FőképFülszöveg:
Egy regény a különböző értelmek különbözőképpen működő logikájáról; egy regény néhány emberről, akiknek napok leforgása alatt ki kell szakadni hétköznapi gondokkal teli világukból, hogy egész civilizációnkat képviseljék; egy regény az első kapcsolatfelvételről. Carol Dawson újságírónő az után nyomoz, vajon a cetek különös viselkedésének a Florida környéki vizekben lehet-e köze egy félresikerült katonai rakétakísérlethez. Amikor azonban kihajózik a Mexikói-öbölbe, búvármerülése során valami egészen mást talál: egy ismeretlen, de egészen biztosan nem földi eredetű tárgyat, amely súlyos veszedelmet szabadíthat az egész emberiségre. Az SF többszörös díjnyertes klasszikus „nagy öregjének” és a NASA rakétamérnökének közös regénye eredetileg felkérésre íródott, forgatókönyv formájában, ám a film a szokásos hollywoodi huzavonák miatt sosem készült el. A történet le sem tagadhatná eredetét, triviális alaphelyzetből kiindulva folyamatosan adagolja a rejtélyeket és a feszültséget, míg végül látványos akciókavalkáddal jut el a végkifejletig. Közben az olvasó sok mindent megtudhat a színes szereplőgárdáról, a tenger élővilágáról és a modern haditechnikáról.
 
„Ez a víz alatti kaland fantáziadússágában a 2001-gyel vetekszik… Tele intrikával, akcióval, romantikával, és Clarke legemlékezetesebb szereplőivel.” – United Press International
 
„Ideális olvasmány azoknak is, akik rendszerint nem kedvelik a science fictiont.” – New Orleans Times-Picayune

Részlet a regényből:
VESZÉLYEZTETETT FAJOK

A smaragdszín víz bőszen ostromolja a fekete, vulkanikus sziklákat. Finom, fehér permet tölti be a levegőt az éles kőcsipkék fölött, ködös fátyolként lebegve, meg-megcsillanva a halványuló fényben. A messzeségben két sárga nap készül lenyugodni egyidőben, úgy negyvenfoknyi távolságra egymástól. Egyszerre tűnnek el a horizont mögött. A földszoros másik oldalán, ahol a vulkáni sziklákat szelíd lejtő váltja föl, mely egyenletesen ereszkedik egy másik óceánba, a kékesfekete égre két telihold kúszik föl, miközben a napok alászállnak. Az ikerholdak fénye, bár gyengébb a nappali világosságnál, még mindig elég erős ahhoz, hogy táncoló árnyakat varázsoljon a tenger hullámaira a sziklacsúcsok tövében.
Amint a két hold keleten a földszoros fölé emelkedik, mellettük lángra gyúl a láthatár, nagyjából húszfoknyira délre. Először valami távoli város fénykoszorújának tűnik, de pillanatról pillanatra erősödik, míg végül az egész eget betölti. Egy harmadik hold félelmetes karimája jelenik meg a horizont fölött, mikor két társa már tízfoknyira emelkedett. Másodpercekre elcsöndesedik minden a két óceánon, mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva csodálná ezt a szemkápráztató látványt. A hatalmas, sárga hold, melynek arcán tisztán kivehetők a kráterek sebhelyei, oly komótosan emelkedik az égre, mintha csak birtokát járná be, és a smaragdszín óceánokat betölti rejtelmes, visszatükröződő fénye. Méretében százszorta meghaladja kisebb ikertársait, s szélesebb ívben szeli át az égboltot még az imént lenyugodott napoknál is.
A sziklák tövében, a frissen érkezett hold árnyai közt hosszú, kígyózó test nyúlik ki a vízből, csaknem hatméternyire emelkedve a felszín fölé. A karcsú látomás a sziklák felé tekergőzik, mind előrébb lökve magát, s közben éles, trombitaharsogás-szerű hangja fölveri a kőrengeteg csendjét, s végigsüvít a földszoros fölött. Egy pillanattal később fölhangzik a válasz – vagy talán csak egy tompa visszhang – a másik tenger felől. A lény méltóságteljesen kiúszik a holdfénybe, hosszú, hajladozó nyaka kobaltkéken nyúlik ki szürke testéből, melynek csupán kis része emelkedik ki a vízből. A kék nyakú kígyó most ismét föllendíti a fejét, és immár arcát is bevilágítja a holdfény. Vonásai tekervényesek és összetettek, több sor ismeretlen szerepű nyílással. Mikor teljesen kinyújtózik, a lény arca eltorzul, és egész hangkavalkádot bocsát ki magából. A trombitaharsogásba ezúttal oboa- és orgonafutamok vegyülnek. Rövid szünet után tompán fölhangzik a válasz a földszoros túloldaláról, halkabban, ám ugyanolyan összetett melódiával.
