Főkép Fülszöveg:
Ifjúkori csoportkép júliusi napsütésben, a háttérben parkkal-kastéllyal, rokokó keretben. Csakhogy a két világháború közti Anglia szellemi elitjét és aranyifjúságát mintázó arcmások mintha karikaturisztikusan eltorzítva, a megjelenített szereplőket olykor teljesen kitakaró párbeszéd- és gondolatbuborékok mögül sejlenének elő. A külvilág zajától elzárt, patinás Wimbush-rezidencián egy többhetes víkendre egybegyűlt vendégek és házigazdáik nem annyira megjelenésükkel, mint inkább beszédstílusukkal és egymással megosztott ideáikkal idézik meg a korszak kiemelkedő egyéniségeit – a tendenciózusan elrajzolt filozófust, Bertrand Russellt, az író H. G. Wellst, a festőművész Mark Gertlert vagy a szalonjáról híres művészetpártolót, Lady Ottoline Morrellt – és a társasági élet örökzöld típusfiguráit is: a kékharisnyát, a végzet asszonyát, a szívtiprót és a csak vágyaiban merész hősszerelmest. A komikus fordulatokban csöppet sem szűkölködő cselekmény savát-borsát a kastély és a birtok különféle színhelyein zajló eszmecserék adják. Ezek közül a legizgalmasabbak azok, melyekben a kezdő író későbbi főművében, a Szép új világban kibontott elképzelései – a minden részletében kitervelt, elviselhetetlenül boldog jövő próféciái – nyernek még vázlatos, ám máris jól felismerhető megfogalmazást. Könnyed, párbeszédes esszébetéteivel, paródiába hajló történelmi anekdotáival és játékosan ellenpontozó szerkezetével ez az 1921-es regényfantázia mintha egy jóval későbbi korszak – a posztmodern századvég – stílusát is megelőlegezné. A Nyár a kastélyban nemcsak gondolatébresztő, de minden évszakban üdítő, derűsen szórakoztató olvasmány.

Részlet a regényből:
Ezen a szárnyvonalon még soha nem futott végig gyorsvonat. Minden vonat – mármint az a néhány, amelyik erre jár – megáll minden állomáson. Denis kívülről tudta az állomások nevét. Bole, Tritton, Spavin Delawarr, Knipswich for Timpany, West Bowlby és végül Camlet-on-the-Water. Mindig Camletben szállt ki. Otthagyta a vonatot, hadd zötyögjön tovább lomhán s
közömbösen, jóég tudja merre, Anglia zöld szíve felé.
Most West Bowlbyból pöfögtek ki. Már csak egy állomás, hála Istennek. Denis levette cókmókját a hálóból, és gondosan felhalmozta a szemközti sarokülésre. Fölösleges művelet. De valamit csak kell az embernek tennie. Amikor befejezte, visszahanyatlott az ülésre, és
lehunyta szemét. Irtózatosan meleg volt.
Ó, ez az utazás! Két órát egyszerűen kivágtak az életéből, két órát, ami alatt annyi, de annyi mindent csinálhatott volna – például megírhatta volna a tökéletes költeményt, vagy elolvashatott volna egy remek könyvet. És ehelyett a gyomra felfordult a poros fejtámlák szagától, ahogy hátradőlt.
Két óra. Százhúsz perc. Mindenfélét csinálhatott volna ez alatt az idő alatt. Mindenfélét. Semmit sem. Ó, hiszen száz meg száz órája volt, és mit csinált velük? Elfolyatta őket, a drága perceket, mintha kifogyhatatlan tartályból merítene. Denis lélekben nagyot sóhajtott, és alaposan lehordta saját magát minden művével egyetemben. Mi jogon ül a napfényben, foglal el helyeket harmadosztályú kocsikban, mi jogon él? Semmilyen, semmilyen, semmilyen jogon.
Boldogtalanság és névtelen, vágyakozó szomorúság vett rajta erőt. Huszonhárom éves volt, és ó! oly gyötrelmesen érezte korát.
