FőképFülszöveg:
Nem mindennapi hely Vana-Kuuste, az észtorsági városka: az itteni gyerekek iskolája valaha egy uradalom fényes kastélya volt, a település határában pedig ősi sírhalom magasodik, melyet számos legenda övez. A fiatal, végtelenül kíváncsi történelemtanárnő, Erika és lelkes diákjai a titkok nyomába erednek, ám az ártatlan, játékos felderítésnek induló kaland hamarosan komolyra fordul. Ép ésszel megmagyarázhatatlan, tragikus esetekre derül fény a múltból, s a kis csapat egyre hátborzongatóbb események középpontjában találja magát. Mindinkább úgy tűnik, nem pusztán a túlfűtött fantázia játékáról van szó -nyughatatlan lelkek kóborolnak a kastély és a sír környékén. A kalandvágyó fiatalokból szerveződő Okkultisták Klubjának tagjaira hárul a feladat, hogy megfejtsék a múlt titkait, és legyőzzék az átkot...
 
Az észt írónő, Kersti Kivirüüt regénye első ízben olvasható magyar nyelven, s igazi különlegesség: rengeteg érdekességet tár olvasói elé Észtország történetéről, a kelták rejtélyes világáról - mindezt egy fordulatos, misztikus történetbe ágyazva.

Részlet a regényből:
A történelemterem egy meghitt sarkában, melyet szekrények választottak el a helyiség többi részétől, egy asztal állt, körülötte négy fotellal. A szekrényeket és az ablakpárkányt gondozott szobanövények díszítették, ezek még otthonosabbá tették a kuckót. Többnyire a felsőbb osztályok tanulói próbálták itt az óraközi szünetekben sakkal elütni az időt, így a sarkot sakk-klubnak is hívták. A túráról visszatért társaság itt gyűlt össze.
Tristan elnyúlt az egyik fotelban, és öregesen tudatta a többiekkel:
– Most bizony lecsúszna egy pohárka vodka.
– Egy pohárka? – kontrázott rá Viktor. – Egy egész üveg fejenként! Akkor aztán közelről tanulmányozhatnánk a kísérteteket!
– Álljatok le! A ti korotokban vodka csak borogatás formájában fogyasztható! – Erikának nem sikerült még napirendre térnie Tristan sutyiban elszívott cigarettája fölött. Nem a szabály áthágása, hanem a bizalommal való visszaélés bántotta. Erika, aki maga is nemrég számolt le lázadó korszakával, meglehetősen élesen emlékezett saját, határokat feszegető kísérleteire és önpusztító kalandvágyára tizenévesként. Csak másodéves egyetemista korában volt hajlandó megválni kakastaréjra emlékeztető punkfrizurájától, mely fekete bőrkabátjával és szegecses karkötőjével egyetemben személyes imázsának meghatározó kelléke volt annyi éven keresztül. – Egyébként – folytatta egy árnyalattal békésebb hangon, miközben az Earl Grey teafiltert áztatta csészéjében –, ha már szóba kerültek a kísértetek, a ti korosztályotok foglalkozik még szellemidézéssel?
– Mi Annabellel rendszeresen – jött izgalomba Veronika. – De az anyukája nem nézi jó szemmel.
– Hát igen. A házunkban kísértetek voltak.
Erika erre felkapta a fejét.
– Voltak? Ez azt jelenti, hogy már nincsenek?
– Nincsenek. Anyukám egyik ismerőse, egy médium, kiűzte őket. Azt mondta, hogy bennem három démon lakik, és azoktól is megszabadított.
– És mennyit kért mindezért? – érdeklődött Tristan.
– Ötszáz koronát. Ami még baráti ár volt.
– Befonom a szemöldökömet! – vigyorgott Tristan. – Viktor, tudtad, hogy téged tíz démon szállt meg? Adj egy kilót, és kiűzöm őket!
– Te meg fizess nekem kettőt azért, hogy az összes komodói varánusztól megszabadítottam Vana-Kuustét!
– Ne röhögjetek! – szólt rájuk Annabel. – Nálunk tényleg voltak kísértetek: a gyertyák maguktól kettétörtek, az üres szobákból lépések zaja hallatszott. Nagyon gáz volt.
