FőképFülszöveg:
James Joyce első regénye, az „Ifjúkori önarckép” azt dokumentálja, hogyan látja a géniusz önnön létrejöttének külső körülményeit. Fejlődésregényről van tehát szó, sokak szerint a műfaj legjobb angol nyelvű darabjáról, amely azt mondja el, hogyan jött létre az az elme, amely képes volt többek között ennek a regénynek a megírására is.

Részlet a regényből:
II.

Charles bácsi valami olyan fertelmesen büdös kapadohányt szívott, hogy az unokaöccse végül is kénytelen volt felhívni a figyelmét arra, talán jobb lesz, ha a reggeli dohányzást a kert végében, a kis sufniban bonyolítja le.
— igazad van, Simon. Semmi baj, Simon — mondta csendesen az öreg. — Elpi pázgatok én, ahol csak akarod. a sufni nagyon is megfelel, még egészséges is.
— Vigyen el az ördög — mondta Mr. Dedalus teljes nyíltsággal —, ha meg tudom érteni, hogy szívhat ilyen istentelenül komisz dohányt. Hisz ez már puskapor.
— Jó dohány ez, Simon — felelte az öreg. — Enyhe és jó.
Ezért aztán Charles bácsi minden reggel kivonult a sufnihoz, előbb azonban gondosan megfésülte és megkefélte a maradék haját, aztán megkefélte és a fejébe nyomta széles kalapját. Mialatt dohányzott, éppen csak a nagy kalapjának a karimája meg a pipájának a kupakja látszott a sufniajtó félfája mögül. a lugasnak — mert annak nevezte a fülledt sufnit, amelyet ráadásul még a macskával és a kerti szerszámokkal is meg kellett osztania — kiváló akusztikája volt: és a bácsi minden reggel derülten és elégedetten elzümmögte ott valamelyik kedvenc nótáját; azt, hogy Fonj nekem koszorút vagy Kökényszemű, aranyhajú vagy Blarneyben a fák között, közben a pipájából lassú gyűrűzéssel szállt fel a szürke meg a kékes füst, aztán eltűnt a tiszta levegőben.
A Blackrockban töltött nyár első felében Charles bácsi Stephen elválaszthatatlan társa lett. az öreg jól tartotta magát, bőre cserzett volt, és nyers vonású arcát fehér pofaszakáll keretezte. Hétköznapokon ő tartotta a kapcsolatot a Carysfort Avenue-n álló ház és azok között a főutcai boltok között, amelyekkel a család üzleteit lebonyolította. Stephen boldog volt, ha valamilyen megbízatása alkalmából az öreggel tarthatott, mert Charles bácsi nem fukarkodott olyankor, amikor mélyen belenyúlt bármibe, ami nyitott hordókban vagy dobozokban a pultok előtt állt, és az áruból marokszámra adott a kisfiúnak. akár szőlő volt forgácsba ágyazva, akár három-négy amerikai alma, nagylelkű mozdulattal nyomta az unokaöccse kezébe, mialatt a kereskedő bizonytalanul mosolygott. aztán amikor Stephen álnokul úgy tett, mintha vonakodnék az ajándékot elfogadni, a bácsi összeráncolta a homlokát, és azt mondta:
— Vegye csak el, tisztelt uram. Hallja-e, tisztelt uram? Vegye el, mert jót tesz a hasacskájának.
