FőképFülszöveg:
Markus Westermann német számítógépes szakember egy jobb élet reményében érkezik az Egyesült Államokba, az álomállás ígérete azonban nem válik valóra. Kétségbeesetten keres valami más esélyt, hogy a "korlátlan lehetőségek földjén" mégiscsak megtalálja számítását. Ekkor találkozik egy osztrák kutatóval, aki új módszerével forradalmasítaná a kőolajlelőhelyek felkutatását és kiaknázását.
 Markus egyszeriben nyakig merül az energiaipar sötét mesterkedésekkel teli világába, és kénytelen ráébredni, hogy az emberi civilizáció egy olyan krízishelyzet felé tart, mely gyökerestül, forgathatja fel a fennálló társadalmi rendet. Mert ha elfogy az olaj, élethalálharc indul meg országok és szövetségek között, a technikai fejlődés leáll, és a Földön újra beköszönt a középkor.

Részlet a regényből:
Prológus

Még az utolsó csepp benzinnel is lehet gyorsítani. Markus Westermann nem sejtette, hogy ő is éppen ezt fogja tenni. A 80-as számú amerikai autópályán haladt, nem sokkal a Susquehanna fölött átívelő híd után, és igazából nem akart mást, mint végre leelőzni azt az utánfutós teherautót, amelyik idegesítő kitartással 47 mérföldes óránkénti sebességgel haladt előtte.
Ezért aztán Markus átment a bal sávba. Esett az eső. Egyik kezével a mobiltelefonját szorította a fülére.
– Állj, állj! Figyeljen csak. Ne tegye le! Higgye el nekem, Mr. Taggard várja a hívásomat.
– Az lehet – választolta a vonal túlsó végén a női hang. – Csak hát, ahogy az előbb mondtam, Taggard úr nincs bent.
Az ablaktörlők harcba szálltak a zavaros víz ellen, ami a teherautó hatalmas gumijairól került fel a szélvédőre. Markus pillantása a sebességmérőre esett. Csak lassan, figyelmeztette magát. 55 mérföld az engedélyezett óránkénti sebesség. A rendőrség körözte. Cseppet sem hiányzott, hogy gyorshajtás miatt felfigyeljenek rá.
– Figyeljen csak – folytatta –, tudom, hogy maguk igazából nem amerikai gyümölccsel és zöldséggel kereskednek. Mr. Taggard pedig valójában nem kereskedelmi igazgató. Abban viszont biztos vagyok, hogy ott van a mobilja a zsebében…
– A mobilszáma bizalmas és…
– Igen, igen, természetesen. Kérem asszonyom, biztosra veszem, hogy a címjegyzékében ott van az én nevem is, és a nevem mellé valami olyasmi van írva, hogy „mindenkor átkapcsolni”.
A kamion végtelenül hosszúnak tűnt. Talán gyorsítani kezdett, hogy ne tudja megelőzni? Mi a csudáért tenné ezt? Markus még jobban a gázpedálra lépett.
– Nézze meg még egyszer, kérem. Tényleg nagyon, nagyon fontos.
A nő valamit morgott, utána Markus azt hallotta, ahogy a vonal túlsó végén kattogni kezdenek egy billentyűzet gombjai. Ez is valami. A visszapillantó-tükörbe nézve ekkor meglátott egy őrültet, aki a bal sávban száguldva közeledett, és már messziről villogott a fényszórójával. Markus Westermann gázt adott.
A kocsi azonban nem reagált. Nem érezte azt, hogy az ülés a hátának nyomódott volna. Nem gyorsult még akkor sem, amikor padlóig nyomta a gázpedált, és a motor hangja sem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna…!
Markus hirtelen döbbent ijedtséggel rájött arra, hogy már csak a nedves aszfalton száguldó abroncsokat hallja, mert a motor elhallgatott.
– Mr. Westman – hallatszott a telefonból –, akkor most kapcsolom Mr. Taggardot.
– Majd visszahívom.
Markus az anyósülésre ejtette a telefonját, sietve megragadta a slusszkulcsot, elfordította. Hallotta a gyújtást. A motor azonban nem indult be.
Az üzemanyagmérő. A rohadt életbe! Mindig is tudta, hogy elromlott az a szar, és annyit mutat, amennyi éppen jól esik neki. Elektronikus szemét. De a rohadt életbe, de hát nem azt mutatta az előbb, hogy félig tele van a tank? Félig tele. Nem lehet, hogy azt mutatja, hogy félig tele van, és utána meg rögtön…
Ugye nem felejtette el nullára állítani a kilométerórát, amikor utoljára tankolt?