Annabel a vana-kuustei uradalom egykori béreseinek házában lakott. A ház Erzsébet királynő korában épült, tehát régebben, mint a kastély főépülete.
– Nálunk egyébként is különös dolgok történtek – folytatta Annabel. – Mikor csatornáztak, alagútra bukkantak a föld alatt.
– Ohó! – figyelt fel Erika. – Milyen alagútra?
– Nem tudom, akkor én még kicsi voltam. Anyukám azt mesélte, hogy az alagút az iskola épületétől a mocsár felé vezetett.
– Vaó… A vana-kuustei kastélyt először a Német Lovagrend korának végén, tehát a 16. században említik, és biztos vagyok benne, hogy az épület pincéje ebből az időből származik. Lehetséges, hogy a lívföldi százéves háború idején járatot építettek a kastély alá a meneküléshez… De Veronika azt mondta, gyakran idéztek szellemet. Olyankor nem történik semmi különös?
– Nem igazán. Csak nagyon rossz érzés fog el.
– Emlékszel, hogy egyszer magától elaludt a gyertya? – kotyogott közbe Veronika. – Mikor egy rokonod szellemét akartuk megidézni. Erika, te tudtad, hogy a kastély egykori ura Annabel őse volt?
A tanárnő erről még csak nem is hallott, és azonnali felvilágosítást követelt Annabel izgalmas családfájáról.
– Én ezt a nagymamámtól hallottam, neki is a nagymamája mesélte – kezdett bele Annabel az előadásba. – Százötven éve Vana-Kuuste August von Sievers birtoka volt. Sievers furcsa egy alak hírében állt: német létére megtanulta az itteni nép nyelvét, és egy észt parasztlányt vett feleségül, Martát. Marta és August az én ük-ük-ükszüleim. – Itt Annabel szünetet tartott, és ujjain ellenőrizte az „ük”-ök számának helyességét. Az eredménnyel megelégedve folytatta: – Martának és Augustnak lánya született: Epp. Ő viszont már nem a kastélyban nőtt fel, mert Martát váratlanul elvitte egy szívroham. Nem sokkal ezután August valószínűleg végzett magával. Mindenesetre titokzatos módon eltűnt, és a holttestét soha nem találták meg. Eppet, aki ekkor még csecsemő volt, Marta nővére, Madli nevelte föl. A kuustei kastélyt pedig August fivére örökölte, aki Epp neveléséért Madlinak ajándékozta az uradalmi béresek házát, ahol ma is a mi családunk él. Igaz, a szovjet időkben az iskola kollégiuma kapott ott helyet, de a rendszerváltáskor visszakaptuk a házat.
Annabel elbeszélését mély csönd követte. Habár Erikán kívül mindenki ismerte a történetet, az abban rejlő tragikus akkord nem engedte, hogy a hallgatóság kommentálja azt; még Viktor, a főokos, és a szarkasztikus Tristan sem tett megjegyzést.
– Nézd csak, milyen az élet! – mérte végig Erika Annabelt egy elismerő pillantással. – Eszerint a mi kis Annabelünk született kékvérű.
Annabel erre elpirult, és szégyenlősen elmosolyodott.
– Várjatok csak, azt meséltétek, hogy mikor Martát akartátok megidézni, elaludt a gyertya – kanyarodott vissza Erika az előbbi témához.
– Mikor Martát hívtuk, nem történt semmi – helyesbített Annabel –, a gyertya August szellemének megidézésekor aludt el. Ami elég különös, mert nem volt sem huzat, sem szél.
– Próbáljuk újra megidézni Augustot! – javasolta Veronika. – Meglátjuk, most is elalszik-e a láng.
– Szerintem, ha nem a szél fújta el, akkor egyszerűen elfogyott a kanóc – vágta rá Tristan, és gyorsan témát váltott: – Egyébként van nálam egy egész jó vígjáték; akit érdekel, jöjjön a bioszterembe!
Tristan, nyomában Renatéval, távozott a sakk-klubból.