Miután a vásárlásaikat lebonyolították, mindketten elsétáltak a parkba, ahol Stephen apjának régi barátja, Mike Flynn üldögélt az egyik padon, s már várt is rájuk. Ekkor kezdődött Stephen futástréningje a park körül. Mike Flynn odaállt a vasútállomáshoz közel eső kapuhoz, óráját a kezében tartotta, Stephen meg ezalatt körbefutott az úton, olyanformán, ahogyan azt Mike Flynn javallotta, a fejét magasan tartva, térdeit is jó magasra emelgetve, karját pedig mereven az oldalához szorítva. amikor ez a reggeli gyakorlat véget ért, az edző is megtette észrevételeit, és gyakran meg is mutatta, hogyan képzeli ő a dolgokat. ilyenkor komikusan végigcsoszogott pár métert öreg, kék vászoncipőiben. Közben az áhítattól tátott szájú gyerekek és dajkák kis tömege gyűlt köréjük, és ezek még akkor sem oszoltak széjjel, amikor már ő és Charles bácsi ismét a padon ültek, és atlétikáról meg politikáról beszélgettek. Ámbár az apja gyakran mondogatta, hogy Mike Flynn keze alól nem egy kiváló futó került ki az elmúlt években, Stephen azért csak bizalmatlanul pislogott az edzőjének petyhüdt, borostás arcába, amint hosszú, pisz kos ujjai fölé hajolt, amelyek éppen cigarettát sodortak, ugyanakkor szánalommal nézte a szelíd, fénytelen, kék szemeket, amelyek hirtelen elfordultak a dohánysodrástól, és furcsán, bámészan belemeredtek a kéklő messzeségbe, mialatt a hosszú, duzzadt ujjak is abbahagyták a mesterkedésüket, és a dohányszemek meg szálak visszahullottak a zacskóba.
Hazamenet Charles bácsi gyakran benézett a kápolnába is, és mivelhogy Stephen nem ért fel a szenteltvíztartóig, az öregember megmártogatta benne a kezét, aztán meglocsolta szenteltvízzel Stephen ruháját meg a bejárat kőpadlóját. Térdelve imádkozott, s ilyenkor maga alá terítette vörös zsebkendőjét. Egy mocskos, megfeketedett imádságos könyvből darálta el fohászait, a könyv minden lapjának az alján ott volt a következő oldal első szava. Stephen is az öreg mellett térdelt, és tisztelet tel adózott jámborságának, ha nem is osztotta azt. Gyakran eltöprengett azon, vajon miért is imádkozott olyan elmélyülten a bácsikája. Talán a purgatóriumban várakozó lelkekért, vagy a szép halál kegyelméért, vagy esetleg azért, hogy isten adja vissza neki legalább egy részét annak a tetemes vagyonnak, amelyet Corkban elvert.
Vasárnaponként Stephen apjával és nagybátyjával együtt indult sétára. az öreg ember a tyúkszemei ellenére is fürgén gyalogolt, s nemegyszer tíz, húsz mérföldnyi utat is megtettek. Az út Stillorgannál, egy kis falunál vált ketté. onnan vagy balra mentek, a dublini hegyek felé, vagy a goatstowni úton, s onnan tovább Dundrumba, haza meg Sandyfordon át kerültek. S akár az úton bandukoltak, akár behúzódtak valamelyik mocskos útszéli kocsmába, a férfiak mindig csak az olyan, szívükhöz közel álló dolgokról beszéltek, mint az ír politika, Munster vagy a családjuk legendája. Stephen mindegyik témát mohón hallgatta. az olyan szavakat, amiket nem értett, addig mondogatta újra meg újra magában, amíg már kívülről is tudta őket. Ezek a szavak aztán valahogyan bepillantást nyújtottak neki az őket körülvevő valóságos világba. úgy tűnt, egyre jobban közelít az az óra, amikor majd neki is részt kell vennie ennek a világnak az életében, és titkon már készült is arra a nagy szerepre, amely érzése szerint rá várakozott, de amelynek valóságos mibenlétét most még csak halványan sejtette.
Az estéit egyedül töltötte, ilyenkor elmerült a Gróf Monte-Cristo egy agyonolvasott fordításában. Ennek a sötét boszszúállónak az alakja testesítette meg számára mindazt, amit még aprócska korában különösnek és borzalmasnak festettek le előtte, vagy amit ő maga ilyennek képzelt. Olvasása után csomagolópapírból, papírvirágokból, színes selyempapírból meg a csokoládét burkoló arany- és ezüstpapírok maradványaiból az ebédlő asztalán felépítette a csodálatos, kincset rejtő szigeti barlangot. Ha végül megunta az önámítást, és összesöpörte mindazt, amit kirakott, Marseille ragyogó képe merült fel benne, a napsütötte rácsoké és Mercedesé.