De igen. A kurva életbe! Egész egyszerűen nem maradt már benzin a tankban.
Hát ez remek. A fehéren csillogó, végtelennek látszó, de legalábbis hegyméretű kamion olyan megrendíthetetlen nyugalommal haladt mellette, ahogy a Hold befutja pályáját az égbolton. Világos, a sofőrjének gőze sem lehetett arról, hogy valami itt nincs rendben. Honnan is tudhatta volna?
A háta mögött meg csak közeledett az az idegesítő kocsi. Egy rohadt nagy, piros terepjáró, aminek alig látszott az eleje a sok ráaggatott fényszórótól. A terepjáró sofőrje pedig megmutatta, hogy nem véletlenül van az a sok lámpa a járművén.
– Mark? – hallatszott a telefonból. – Maga az?
Tényleg remek.
– Yes, shit! – kiáltott fel Markus, és a fékre lépett.
Még számos más dologról is mesélhetett volna beszélgetőpartnerének, például arról, hogy most éppen egy rohadtul meredek helyzetbe került, amit csak úgy úszhat meg, ha minden idegszálával az útra figyel, ám ezeket a dolgokat ebben a pillanatban még akkor sem tudta volna angolul elmondani, ha cserébe megkapta volna a világ minden pénzét.
Fékezni! Olyan erővel szorította a kormányt, hogy megfájdult a keze. Csak semmi pánik, figyelmeztette magát pontosan úgy, ahogy akkor teszünk, amikor éppen pánikba estünk. Le kellene lassítania, hogy aztán besoroljon a kamion mögé, majd az utolsó lendületet kihasználva szépen kisodródni az út szélére, és megállni. Semmi gond, hiszen a fék azért még működik.
– Mark, mi van? Hallgatom. Hol van most?
Akadt azonban még egy gond. A kamion ugyan elszáguldott mellőle, Markus viszont annyira lelassult, hogy a kocsija szinte megállt. Annyira megijedt, hogy túl erősen beletaposott a fékbe, igaz?
És az a seggfej a háta mögött még mindig a fényszóróval szórakozik ahelyett, hogy fékezne.
Markus öklével verni kezdte a kormányt. Felüvöltött:
– Shit, shit, shit!
A felsőtestével előre-hátra hintázni kezdett, mintha ilyen módon mozgásba lehetett volna hozni egy járművet.
– Mark, mi van magával?
Az a terepjárós idióta most már tényleg fékezni fog, nem? Te jó ég! Ekkor, igen ekkor valami az eszébe jutott. Pont az ilyen helyzetekre találtak ki egy trükköt. Hogy is van csak…? Igen, a gyújtással. Ráadni a gyújtást, aztán kiengedni a kuplungot. Markus a slusszkulcs után nyúlt.
Ebben a pillanatban hátulról valami olyan gyilkos erővel vágódott neki, hogy nagyobbat ütött, mint bármi, amit az élete során korábban tapasztalt. A világ örvénylő részecskékre szakadt, elöntötte a fájdalom, és rázúdult a sikító, szétszakadó fém hangzavara. Halványan még észlelte, hogy az autójával együtt fejtetőre állt, aztán már csak a sötétség maradt.

A nagymecset két minaretje mintha csak az ég felé mutatott volna. Az árnyékuk egész rövidnek tűnt.
Mint a figyelmeztető ujjak, gondolta az öregember.
Az ablakban álltak, és lenéztek a széles belső udvarra, ahol bekötözött szemmel, a háta mögött összekötött kézzel egy férfi térdelt a padlón. Halálra váltan kapkodott levegő után. Ezt még innen fentről is lehetett látni.
Véget ért a pénteki istentisztelet. A hívők távoztak a nagymecsetből, és egymás után mindenki elindult a maga útján. Kivéve azokat, akik maradtak, hogy a kivégzés tanúi lehessenek.
Többen voltak, mint általában. Mintha csak sejtették volna, hogy ma nem egy egyszerű gyilkost vagy erőszaktevőt fejeznek le.
– Bárcsak ne engednék ide a gyerekeket – morogta halkan az idős herceg. – Nem való ez gyerekeknek.
A mellette álló férfi, Rijad rendőrfőnöke halkan köhögött, majd végigsimította a szakállát.
– Akadnak tudósok, akiknek más a véleményük.
– Most al-Sammarira gondol, igaz? Al-Sammari egy öregember.