A vonat nagy zökkenéssel megállt. Végre megérkeztek Camletbe. Denis felpattant, fejébe nyomta kalapját, leráncigálta poggyászát, kihajolt az ablakon, és hordárért kiáltott, mindkét kezébe egy-egy bőröndöt ragadott, aztán megint letette őket, hogy kinyithassa az ajtót. Mikor végül biztonságban lerakta magát és bőröndjeit a peronra, előrerohant a vonat mellett a poggyászkocsiig.
– A kerékpárom, a kerékpárom! – lihegte a vasutasnak. A tettek emberének érezte magát. A vasutas ügyet sem vetett rá, módszeresen, egyenkint adogatta ki továbbra is a Camletbe címzett csomagokat. – A kerékpárom! – ismételte Denis. – Zöld gép, keresztvázas, Stone névre. S-T-O-N-E.
– Mindent a maga idején, uram – mondta a vasutas, csillapítóan. Nagy, testes férfi volt, matrózszakállal. Az ember könnyen elképzelte, amint otthon ül, teát iszik, és népes család veszi körül. Ilyen hangon szólhat rá nyűgösködő gyermekeire. – Mindent a maga idején, uram. – Denisben a tettek embere összecsuklott, összelapult, mint a defektes bicikligumi.
Hátrahagyta a poggyászát azzal, hogy majd később érte küld, és felugrott kerékpárjára. Mindig magával vitte a biciklit, ha vidékre utazott. Hozzátartozott a testgyakorlat-elméletéhez. Egy reggel az ember hat órakor fölkel és elkarikázik Kenilworth-be, vagy Stratford-on-Avonbe, vagy bárhova. Mert húsz mérföldön belül mindenütt vannak normann templomok és Tudor-kori kastélyok, amelyeket meg lehet nézni egy délutáni kiránduláson. Valahogy úgy esett, hogy sohasem nézte meg őket, de mindenesetre jó érzés volt, hogy itt a kerékpár, és egy szép reggelen majd mégis felkel hat órakor.
Amikor felért a camleti állomás felett elnyúló hosszú domb tetejére, úgy érezte, hogy lelke felszabadul. A világ, állapította meg, szép. A távolban kéklő dombok, az út mentén, a domboldalban szőkülő gabona, az ég fáktól nem szabdalt alja, amely minden mozdulatára változik – igen, mindez szép. Elragadta a domb gerincének két oldalán megbújó, mély öblös völgyek szépsége. Hajlatok, hajlatok: lassan ismételgette, mintha így rábukkanna arra a szóra, amely tökéletesen kifejezi tetszését és elismerését. Hajlatok – nem, ez nem megfelelő. Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha ki akarná ásni a levegőből a keresett kifejezést, és közben
majdnem leesett a bicikliről. Hol a szó, mely leírja e kicsi völgyek hajlatait? Olyan lágyak, mint az emberi test vonalai, leheletfinom művészettel alkották őket…
Galbe. Ez jó szó: de franciául van. Le galbe évasé de ses hanches: olvasott valaha is valaki francia regényt, amelyben ez a kifejezés nem fordult elő? Egyszer majd összeállít egy szótárt regényírók számára. Galbe, gonflé, goulu; parfum, peau, pervers, potelé, pudeur; vertu, volupté.1
De igazán rá kellett bukkannia a megfelelő szóra. Hajlatok, hajlatok… Olyan vonalai vannak ezeknek a kicsi völgyeknek, mint a kehely szájának, amelyet egy asszony keblére illesztve formáltak; olyanok voltak, mintha egy hatalmas isteni test pihent volna meg itt e dombok közt, és hagyta volna hátra teste nyomát. Nehézkes körülírások ezek, de rajtuk keresztül közelebb jutott ahhoz, amit ki akart fejezni. Teste nyomát, honát, korát – dünnyögte, és szelleme asszonáncok és alliterációk sorozatát visszhangozva ereszkedett le a völgyekbe, egyre távolabb és távolabb jutva a kiindulási ponttól. Beleszeretett a szavak szépségébe.