Blackrockon túl, a hegyek felé vezető út mentén állott egy kis, fehér falú ház, amelynek a kertjében sok-sok rózsa virult; erről a házról elhitette magával, hogy ott is egy Mercedes lakik. Elmenet is, jövet is ez a ház jelezte számára a megtett utat: képzeletében pedig a kalandok végtelen sorát élte át, amelyek éppoly ragyogóak voltak, mint a regénybeliek, s e kalandok rendszerint azzal záródtak, hogy megjelent ő maga, csak éppen idősebb volt és szomorúbb, ott állt egy holdsütötte kertben azzal a Mercedesszel, aki sok évvel ezelőtt semmibe vette a szerelmét, azon büszke, de bánatos mozdulattal elhárított valamit, miközben ezt mondta:
„Asszonyom, sosem eszem muskotályszőlőt.”
Egy Aubrey Mills nevű fiúval szövetséget kötött, és az utcájabeli fiúkkal együtt kalandorbandát alapítottak. Aubreynak a gomblyukából síp fityegett, az övére meg biciklilámpát csatolt, míg a többiek rövid botokat dugtak át tőrként az övükön. Stephen, aki olvasta, hogy napóleon milyen egyszerűen öltözködött, úgy döntött, hogy megmarad puritán dísztelenségében, és ezzel még nagyobb gyönyörűségét lelte abban, hogy parancsadás előtt tanácskozott a hadnagyával. a banda be-betört egyes vénlányok kertjébe, vagy lent, a kastély körül csatázott a hepehupás, gazos sziklákon, utána úgy jöttek haza, mint az elfáradt csavargók, orrukban a tengerpart korhadó szagával, kezükön és hajukon pedig a hínár bűzlő, de tapadós maszatával.
Aubreyéknak és Stephenéknek ugyanaz a tejes szállította a tejet, ez az ember gyakran kivitte őket a kocsiján Carrickminesba, ahol a tehenek legelője volt. Mialatt a legények a teheneket fejték, a fiúk a szelíd kancán felváltva körbelovagoltak a mezőn. de amikor eljött az ősz, a teheneket behajtották a legelőről, s mikor Stephen először látta meg Stradbrookban a mocskos udvart, ahová a teheneket terelték, undorító zöld pocsolyáival, nyúlós tehénlepényeivel és a vályúkban párolgó korpával, összeszorult a szíve. A csorda, amely nyári napokon oly szemet gyönyörködtető volt odakint a mezőn, most émelygést keltett benne, s még a tejre sem tudott ránézni.
A szeptember eljövetele egyébként nem aggasztotta, mert az idén nem kellett visszamennie Clongowesba. A parkbeli futótréningek is véget értek, ami kor Mike Flynnt kórházba szállították. Aubrey már iskolába járt, s alig volt estén ként egy-két óra szabad ideje. a banda is szétzüllött, s nem volt több betörés a kertekbe vagy vad csata a sziklákon. Stephen néha felült a kocsira, mely az esti tejet szállította ki; ezek az esti hűvösségben megtett utak aztán eloszlatták a tehén udvar mocskának emlékét, és most már nem iszonyodott, ha tehénszőrt vagy szalmaszálat látott a tejesember kabátján. Valahányszor a kocsi megállt egy ház előtt, mindig azon volt, hogy bekukucskálhasson a tisztára sikált konyhába vagy az éppen hogy megvilágított előcsarnokba, hadd lássa, hogy tartja a cseléd a kancsót, és hogy teszi be maga után az ajtót. Úgy gondolta, elég kellemesen élhetne így, es ténként erre-arra elkocsikázva, tejet öntögetve, ha hozzá még meleg kesztyűje is volna, és a zsebe duzzadásig lenne tömve gyömbéres keksszel, amit szemelgethetne. De ugyanaz az előérzet, mely marokra fogta a szívét és váratlanul megrogyasztotta a lábát, amikor körben futott a parkban, ugyanaz a megérzés, amelynek sugallatára bizalmatlanul pislogott edzőjének petyhüdt, borostás arcára; amikor az az arc nehézkesen hajolt hosszú, mocskos ujjaira, most elűzte a jövendő látomásait. Homályosan bár, de azért tudta, hogy az apjával valami baj van, s ezért nem küldték vissza Clongowesba. Egy idő óta érezte is, hogy valami nincs már úgy odahaza, mint régen volt; és minden változás abban, amit oly megváltozhatatlannak hitt, valamilyen apró, de nem jelentéktelen megrázkódtatást okozott gyerekes világképében. Az az ambíció, mely a lelke homályában néha megmozdult, most már nem próbált utat találni. olyankor, amikor a kanca patái egyhangúan csattogtak a Rock Road ló vasút sínei mentén, hátul meg a hatalmas kanna zötyögött, himbálódzott, ugyanaz az alkonyi homály borult a gondolataira, mely a külső világot is elsötétítette.
