a gépem előtt állva.
A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket én magam sem értek. este, amikor lemásolom, amit napközben fejben írtam, azon gondolkodom, miért is írtam én mindezt? Kinek és miért?

A pszichiáter azt kérdezi tőlem:
– Ki az a Line?
– Line csak egy kitalált személy. nem létezik.
– A tigris, a zongora, a madarak?
– Csak rémálmok.
– A rémálmai miatt akart meghalni?
– Ha valóban meg akartam volna halni, már halott lennék. Csak pihenni akartam. Nem folytathattam így az életemet, a gyár meg minden, Line hiánya, a remény hiánya. Felkelni reggel ötkor, menni, futni az utcán, hogy elérjem a buszt, a negyvenperces utazás, a megérkezés a negyedik faluba, a gyárfalak közé. Gyorsan felvenni a szürke munkaruhát, lökdösődni a blokkolóóra előtt, odafutni a gépemhez, beindítani, a lehető leggyorsabban kifúrni a lyukat, fúrni, fúrni, mindig ugyanazt a lyukat ugyanabba az alkatrészbe, ha lehet, egy nap tízezerszer, hiszen a fúrás gyorsaságától függ a bérünk, az életünk.
Az orvos azt mondja:
– Ez a munkássors. Örüljön, hogy van munkája. Sokan vannak munka nélkül. Ami pedig Line-t illeti… mindennap meglátogatja magát egy csinos szőke lány. Miért ne hívhatnák őt Line-nek?
– Azért, mert ő Yolande, és sohasem fogják Line-nek hívni. Tudom, hogy ő nem Line. Ő nem Line, ő Yolande. Milyen nevetséges név, ugye? És ő ugyanolyan nevetséges, mint a neve. A festett szőke haja, összefogva a feje tetején, a rózsaszínűre lakkozott körmei, ezek a hosszú karmok, a tízcentis cipősarkai. Yolande alacsony, nagyon alacsony, uram, ezért hord magas sarkú cipőt, tízcentis sarokkal, és ezért viseli azt a nevetséges frizurát.
Az orvos felnevet:
– Akkor miért tartja vele a kapcsolatot?
– Mert nincs senkim rajta kívül. És mert nincs erőm a változtatáshoz. Egy időben akkorát változtam, hogy most fáradt vagyok. mindenesetre ez mindig ugyanaz marad: Yolande vagy egy másik? Hetente egyszer elmegyek hozzá. Ő főz, én viszem a bort. Szerelemről szó sincs közöttünk.
Az orvos azt mondja:
– A maga részéről talán nincs. De mit tud maga az ő érzelmeiről?
– Semmit sem akarok tudni. Nem érdekelnek az érzelmei. Továbbra is eljárok majd hozzá, amíg Line meg nem érkezik.
– Még mindig hisz ebben?
– Persze. Tudom, hogy létezik valahol. mindig is tudtam, hogy csak azért jöttem erre a világra, hogy vele találkozzak. És ő ugyanúgy. csak azért jött a világra, hogy velem találkozzon. Line-nek hívják, ő az én feleségem, a szerelmem, az életem. Sohasem láttam őt.

Yolande-dal úgy találkoztam, hogy elmentem zoknit vásárolni. fekete, szürke zoknik, fehér teniszzoknik. Én nem teniszezem.
Yolande-ot először nagyon szépnek találtam. kecsesnek. A zoknikat mutogatva lehajtotta a fejét, mosolygott, szinte táncolt.
Kifizettem a zoknikat, azt kérdeztem tőle:
– Találkozhatnék magával máshol is?
Ostobán nevetett, de az ostobasága nem érdekelt. csak a teste érdekelt.
– Várjon meg szemben, a kávézóban! Ötkor végzek.
Vettem egy üveg bort, aztán a szemben lévő kávézóban várakoztam a zoknijaimmal.
Yolande megérkezett. Ittunk egy kávét, aztán elmentünk hozzá.
Nagyon jól főz.
Yolande szépnek tűnhet annak, aki nem látta őt ébredéskor.
Olyankor csak egy nyúzott kis valaki, lóg a haja, elmázolódott a sminkje, hatalmas fekete karikák vannak a szeme körül.
Nézem, ahogy megy zuhanyozni, a combja sovány, nincs szinte semmi feneke, se melle.
Legalább egy órára lefoglalja a fürdőszobát. Amikor kijön, újra a szép, üde, jól fésült, szépen kifestett Yolande, a tízcentis sarkakon tipegő. mosolygó. ostobán nevető.
Szombaton általában csak késő este megyek el tőle, de néha megesik, hogy ott maradok vasárnap reggelig. Ilyenkor vele reggelizek.
Yolande elmegy kifliért a vasárnap is nyitva tartó pékségbe, ez húszpercnyire van tőle. Elkészíti a kávét.
Eszünk. Aztán hazamegyek.
Mit csinál Yolande vasárnap a távozásom után? Fogalmam sincs. Sohasem kérdeztem tőle.

A Kiadó engedélyével.