A kígyó észak felé úszik a part mentén. Mögötte a holdfényben fél tucat újabb tekergő nyak bukkan föl az óceánból. E lények valamivel kisebbek, nyakuk kobaltkékje kevésbé rikító. Csapatuk egyszerre mozdul, mintegy intésre, és máris hat trombitaszó száll kelet felé. A várt feleletet ismét szünet előzi meg, majd fölzengenek a halkabb válaszharsonák a sziklák túloldalán. A hat újonnan érkezett lény azon nyomban összefonódó dallamokból álló társalgásba kezd messzi társaival, mely lassan növekvő erővel szól, mígnem eléri elkerülhetetlen, fülsiketítő csúcspontját, hogy aztán váratlanul elnémuljon.
Néhány pillanat múltán a sziklaszoros két oldalán az óceánok életre kelnek, megtelnek mindenféle méretű, nyüzsgő kígyókkal. Százával, sőt, ezrével bukkannak ki a vízből, ameddig csak a szem ellát; epekedve nyújtogatják hosszú nyakukat, tekergőznek, mintha körülnéznének, aztán csatlakoznak az énekhez. A keleti tenger kígyói valamivel kisebbek, mint nyugati rokonaik. Nyakuk kobalt helyett halványkék. Ezeket a halványkék kígyókat seregnyi apróbb lény is kíséri, nyakukon a bőr még halványabb árnyalatú, hangjuk pedig sipítozó, meg-megbicsakló – mintha pikulák és kristálycsengettyűk szólama keveredne.
A smaragdóceánok vize áradva lódul előre, a nyugati oldalon a sziklafalra kapaszkodva, míg a keletin a lejtős földdarab egyre nagyobb részét nyeli el. Valamennyi hold eggyüttes vonzóereje akkora dagályt kelt, mely végül teljesen elborítja a földszorost, egyesítve a két óceánt. Amint a vizek egyre közelebb húzódnak egymáshoz, a kígyók éneke pompázatos dallammá olvad össze, delejes szépségének kábulatába vonva a tájat. A vágyódás és a várakozás panaszos hangjai ezek, a hosszú ideje elfojtott, ám most a közelgő kielégüléstől felfűtött érzéki vágy egyetemes kiáltása.
A Canthor hatalmas, hosszú nyakú kígyói a két óceán egyesülésekor fejezik be éves párzási szimfóniájukat. Ekkor ki-ki megkeresi élete párját az elvegyült vizekben. Minden canthori évben öt olyan éjszaka adatik meg nekik, melyen az árapály egyesült erői elnyelik a földszorost, és a különböző nemű kígyók egymásra lelhetnek. A szerelmi játékok és a bolondozás öt éjszakája ez, a megújulásé, a reményeké, majd az óceánok vize ismét kettéválik, és újabb egy év várakozás következik az újabb nagy áradásra.
A legutóbbi gyülekezőkor megfogant, és aztán a keleti óceánban kikelt kicsinyek számára ez az esemény ugyanúgy jelent izgalmat, mint szomorúságot. Hisz most el kell váljanak játszótársaiktól – gyermekkoruk véget ért. Felerészüknek el kell hagyni anyjukat is, és csatlakozni azokhoz a kobaltkék felnőttekhez, akiket még életükben nem láttak. Eddig anyjuk társaságában töltötték napjaikat, most azonban, az ötödik éjszakán, át kell úszniuk apjukkal a földszoros fölött. Amint átérnek a nyugati óceánba, megkezdik útjukat a felnőttkor felé, s időközben nyakuk sápadt színe is lassan élénkebbé változik. Egy év múlva hangjuk már eléggé megöblösödik ahhoz, hogy izgató, igenlő válaszok csendüljenek majd szavára a párzási szimfóniában.