Ő azt állítja, hogyha egy gyerek átéli a kivégzés szörnyűségét, az majd visszatartja attól, hogy később belőle is bűnöző legyen.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy a rendőrfőnök egyetért a tudóssal.
– Meglehet, viszont én nehezen tudom elhinni.
– De sejk! – kiáltott fel a másik. – Ez az ember kábítószerrel kereskedett. Csak nem fog együttérzést mutatni iránta?
Abu Dzsabr Faruk ibn Abdul-Aziz al-Szaúd herceg egy pillanatig azt hitte, hogy a rendőrfőnök hazudott neki. Ez természetesen elképzelhetetlen lett volna.
A herceg rosszkedvűen megcsóválta a fejét.
– Csupán a gyerekek lelke miatt aggódom, ez minden. A gyerekek jelentik a jövőnket.
Lent a téren a hóhér a halálraítélt mögé lépett. Felsőtestét bőrszíjak fedték, melyek a mellét kereszt alakban eltakarták. Kardjának pengéje izzott a napfényben.
– Mit mondott, hova valósi? Ciprusi?
– Igen – felelte a rendőrfőnök komoran. – Ciprusról jött, a Fahd Király Akadémián tanult. Elég sok időt töltött már nálunk ahhoz, hogy ismerje az Úr törvényeit.
A kard megvillant, de olyan gyorsan, hogy szemmel szinte nem is lehetett követni a vágást. Az elítélt teste előrezuhant, miközben a feje tovagördült, míg egy betonfal meg nem állította. A nézők felhördültek. A nyakcsonkból vér tört elő, amit elnyelt a homok. A vér már csak pár másodpercig folyt, amíg el nem hallgatott a szív dobogása.

A La Guardia repülőtér központi termináljában található Jet Rock hatalmas, barna üveggel borított ablakai az utcára nyíltak. Érződött a forró zsír és a hagyma szaga, miközben sokan álltak a kassza előtt. Senki sem törődött az ablak előtti polcra támaszkodó két férfival. Ők szinte semmiben sem hasonlítottak egymásra, ahogy a hosszú lábú bárszékeken ülve a polcra helyezett sajtburger menüjüket ették.
Egyikük, a sovány, napbarnított férfi ötven év körül járhatott. Gyorsan befalta a hamburgerét, miközben halkan beszélt. Tekintetében fájdalom tükröződött. Szavait szinte elnyomta az étterem jellegtelen zenéje, és időnként megszakították a repülőtéri hangosbeszélő felhívásai, a gépek indulása előtti utolsó figyelmeztetések. Már a szomszéd asztalnál sem lehetett érteni, hogy mit beszél.
Társa érintetlenül hagyta az ételét, és feszülten figyelt. Úgy nézett ki, mint egy egykori hivatásos rögbijátékos. Csupán a kabátja alól kilátszó papi gallér tűnhetett volna furcsának.
– Ebből a bújócskából előbb-utóbb baj lesz – jelentette ki a pap, amikor a másik végre elhallgatott.
– Még szép, hogy baj lesz. Kétségbeejtő a helyzet.
– Még meddig, mit gondol?
A sovány férfi felkapott egy papírszalvétát, megtörölte a száját és az ujjait.
– Még két hét, legfeljebb. De inkább kevesebb.
– Vagyis akkor elérkezett a pillanat, amire annyit készültünk – bólintott széles vállú társa. – Jól tette, hogy felhívott. Még akkor is, ha rohadtul korán volt.
– Nem volt más megoldás.
– Nem kell mentegetőznie.
– Nem gondoltam, hogy találkozhatunk. Nem tudtam, hogy éppen New Yorkban van.
– Isten útjai, fiam. Ez volt az előadóutam utolsó állomása.
A sovány férfi küszködött a szavakkal.
– Atyám… Őszintén szólva annak idején nem akartam elhinni, de magának volt igaza.
Belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy borítékot.
– Ez itt a felmondólevelem. Elviszem Washingtonba, és ott bedobom, aztán összecsomagolok. Még ma este útra akarok kelni.
– Várni fogjuk.
– Éppen erről akartam magával beszélni. Veszélyes dolog engem befogadni. Ezzel tisztában kell lenniük.
– Nem nagyon lesz már alkalmuk arra, hogy komolyan keressék magát – válaszolta a férfi, akit társa atyámnak szólított. – Nem, ha nyakunkon a világvége.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó írások:Interjú Andreas Eschbach német íróval – 2010. január
Interview with Andreas Eschbach – 2010. January