Amikor ismét a külvilág tudatára ébredt, egy lejtő tetején találta magát. Az út meredeken és egyenesen zuhant le egy nagyobbacska völgybe. Ott, a szemközti lejtőn, kissé a völgy szintje felett állt a Crome-kastély, útjának végcélja. Lefékezte a kerékpárt: Crome látképe oly szép volt, hogy szeretett volna elgyönyörködni benne egy ideig. A kastély homlokzata három karcsú toronnyal magasodott merészen a kert fái fölé. A ház elnyújtózott a káprázó napfényben; az öreg téglák rózsaszínben ragyogtak. Milyen érett és gazdag volt mindez, milyen fönségesen derűs! És ugyanakkor milyen méltóságteljesen szigorú! A domb egyre meredekebben és meredekebben esett, hiába nyomta a féket, sebessége nőttön-nőtt. A féket egy másodpercre eleresztette, és már száguldott is egyenesen lefelé. Öt perccel később belépett a nagy udvar kapuján. A kastély ajtaja hívogatón nyitva állt. Denis kerékpárját a falhoz támasztotta, és bement. Meg akarta lepni őket.
 
Második fejezet
 
Senkit sem lepett meg, mert nem volt kit meglepnie. Csend borult mindenre; Denis egyik üres szobából a másikba vándorolt, és gyönyörködve nézegette a családi képeket és a bútorokat és az életnek szanaszét heverő, sok apró, rendetlen jelét. Még örült is, hogy nincsenek itthon: mulatságos dolog végigjárni a házat, mintha valami kihalt, elhagyott Pompejit kutatna fel. Miféle életet rekonstruálna itt a régész e szétszórt leletekből? Hogyan népesítené be ezeket a szobákat? Itt a folyosó a sok tiszteletreméltó ős portréjával és azokkal a nyilvánosan bevallhatatlanul unalmas olasz primitívekkel, a kínai szobrokkal meg a jellegtelen, meghatározhatatlan korú bútorokkal. Itt a faburkolatú fogadószoba, ahol a chintz-huzatú karosszékek állnak, a kényelem oázisai a sivár, gyötrelmesen kényelmetlen, antik bútordarabok között. Itt a sápadt citromszínfalú reggelizőszoba, benne festett velencei székekkel és rokokó asztalokkal, tükrökkel és modern festményekkel. Itt a könyvtár, hűvös, tágas és sötét, falait könyv borítja a padlótól a mennyezetig, köztük jó néhány ijesztő fóliáns. Itt az ebédlő, stílusa mértéktartó és megbízhatóan angol, mint a kiadós ebédhez fogyasztott portói bor; nagy mahagóni asztal áll benne, tizennyolcadik századbeli székek és pohárszék, tizennyolcadik századbeli festmények – családi képek és aprólékosan kidolgozott állatképek. Mit lehetne rekonstruálni ezekből az adatokból? Sok van Henry Wimbushból a hosszú folyosón és a könyvtárban, valamennyi Anne-ből, talán, a reggelizőszobában. Ez minden. Azon, amit tíz nemzedék halmozott fel, az élők bizony kevés nyomot hagytak.
A reggelizőszoba asztalán Denis megpillantotta saját verseskötetét. – Mily kedves figyelmesség! Felvette és kinyitotta. Az a fajta könyv volt, amit a bírálók „karcsú kötetnek” neveznek. Találomra beleolvasott:
 
A Luna-Park csilló fénytengerét
csend fedi és a tetőtlen sötét
és Blackpool osztja meg az éjszakát
s a homályból egy zsongó sírt kivág.
 
Újra letette, megrázta fejét, és felsóhajtott. „Micsoda lángész voltam én akkor!” állapította meg, az öregedő Swiftet idézve. Már majdnem hat hónapja, hogy a könyv megjelent; örömmel gondolt arra, hogy soha többet nem ír ilyesfélét. Vajon ki olvashatta, töprengett. Talán Anne; ennek a gondolatnak megörült. Lehet az is, hogy a leány végre ráismert önmagára a fiatal jegenye nimfájában; a karcsú nimfa mozdulatai olyanok voltak, mint a fiatal fa hajladozása a szélben. „A leány és a fiatal fa”: ezt a címet adta versének. A könyvet mindjárt átnyújtotta Anne-nek, mihelyt az megjelent, abban a reményben, hogy a költemény majd megmondja neki, amit élőszóval nem mert megvallani. A lány azonban sohasem említette a verset.