Gondolatai visszakanyarodtak Mercedeshez, és — mi-közben elmerült képe szemléletében — valami furcsa nyugtalanság lopózott a vérébe. néha olyan láz fogta el, hogy esténként egymagában bolyongott a csendes utca hosszán. a kertek békéje és az ablakokon át kiszűrődő nyájas fény valahogyan csillapító hatással volt nyugtalan szívére. a játszó gyerekek kiáltozása ingerelte, és ostoba hangjuk hallatára még annál is jobban érezte, mint annak idején Clongowesban, hogy más, mint a többiek. nem játszani akart, hanem a valóságos világban akarta megtalálni azt az illanó álomképet, amelyet oly állhatatosan őrzött a lelke mélyén. Azt sem tudta, hol vagy hogyan keresse ezt a képet, de valami sejtelem azt súgta neki, hogy egyszer csak majd ráakad, anélkül hogy bármit is tenne ennek érdekében. oly nyugodtan és békén fognak találkozni, mintha régtől fogva ismernék már egymást, és légyottot is beszéltek volna meg, talán az egyik kapunál vagy egy még titkosabb helyen. Egyedül lesznek, körülöttük csak a homály és a hallgatás: és aztán a gyengédségnek e mindent meghaladó percében majd átalakul és megdicsőül. a lány szeme láttára valami megfoghatatlanná finomul, s aztán egy perc alatt átalakul. abban a varázslatos percben minden lehullik róla majd, a gyengeség, a félénkség és a tapasztalatlanság is.

-

Egy nap két hatalmas bútorszállító kocsi állt meg a ház előtt. Emberek szálltak le róluk, s nagy dérrel-dúrral bejöttek a házba, hogy elkezdjék leszerelni, széthordani. a bútorokat durván végigtaszigálták a kerten, szalmatöreket és kötéldarabkákat hagyva maguk után, aztán felrakták őket a kapunál várakozó kocsikra. Mikor ezek már megteltek, nagy zajjal nekirugaszkodtak, Stephen és vörösre sírt szemű édesanyja pedig egy vasúti kocsi ablakából nézték, ahogy a Merrion Roadon végigdübörögnek.
Azon az estén a tűz sehogy sem akart lángra kapni, és Mr. Dedalus a kandalló rács nyílásain át piszkálgatta a parazsat, hátha fellobban. Charles bácsi a félig berendezett, szőnyegtelen szoba egyik sarkában bóbiskolt, háta mögött a falnak támasztva pihentek a családi arcképek. Az asztali lámpa gyenge fényt vetett a deszkapadlóra, amelyet a bútorszállító munkások jócskán besároztak. Stephen az apja mellett ült egy zsámolyon, és egy hosszú, összefüggéstelen monológot hallgatott. kezdetben keveset vagy tán semmit sem értett belőle, de aztán lassan-las san rájött, hogy az apjának ellenségei vannak, és ezekkel valami küzdelembe bonyolódott. azt is érezte, hogy ebben a harcban őrá is számítanak, s hogy máris valami feladatot róttak ki rá. a szíve nehéz lett, ha eszébe jutott, milyen hirtelen kellett otthagyniuk Blackrock kényelmét és nyugalmát, milyen volt az útjuk a borongós, ködös városon keresztül, s milyen sivár, csupasz házban kellett most lakniuk: és megint feltámadt benne a jövő sejtelme és előérzete. Most már azt is megértette, miért suttogtak oly gyakran a cselédek a hallban, és miért állt az apja oly gyakran a kandalló előtt, háttal a tűznek, mialatt hangosan magyarázkodott Charles bácsinak, aki egyre csak azt kérte; üljön le, és fogyassza el a vacsoráját.