Évezredek telnek el a Canthor nevű bolygón. A változás erői összeesküdnek a gyönyörű, kék nyakú kígyók ellen. Először jégkorszak köszönt a világra, a sarkokon lefagyasztva a bolygó vízkészletének jelentős részét, mire a tengerek szintje süllyedni kezd. A napok száma, melyeken a nagy áradás elönti a földszorost, négyre csökken, majd háromra, végül pedig kettőre. A kígyók nemzedékek százai során beidegződött, bonyolult nászszertartása ötéjszakás udvarlás esetén igazán eredményes. Azon évszázadokon át, míg csupán két éjszaka áll rendelkezésükre, mind kevesebb és kevesebb kicsiny fogan meg. A canthori kígyók száma veszedelmesen lecsökken.
Idővel a két nap sugárzása ismét erősödni kezd, és a Canthor jégkorszaka véget ér. A tengerszint újra megemelkedik, s a nászidőszak öt éjszakája is visszatér. A kígyók szimfóniája, mely szomorú dallamokkal panaszkodott a megfogyatkozott párzási idő kétségbeesett próbálkozásairól, újfent örömmel telik meg. Nemzedékeken át megint szaporodásnak indul a kígyónép. De a szépséges lényekre máris újabb veszély leselkedik.
A Canthor távoli vidékén már vagy egymillió éve fejlődik egy másik értelmes faj; vad, zömök testű nép, csillapíthatatlan hatalomvággyal. A jégkorszak csak tovább ösztönözte evolúciójukat, egyedül a legerősebbeknek adva meg a túlélés lehetőségét, beszélve itt éppúgy szellemi, mint testi erőről, ily módon kikristályosítva a lények – nevezzük őket trolloknak – génállományát.
A jég több ezer éves uralmát átvészelő trollok már agyafúrtabbak, könnyebben győzik le a környezet veszélyeit. Megtanultak szerszámokat készíteni, és a bolygó kínálta nyersanyagokat saját javukra fölhasználni. A Canthoron egyetlen lény sem múlja felül őket találékonyságban, ellenségük sem igen maradt. Így aztán benépesítik a bolygót, kapzsiságuk révén egyeduralkodóivá válva.
A kék nyakú kígyóknak nem volt természetes ellenségük évek százezrein át. Ezért nem is alakult ki bennük a fenyegetettek védekező erőszakossága, területfoglalási ösztöne. Étrendjük elsősorban a canthori óceánok növényeiből és állataiból áll. A tenger valóságos bőségszaruként ontja magából az élelmet, így aztán a kígyók föl se figyelnek rá, amikor a trollok halászni kezdenek benne. Az ő szemükben azonban, hisz hódítási vágyuk nem ismer határokat, a kígyók mindenképp riválisoknak tűnnek az óceán kincseinek kiaknázásában, sőt, méretük és értelmük miatt akár fenyegetőnek is fölfoghatják létezésüket a túlélésükre nézve.

Ismét elérkezett a nagy áradás ideje, a hosszú nyakú kígyók hímjei visszatértek vándorútjukról, és most a hatalmas, vulkanikus sziklák tövében gyülekeznek. Alig pár százan vannak, nem úgy, mint a régi szép időkben, amikor megtöltötték a tengert egész a láthatárig. Az óriás telihold fölkel, ahogy évezredek óta teszi már, és követi két kisebb ikertársát az égboltra. Kezdetét veszi a párzási szimfónia nyitánya. Amikor azonban megérkeznek a hullámok, hogy lassan ellepjék a földszorost, a kígyók megérzik: valami nincs rendben. Egyre növekvő kakofónia lopódzik rejtelmes dalukba. Az izgalom a hangokkal együtt terjed a sziklafal két oldalán. Mikor az ár végre átbukik a vulkáni kőmagaslat pereme fölött, következne a szimfónia csodálatos, végső crescendója, ám a canthori éjszakát a kígyók panaszos jajgatása tölti be.
A trollok óriási gátat építettek a földszoros sziklagerince mentén. Gondosan kiszámították a magasságát, hogy még a legtermetesebb kígyók se nyúlhassanak át fölötte. A kék nyakú lények, ha minden erejüket megfeszítik, megérezhetik párjuk közelségét, de meg nem érinthetik. A nagy áradás éjszakái szívfacsaró látványt nyújtanak. A kígyók mindkét oldalon testüket csapkodják a falhoz, hasztalan. Kétségbeesetten igyekeznek kapcsolatot teremteni párjukkal. Minden hiába. A gát kitart. A kígyók párzása elmarad. Végül mindkét nem egyedei visszatérnek a maguk óceánjába, mélységesen elszomorodva, hisz pontosan tudják, mit jelent ez a gát a jövőjükre nézve.