Denis lehunyta szemét, és már látta is Anne-t, amint vörös bársonykabátban belibben abba a kis londoni vendéglőbe, ahol néhanapján együtt vacsoráztak – háromnegyed óra késéssel érkezik, s ő majd eszét veszti az aggodalomtól, a dühtől és az éhségtől. Ó, átkozott, átkozott egy leány!
Eszébe jutott, hogy a ház úrnője bizonyára öltözőszobájában van. Könnyen meglehet, mindenesetre megnézi. Mrs. Wimbush budoárja a kerti szárny középső tornyában volt. Kis lépcső dugóhúzódott fel az előcsarnokból. Denis felment és kopogott. – Szabad! – Szóval itt van; Denis most már jobb szerette volna, ha nem lenne itt. Kinyitotta az ajtót.
Priscilla asszony a díványon hevert. Írómappa pihent a térdén. Elgondolkozva szopogatta ezüst ceruzájának a végét.
– Isten hozta!– mondta és felpillantott. – El is felejtettem, hogy maga is jön.
– Most már pedig attól tartok, hogy itt vagyok – mondta Denis mintegy önmagának téve szemrehányást. – Igazán roppant sajnálom.
Mrs. Wimbush felnevetett. Hangja, nevetése mély volt és férfias. Minden férfias volt rajta. Nagy, szögletes, középkorú arca volt, darabos, előreugró orra és apró, zöldes szeme. Az egész felett magas és művésziesen kidolgozott hajzat tornyosult, melynek színe a narancsnak egy különösen valószínűtlen árnyalatában játszott. Ha Denis ránézett, mindig Wilkie Bard, a nőimitátor jutott eszébe, amint operaénekesnőt alakít.
 
„És ezért megyek én
És ezért megyek én,
Éne-éne-énekelni az op-op-op-op-operába.”
 
Priscilla asszony ma bíborvörös selyemruhát viselt magas gallérral és gyöngysorral. Ez az öltözet annyira méltóságosan özvegyi volt, annyira csak a királyi családhoz illő, hogy Mrs. Wimbush menthetetlenül az olcsó kabarék világát juttatta Denis eszébe.
– Mit csinált egész idő alatt? – kérdezte.
– Hát – kezdte Denis, és csaknem kéjesen megállt egy másodpercre. Borzasztóan érdekes beszámolót tartott készen kikerekítve a fejében Londonról és az ottani eseményekről. Pompás dolog lesz elmondani. – Azzal kezdem – mondta…
De elkésett. Mrs. Wimbush kérdése a szónoki fordulatok ama csoportjába tartozott, melyet a nyelvtan költői kérdésnek nevez; feleletet nem várt. Csak egy kis társalgásbeli kitérő volt ez, amolyan gyalogáldozat az udvariaskodás sakkjátszmájában.
– Éppen a horoszkópjaimon dolgoztam – mondta. Fel sem tűnt neki, hogy látogatóját félbeszakította.
Denis kissé megbántva elhatározta, hogy mondanivalóját elteszi hálásabb füleknek. Most megelégedett azzal, hogy szelíd bosszú gyanánt csak egy meglehetősen fagyos „Csakugyan?”-t bökött ki.
– Elmeséltem már magának, hogyan nyertem négyszázat az idei Grand National lóversenyen?
– El – válaszolta Denis, még mindig hűvösen lakonikus modorban. Már legalább hatszor elmondta neki az asszony a történetet.
– Csodálatos, nem? Minden benne volt a csillagokban. Azelőtt, a Régi Időkben, mikor még nem voltak segítségemre a csillagok, rendszerint ezreket veszítettem. Most pedig – s itt egy pillanatnyi szünetet tartott –, most pedig itt van ez a négyszáz, amit a Grand Nationalen
nyertem. A csillagoknak hála.