— De hiszen buzog még bennem a vér, Stephen, öregem — mondta Mr. Dedalus, és vad energiával piszkálta a haldokló tüzet. — nem, fiacskám, nem vagyok én még oda. de nem ám, még félig sem, az úr Jézus szent nevére mondom (isten bocsássa meg nekem).
Dublin új és sokrétű szenzáció volt. Charles bácsi olyan feledékennyé vált, hogy többé már nem lehetett neki semmiféle megbízást adni, és az a rendetlenség, amellyel az új házban való megtelepedés járt, olyan szabadabbá tette Stephent, mint amilyen Blackrockban volt. Kezdetben még megelégedett azzal, hogy félénken bejárta a szomszédos tér környékét, vagy néhanapján lemerészkedett valamelyik mellékutca közepéig, de aztán elkészítette fejében a város térképének a vázlatát, s így bátran nekivágott az egyik főútvonalnak, míg csak a vámházhoz nem ért. Senki nem tartóztatta fel, amikor ott kódorgott a dokkok és a rakpartok mentén, és csodálkozással szemlélgette a parafadugók sokaságát, amelyek a víz színén lebegtek, és úgy ellepték azt, mint valami vastag, sárga tajték; aztán a rengeteg rakodómunkást, a dübörgő kocsikat és a kopott ruhájú, szakállas rendőröket. A falak mentén felhalmozott vagy a gőzösök mélyéből magasra lendített bálák tömegei láttán újra feltámadt benne az élet mérhetetlenségének és furcsaságának az érzése, s ettől ugyanolyan nyugtalanság feszítette, mint akkor, amikor Mercedes felkutatására esténként egyik kertből a másikba bolyongott. S a nyüzsgő világban nyugodtan oda is képzelhette volna magát valami másféle Marseille-be, de hol volt a fénylő ég és hol voltak a bormérések napsütötte rácsai? Valami pontosan meg nem határozható kielégületlenséget érzett, amint végigbámult a rakodópartokon, a folyón, az alacsony égen, de azért nap mint nap tovább kószált, mintha csakugyan keresne valakit, valakit, akit eddig elkerült.
Egyszer-kétszer elment az anyjával rokonlátogatóba. S bár karácsonyi díszbe öltözött és fényesen megvilágított üzletek sora mellett haladtak el, azért csak nem vidult fel, s keserű hallgatásba merült. Keserűségének sok, közeli és távoli oka volt. Haragudott magára azért is, mert fiatal volt és nyugtalan, ostoba fellobbanások zsákmánya, azért is, hogy sorsának változása nyomán a szenny és hazugság képévé lett az őt környező világ. de attól azért óvakodott, hogy a haragja formálja ezt a képet. Türelemmel vette tudomásul azt, amit látott, éles határvonalat vont maga és a külső világ közé, amelynek gyanús, halálhozó ízét csak titokban ízlelgette.
Ott ült a nagynénje konyhájában egy támla nélküli széken. a lakkozott tűzhelyen lámpa állott, ennek fényénél a néni a térdére terített újságot olvasta. Hosszan nézett benne egy mosolygó képet, és elmélázva azt mondta:
— A gyönyörű Mabel Hunter!
Egy loknis hajú kislány állt mellette lábujjhegyen, hogy belepislant hasson az újságba, és azt mondta lágyan:
— Miben játszik, anya?
— Egy zenés játékban, édesem.
A gyerek anyja karjára tette loknis fejét, s míg egyre csak a képet bámulta, azt mormolta elvarázsoltan:
— A gyönyörű Mabel Hunter!
S mint akit elvarázsoltak, úgy pihent tekintete hosszan e tartózkodóan kötekedő szempáron, és az alázat áhítatával mormogta: — Hát nem tündéri nő?
A fiú pedig, aki éppen akkor jött be a konyhába az utcáról, kétrét hajolva annak a szénnek a terhe alatt, amelyet cipelt, meghallotta a kislány szavait. Tüstént a földre dobta rakományát, és a lány mellé ugrott, hogy ő is lássa a képet. Kivörösödött és a széntől fekete kezével az újság szélét ráncigálta, odébb taszigálta a lányt, és hangosan panaszkodott, hogy nem lát miatta semmit.