Egynémelyikük csaknem öntudatlanra veri magát, a fal áttörésén fáradozva. E sebesültek a földszoros mindkét oldalán hátramaradnak gyógyulni, míg a többiek megkezdik szokásos éves vándorútjukat, mintha a párzás annak rendje s módja szerint lezajlott volna; lassan, bánatosan elúsznak a Canthor két különböző szeglete felé.
Két éjszaka telt el azóta, hogy a nagy áradás nem nyelte el az óceánok közti keskeny földsávot. Két öregebb hím (nyakuk még mindig forradásokkal teli a gyűlölt gát hiábavaló csapkodásától) lassan úszik egymás mellett a holdfényben. Föntről, az égből váratlanul különös világosság vetődik rájuk. Megállapodik a kígyók fölött, reflektorfénybe vonva őket, miközben szerencsétlenek a nyakukat tekergetve próbálnak rájönni, mi is történik.
Egy pillanattal később a méltóságteljes nyakak előrelódulnak, és lecsattannak az óceán holdsütötte felszínére. A fölöttük lebegő fényből akkor egy tárgy tűnik elő, valami kosárféleség, és leereszkedik a vízbe. A két kígyót némán kiemeli a tengerből a levegőbe, mintha csak egy láthatatlan, égi halász hálója ejtette volna foglyul őket. A jelenet még egytucatszor megismétlődik, először a nyugati óceán kobaltkék nyakú lényeivel, majd a keleti tengert lakó, halványkék nyakú párjaikkal. Szisztematikusan gyűjtik össze valamennyi kimerült kígyót, melyek nem voltak képesek társaikkal nekivágni éves vándorútjuknak.
Magasan a Canthor fölött gigantikus, henger alakú űrhajó várja robotszolgái visszatértét. A harminc kilométer hosszú, utazó bolygó megnyílik a hazatérő, zsákmánnyal megrakott, nagyobb repülőgép méretű járművek előtt. A henger lassan forog, a Canthorral és óriási holdjával a háttérben. Még egy utolsó, lemaradt jármű tér vissza, a hatalmas hajó hátuljában kinyíló kapu fogadja, aztán egy darabig semmi sem történik. Végül a henger megfordul, és sok kis rakéta gyullad be. Másodperceken belül eltűnik szem elől, otthagyva a Canthort, más világok felé indul.

Az egyenletesen hulló hó fehér leplével beborítja az erdőn át némán lépkedő férfit. Bőrökbe öltözött, hátán nehéz terhet cipel, egyik kezében pedig hatalmas dárdát. Torzonborz, szőrös arcát hátrafordítja a többiek – családja – felé, és egy mordulással sietésre ösztönzi őket. Összesen öten vannak, egy csecsemő, akit az asszony a karjában visz, és két tizenéves gyermek. Utóbbiak szintén bőröket viselnek, akárcsak szüleik, hátukon hatalmas batyu himbálódzik. A fiúnál is dárda van. Közelebbről mindannyian megviseltnek, végletekig kimerültnek látszanak.
Rövid időre kijutnak az erdőből, és egy tisztásra érnek, közepén befagyott tavacskával. A hó szakadatlanul esik, a földet már amúgy is borító nyolc centihez egyre újabbakat adva. Az apa megálljt int a családnak, és óvatosan megközelíti a tavat. Miközben a többiek összebújnak, hogy védjék magukat a hidegtől, a férfi durva szerszámot vesz elő batyujából, és miután letakarította egy kis körben a havat, vágni kezdi a jeget. Csaknem egy óra telik el így. Igyekezetét végül siker koronázza, mire boldogan fölmordul, és lehajol, hogy igyon a vízből. Elővesz egy bőrtömlőt, megtölti azt is, majd odaviszi a feleségének és a gyermekeknek.
A tizenéves lány apjára mosolyog, szerető, csodáló mosollyal, mikor az feléje nyújtja a tömlőt. Arca fáradt, mély barázdákat vésett bele a nap, a szél és a hideg. Fölnyúl a tömlőért. Vonásait hirtelen félelem torzítja el, fölsikolt, és apja épp időben fordul meg ahhoz, hogy védje magát egy vicsorogva feléje vetődő farkastól. Izmos karja minden erejével üti félre az állatot, aztán a dárdája felé botladozik, melyet a tó mellett a földre rakott. Megragadja a fegyvert, és villámgyorsan megperdül, készen arra, hogy megvédelmezze családját.