Annabel habozott egy pillanatig, majd csatlakozott a mozizókhoz, arra hivatkozva, hogy ennyi borzalom elég neki egy napra.
Veronika azonban ekkorra már talált egy régi, nagyobb plakátot, melynek üres felére egy kezdetleges ouija-táblát kezdett felvázolni. A vízszintesen elfektetett plakát felső szélére fekete alkoholos filccel felírta az ábécé betűit. Az alsó szélére pedig a számokat nullától kilencig. Jobb oldalra került az „IGEN”, balra a „NEM”. Az ouija-tábla ezzel el is készült. Most már csak egy porcelántányérra és gyertyára volt szükség.
– Megyek, kerítek valahonnan – vállalt szerepet Erika az előkészületekben.
Viktor elismerő pillantással vizslatta Veronika alkotását.
– Fränkiről még csak el tudnám képzelni, hogy ilyesmivel foglalkozik, de rólad…?!
– Micsoda?
Viktornak egyszerre két lányt is sikerült magára haragítania.
– Mármint… ne vedd rossz néven! Csak nem tűnt fel, hogy téged is érdekel a misztika, mint Fränkit.
– Mi bajod vele? – Fränki sötétlila frufruja alól olyan pillantással méregette Viktort, mint egy véreb az áldozatát.
– Semmi! Mi a francnak vesztek mindent ilyen véresen komolyan?! – Viktor meglehetősen kényelmetlenül érezte magát a váratlan konfliktushelyzetben. Zavarában az asztalon fekvő sakktáblát babrálta. Hiszen ő csak tovább akarta lendíteni a beszélgetést minden komolyabb hátsó gondolat nélkül. A kínos csendet Veronika csengő kacagása törte meg.
– Tudod, Viktor, milyen cuki vagy, mikor felhergeled magad és elpirulsz?
Kopp-kopp-kopp! Egy ügyetlen mozdulatra a sakk-készlet lovának feje elvált a talpától, és lepottyant a földre.
– Valószínűleg nem tudta, most pedig a sokk hatására meggyilkolta a lovat – kínozta tovább Fränki a szegény fiút.
– Vissza lehet ragasztani – motyogta Viktor a lófejet keresgélve a padlón, és titokban Veronikát kémlelve: vajon gúnyt űzött-e belőle a lány, vagy mélyebb rajongásról tettek bizonyságot az elhangzottak? Mikor a sír felé közeledtek, Veronika belekapaszkodott Viktor karjába; még szerencse, hogy a sötétben nem láthatta meg senki, ahogy erre lángba borult az arca.
– Tipp-topp porcelán! Ahogy a nagykönyvben meg van írva! – Erika váratlan gyorsasággal tért vissza a sakk-klubba, és diadalmas mosollyal állt meg az ifjúság előtt, egyik kezében porcelántányérral, a másikban gyertyával és gyufával. – Gyertyát és gyufát a fizikaszertárból loptam. Remélem, nem felejtem el, hogy hétfőre újat vegyek helyettük.
A tanárnő bűntudata nem hatotta meg különösebben a gyerekeket.
– Oké. Menjünk a díszterembe! – A kezdő spiritiszták követték Veronikát.
Linda, az iskola idősebb ruhatárosa egyszer azt mesélte Erikának, hogy még a háború előtt pompás tölgyfa parketta borította a díszterem padlóját, amelynek a német megszállás éveiben aztán lába kelt. Erika és a gondjaira bízottak így most a barnásvörösre festett hajópadlón kellett hogy helyet foglaljanak. Veronika elhelyezte az ouija-táblát a terem közepén, Viktor pedig meggyújtotta a gyertyát. Erika a színpadnak háttal ült le, ugyanis bármilyen vagányan próbált is fellépni Veronika, Fränki, sőt, Viktor, egyikőjük sem volt hajlandó hátat fordítva kiszolgáltatni magát a színpad feketén tátongó torkának.
– Ú, olyan félelmetes ez a sötét színpad! – jegyezte meg Veronika.
– Összehúzhatjuk a függönyt – ajánlotta Erika.
– És ha az magától meglibben? – kérdezte Fränki komolyan.