Stephen ott ült a szűk kis étkezőben, egész fent a vén, homályos ablakú ház padlása alatt. a tűz fénye a falon libegett, az ablakon túl pedig túlvilági homály lepte el a folyót. A tűz előtt egy öregasszony szorgoskodott, teát készített, és közben suttogóra fogott hangon mesélte, mit mondott neki a pap és az orvos. Elmondta azt is, milyen változásokat tapasztaltak nála legújabban, és hogy milyen különös dolgokat mond és tesz. ott ült, s csak hallgatta a szavakat, de a figyelme másfelé kalandozott, a széndarabok formálta ívek, boltok, kanyargó utak, csipkés szakadékok felé.
Hirtelen felfigyelt valamire az ajtóbejáratnál. a bejárat homályos derengésében egyszer csak egy koponya jelent meg. Valami majomszerű, vézna kis lény ácsorgott az ajtóban, akit a tűz mellett üldögélő emberek hangja vonzott ide. Egy vékony, nyöszörgő hang azt kérdezte:
— Te vagy az, Josephine?
A sürgő-forgó öregasszony derűsen szólt oda a tűzhely mellől: — Nem, Ellen, Stephen van itt.
— Ó… isten hozott, Stephen.
Fogadta a köszönést, s aztán látta, hogy az ajtóban bámuló arcon buta mosoly terül szét.
— Akarsz valamit, Ellen? — kérdezte az öregasszony a tűz mellől.
De Ellen nem válaszolt a kérdésre, s csak annyit mondott:
— Azt hittem, hogy Josephine van itt. Azt hittem rólad, Stephen, hogy te vagy Josephine.
Ezt még jó egynéhányszor elismételte, aztán csendesen kacarászni kezdett.
Ott ült egy gyerekzsúron Harold’s Crossban. A visszavonult, csendes szemlélődés szinte már második természetévé vált, és alig vett részt a többiek játékában. a gyerekek mindent magukra raktak, amit a zsákbamacska-húzáson nyertek, zajongva táncoltak, ugráltak, és bár megpróbált részt venni a jókedvükben, valahogyan maga is érezte, mélasága elüt a többiek hetykén felcsapott csákójától vagy a lányok kerek szalmakalapjától.
De amikor végzett a rá szereplésül kirótt dallal, és visszavonult a szoba egyik kényelmes menedéket nyújtó zugába, egyszerre elkezdte ízlelgetni magányának gyönyörűségét. Az a jókedv, amely az este kezdetekor még hamisnak és semmitmondónak tűnt fel előtte, most olyanná vált, mint a balzsamos, csillapító levegő, mely éppen csak hogy megborzolja az érzékeit, elrejti az idegenek pillantása elől vérének lázas nyugtalanságát, miközben a táncosok kavargásán, a zene és nevetés hullámain áthatol a lány tekintete, elkíséri őt a maga zugába, és ott dédelgeti a szívét hízelgésével, kötekedésével, fürkészésével.
A zsúrnak vége lett: a gyerekek ott álltak a hallban, és már azok is öltözködtek, akik a legtovább maradtak. a lány egy sálat kapott magára, és amint együtt indultak el a lóvasút felé, friss, meleg lélegzetének párája vígan lengte körül csuklyás fejét, cipője pedig jókedvűen csattogott az üveges járdán.
Az utolsó járat volt. a sovány, barna lovak tudták is ezt, s mintegy figyelmeztetésként megrázták csengőiket a tiszta, villogó éjszakában. a kalauz és a vezető egymással beszélgettek, bele-belebólintva a kocsilámpa zöld fényébe. az üres kocsi ülésein színes jegyek hevertek mindenfelé elszórva. az utcán semerről sem lehetett lépések zaját hallani. az éjszaka nyugalmát semmiféle hang sem zavarta, csak a sovány, barna lovak dörzsölték néha egymáshoz az orrukat, és rázták a csengőjüket.

A Kiadó engedélyével.