Három farkas támadt rájuk. Fia ügyesen hasba szúrta az egyiket dárdájával, de máris egy másik magasodik fölé. A gyermek védtelenül hever a hóban, még nem bírta kihúzni fegyverét előző támadója teteméből. Az apa kétségbeesetten veti magát előre, és dárdáját a fiát fenyegető farkasba döfi. De elkésett. Az éhes vadállat már rátalált a gyermek torkára, és erőteljes állkapcsainak egyetlen gyors csattanásával fölszakítja a verőeret.
A barlangi ember megperdül, és az utolsó farkas felé fordul. Felesége vérezve hever a hóban, a csecsemő pedig védtelenül, anyjától úgy hatméternyire bömböl, nyakig bebugyolálva. Az utolsó farkas, tartva a nagydarab férfitól, támadást színlel, majd a csecsemőre ugrik. Mielőtt az apa bármit is tehetne, szájába kapva a kicsit elinal vele az erdő felé.
A fiatal lány megúszta sebesülés nélkül, de teljesen összetörte bátyja hirtelen halála, és kishúga elrablása. A halott fiú kezét szorongatja, és csillapíthatatlanul zokog. Az apa szűz havat dörzsöl felesége sebeibe, aztán hátára emeli az asszonyt a nehéz batyukkal együtt. Néhányszor odamorog a lányának is, és az végre tétován föláll, újabb batyuba gyűjtögetve a család megmaradt holmiját.
Mire leszáll az éj, a három túlélő eléri az erdő szélén nyíló barlangokat. Az apa már alig vonszolja magát feleségének és a család kevéske holmijának terhe alatt. Leül pihenni egy pillanatra. Lánya is lerogy mellé, fejét a férfi ölébe hajtva. Hang nélkül sír, és az apa gyengéden letörli könnyeit. Váratlanul éles fény vetődik rájuk föntről, s egy pillanattal később valamennyien öntudatlanul hevernek.
Körülbelül négy és fél méter hosszú, másfél méter széles, kipányvázott fémkosár ereszkedik le a kísérteties, havas világításban, és puhán megpihen a földön, a három ember mellett. A kosár oldalai lenyílnak, fémszíjak tekergőznek elő, és körülfonják a testeket. Behúzzák őket a kosárba, melynek oldalai ismét fölcsukódnak, s a különös tárgy fölemelkedik a havas éjszakában. Pillanatokkal később a reflektorfény eltűnik, és a történelem előtti erdő élete visszatér a megszokott kerékvágásba.
A Föld fölött némán lebeg az óriás henger, várva futárai visszatértét. Alant a bolygó egén szinte egy felhő sem látszik, és az óceánok hatalmas, kék foltjai ékkövekként csillognak a visszavert fényben. Közel a nappal-éjszaka vonalhoz a nap sugarai hatalmas kiterjedésű jégsivatagot rajzolnak ki, mely az Északi-sarktól kiindulva csaknem egy egész kontinenst elborít. Nyugat felé, az óceánon és egy teljesen fehér, északi szigeten túl a déli nap fénye újabb óriási szárazföldre vetődik. Ezt is nagyrészt jég borítja. A szárazföldnek csaknem kétharmadát lepi el dél felé, és csak ott tűnik el végleg, ahol a kontinens keskenyedni kezd, és egy másik tengerhez ér.
Az óriás henger által szétküldött vadászsiklók visszatérnek bázisukra, és kirakodják zsákmányukat. Az apa, a sebesült anya és a tizenéves lány egy kisebb járműben vannak ötven-hatvan másik emberrel együtt, akiket nyilvánvalóan a világ legkülönbözőbb pontjain szedtek össze. Egyikük sem mozdul. Miután a sikló biztonságosan bedokkolt az anyahajóba, az ősembereket egy teherszállító a fogadóállomásra viszi. Ott rendszerezik és katalogizálják őket, aztán valamennyiüket elhelyezik egy hatalmas modulban, mely a földi környezetet reprodukálja.
Magasan a bolygó fölött az utolsó felderítőszonda is visszatér az óriási hengerbe. Pillanatnyi szünet következik, mintha valami ismeretlen ellenőrzőlistát futnának végig, majd a hengerforma űrjármű eltűnik.

© Hungarian edition, 2012, Metropolis Media Group Kft.