Senki még csak el sem mosolyodott erre a megjegyzésre; nagyon is elképzelhető volt, hogy az ősi kastély díszterme, melyet csupán egy árva teamécses világított meg, rémséges események színhelyéül szolgáljon.
– Rendben. Kit idézzünk meg? – Erika kérdő tekintete Veronikán állapodott meg.
– Természetesen August von Sieverst!
Nyolc ujjhegy érintette finoman a tányér szélét, a termet pedig egészen betöltötte a titokzatos mormolás:
– August von Sievers szelleme, jelenj meg! August von Sievers szelleme, kérünk, jelenj meg!
Ám sem August von Sievers, sem Marta von Sievers nem mutatott hajlandóságot szóba elegyedni az élőkkel. Semmi említésre méltó nem történt azonkívül, hogy Viktor egy hirtelen mozdulattal Veronika felé lökte a tányért, mire az felsikoltott, és jól lehordta Viktort.
Félórányi eredménytelen esdeklés után a misztika szerelmesei csalódottan gubbasztottak a terem padlóján, és tanácstalanul bámulták a tányért, mely makacs mozdulatlansággal feküdt az ouija-tábla közepén.
– Érzem, hogy…
Egyszerre minden tekintet Fränkire szegeződött.
– Érzem, hogy körünkben az egyetlen áldozat az én elzsibbadt jobb lábam. Lecsekkolom, milyen filmet néznek a többiek odafönt. – Ezzel Fränki föltápászkodott, és bicegve a terem ajtaja felé vette az irányt.
– Menjünk mi is mozizni! – javasolta Viktor gyengéden maga felé húzva a tányért. – A többieknek viszont mondjuk azt, hogy a szellem megjelent, és…
Nem sikerült befejeznie a mondatot, mert a tányér kicsusszant ujjai közül, és hirtelen lendülettel megindult a színpad irányába, ahol a négy-öt méteres csúszás után visszapattant a lépcsőről, úgy, hogy egyetlen csorba sem esett rajta. A teremben lévők egy emberként ugrottak föl.
– Te hülye! Minek csináltad ezt? Kis híján infarktust kaptam! – Veronikának a sírás fojtogatta a torkát az ijedségtől.
– Én… én nem csináltam semmit… magától indult meg… becsületszavamra! – dadogott a szintén rémült Viktor.
Erika hajlott elhinni, hogy Viktor tényleg nem játszott szerepet a tányér váratlan gyorsulásában, ám erről meg is akart győződni. Így enyhe izgatottsággal a hangjában megkérdezte:
– Na, gyerekek, nem ment el a kedvetek a spiritizmustól?
A rémület ellenére Viktor nem akart Veronika jelenlétében kilépni a bátor lovag szerepéből.
– Én ugyan nem félek! Folytassuk!
– Én sem félek – rebegte reszkető hangon Veronika, és pillantásával felmérte a távot a terem közepétől az ajtóig, megtervezve a lehetséges menekülési útvonalat.
Erika elhozta a színpad mellől a tányért, és visszatette az ouija-tábla közepére.
– August von Sievers szelleme, kérünk, jelenj meg! August von Sievers szelleme, kérünk, jelenj meg! August von Sievers szelleme, kérünk, jelenj meg!
A tányér egy pillanat alatt kisiklott az ujjaik közül, ám ezúttal a nyugtalan szellem olyan szerencsétlenül lökte neki a teamécsesnek, hogy a kanóc elmerült a megolvadt paraffinban, és a teremre teljes sötétség borult. Az előző esettől eltérően a tányér nem ütközött neki a színpadnak, hanem körbe-körbe keringett a teremben. Erika, Viktor és Veronika a koromsötét helyiség közepén álltak, és önkéntelenül egymás szívverését hallgatták. A tőlük két-három méterre száguldozó, gonosztól megszállott porcelán éles csikorgással súrolta a padlót, mely az óra járásával ellentétes körök szabályszerűségét követve hol előlük, hol mellőlük, hol a hátul mögül hangzott.
– Ezt nem hiszem el… – motyogta Erika. – Teljesen abszurd! Ilyen nincs!