Denis szeretett volna többet hallani azokról a Régi Időkről, de túlságosan tapintatos volt és még inkább túlságosan félénk. Valami hatalmas bukás volt – mindössze ennyit tudott. A jó öreg Priscilla – mellesleg nem is olyan öreg, sőt nagyon is eleven – rengeteg pénzt veszített. Teli marokkal, sőt teli kalappal hordta a pénzt az ország minden lóversenyére. Kártyázott is. A különböző mendemondákban más és más ezres tételek váltakoztak, de abban mindenki egyetértett, hogy igen jelentős összegek úsztak el. Henry Wimbush kénytelen volt néhány primitívet – egy Taddeo da Poggibonsit, egy Amico di Taddeót és négy vagy öt névtelen sziénait – eladni az amerikaiaknak. Komoly válság tört ki Wimbushéknál. Henry, életében először, megkötötte magát és, úgy látszik, jó eredménnyel.
Priscilla vidám és költekező életmódjának hirtelen vége szakadt. Mostanában csaknem minden idejét Crome-ban töltötte, és nehezen meghatározható betegségét kúrálta. Vigasztalásul belevetette magát az asztrológiába és az okkultizmusba. Lóverseny-szenvedélyétől persze még nem szabadult meg, és Henry, aki alapjában véve jószívű ember volt, havi negyven font fogadópénzt engedélyezett neki. Priscilla majdnem minden napját azzal töltötte, hogy felállította a lovak horoszkópját, és pénzét most már tudományosan fektette be úgy, ahogy a csillagok állása diktálta. Labdarúgó mérkőzésekre is fogadott. Volt egy nagy zsebkönyve, ebbe feljegyezte a liga valamennyi csapata minden játékosának horoszkópját. A két tizenegy horoszkópjainak szembeállítása roppant kényes és nehéz feladat volt. A Hotspurs és az Aston Villa közötti mérkőzés esélyeinek latolgatásakor olyan hatalmas és bonyolult égi együttállásokra kellett tekintettel lennie, hogy nem csoda, ha Priscilla néha
rosszul számította ki az eredményt.
– Milyen kár, hogy maga nem hisz ezekben a dolgokban, Denis, milyen kár! – mondta Mrs. Wimbush mély, jellegzetes hangján.
– Pedig nem állíthatom, hogy hiszek.
– Ez azért van, mert maga nem tudja, mit jelent az: hinni. Sejtelme sincs, milyen mulatságossá és izgalmassá válik az élet, ha az ember hisz. Minden, ami történik, jelent valamit; soha semmi, amit tesz, nincsen jelentőség nélkül. Tudja, ez annyira felderíti az életet! Itt vagyok például én Crome-ban. Unalmas hely, mint a pocsolya, gondolja maga. Pedig nem az, én legalábbis nem találom unalmasnak. Csöppet sem sajnálom a Régi Időket. Itt vannak helyette a csillagjaim… – Felvett a mappáról egy darab papírt. – Ez Inman horoszkópja – magyarázta. (Azt hiszem, az ősszel meg kell próbálnom a szerencsémet a biliárdbajnokságokban.) A Végtelenre kell ráhangolódnom – jelentette ki, és körbemutatott. – Azután ott van a túlvilág és annak minden szelleme, ott van az ember Aurája és Mrs. Eddy, aki azt mondja, hogy az ember nem beteg, ott van a Keresztény Tudomány és ott van Mrs. Besant.1 Ez mind-mind nagyszerű. Az ember egy percre sem unatkozik. Már el sem tudom képzelni, mit csináltam azelőtt, a Régi Időkben. Szórakozás? – egész nap rohantam, ez volt minden; csak rohanás és rohanás. Ebéd, tea, vacsora, színház, minden áldott nap. Szórakoztató volt, persze, amíg az ember éppen csinálta. De nem sok maradt meg belőle későbbre. Igazán találóan ír erről Barbecue-Smith az új könyvében. Hová is tettem?
 
A Kiadó engedélyével.