– Nem értem, minek erőltetted, hogy újra hívjuk Sieverst – zokogott Veronika.
– Először is, nem erőltettem. Másodszor, nem gondoltam, hogy boszorkánykörbe kerülünk.
Bár a terem ajtajáig alig volt néhány méter, senki nem merte átlépni a megbabonázott tányér pályagörbéjét. Ki tudja, milyen rémes átkot hozna ez még a fejükre? A két megváltó villanykapcsoló is lélektanilag elérhetetlen távolságban volt – az egyik a színpad mellett, a másik az ajtó mögött.
– SEGÍT-SÉÉÉG!!!
Erika sose gondolta volna, hogy Veronika ilyen szívszaggató jajgatásra képes. Ám bajban nincs helye a szégyennek.
– SEGÍT-SÉÉÉG!!! SEGÍT-SÉÉÉG!!! – A kétségbeejtő helyzetben Erika és Viktor sem kímélte a hangszálait.
Futólépések a lépcső felől! Villanyfény! Az emeleten mozizó társaság lerohant a segélykiáltásokra, felkapcsolta a villanyt, és a viszonylagos zűrzavarban megpróbálta megtalálni a terem rejtette veszélyforrást. Abban a pillanatban, mikor a csillár hatvanas égői kigyulladtak, és az emeleti csapat a terembe lépett, egyszerre megállt a tányér, semmibe véve Newton a lendületről alkotott törvényét. Ám számba véve mindazokat a fizikai törvényszerűségeket, melyeket rövid idő alatt felrúgott, ez volt még a legkevesebb.
Veronika megtörölte a szemét, és kiadta az utasítást:
– El kell küldenünk! Minél gyorsabban! Nem hoznátok ide a tányért? Én nem merek hozzányúlni.
Erika ismét az ouija-táblára helyezte a tányért, és a hármas minden erejét latba vetve megpróbálta August von Sieverst visszaküldeni a halottak birodalmába, mely erőfeszítést a mozizók, nem merve felvilágosítást kérni a történtekről, részben kíváncsian, részben megrendüléssel szemléltek.
Miután a biztonság kedvéért kétszer is elhangzott a három egymást követő kérés, hogy Sievers szelleme távozzék körükből, Veronika, Viktor és Erika megkönnyebbülten lélegeztek föl.
– Most meg milyen trükköt vetettél be? – faggatta Tristan Viktort.
– Neked aztán beszélhetek, úgysem fogod elhinni, de képzeld el, hogy megjelent a szellem, és körbehajtotta a tányért a teremben.
– Ohó! Minden elismerésem! Ez már mindenképpen furfangosabb dolog, mint a lánccsörgetés volt. – Tristan vigyorogva veregette vállon Erikát. – Már második éve tanítasz itt, de még mindig beveszed Viktor trükkjeit.
– Nem utasítom el a kritikádat, de EZ most valóságos dolog volt! Őszintén remélem, hogy sikerült elküldenünk.
– Én nem lennék annyira bizakodó… – Ismét Fränki volt az, aki szétpukkasztotta a biztonságérzet csalóka buborékját.
– Drága Fränki, kérlek, ne kezdd újra az őrültségeidet… El nem tudod képzelni, milyen borzalmakat éltünk át – könyörgött Veronika.
– Ahogy gondolod, de azért felhívnám rá a figyelmedet, hogy jelenleg nem én vagyok itt az egyetlen őrült. Nézzétek, mit csinál Annabel!
Annabel a társaságtól távolabb állt, ott, ahol a száguldozó tányér előzőleg megtorpant. Sóbálvánnyá dermedve, egyenesen, mint a cövek, üveges tekintettel, ökölbe szorított kézzel.
– Annabel! Veled meg mi történt? – Renate odarohant hozzá, és gyengéden megrázta a vállát, de a lánynak szeme se rebbent. Az érzékeny Renaténak ez már sok volt. Annabel haját és arcát simogatva kérlelte: – Annabel! Kérlek, mondj valamit, ne csináld ezt!

© Hungarian edition, 2012, Metropolis Media Group Kft.