FőképFülszöveg
Ha visszafogta volna magát, még mindig a Szpecnaznál szolgálhatna. Civilizált, hivatali körülmények között, hálából a sokévnyi kitartásért és kegyetlenkedésért – talán még embersége egy részét is visszanyerhette volna.
De Gyima sosem fogja vissza magát…
Szpecnaz. A név, amely félelmet kelt Orosz Anyácska ellenségeinek szívében. De maradt még bármi, amiért érdemes harcolni a rohamosan hanyatló országban? Gyima Majakovszkij, az elit különítmény egykori, nagyra becsült tagja már rég nem kér ebből.
Amikor Teheránban egy kétes múltú helyi dezertőr hatalmat szerez, a Kreml fejesei Gyimát választják a bevetés lebonyolítására: a célszemély tulajdonában van valami, amit a politikai döntéshozók bármi áron vissza akarnak kapni. Biztosra mennek, és nem tűrnek ellentmondást.
A Szpecnaz korábbi legendájának nem marad választása: csapatot toboroz a létező legkeményebb kiképzésben részesült és harctéren edződött katonák közül, hogy végrehajtsák feladatukat a világ legforrongóbb övezetében. Persze, ez nem maradhat rejtve a mindent látó amerikai kémműholdak elől…
Az orosz kommandó feltűnése újabb probléma Henry „Black” Blackburn őrmester számára, akit osztagával eredetileg egy elveszett egység felkutatására küldtek át az iráni határon. Keresniük sem kell a bajt, az hamar rájuk talál.
Ahogy az iráni helyzet fokozódik, Gyima és Black kénytelen lesz minden eddigi meggyőződését átértékelni, miközben maguk és bajtársaik túléléséért, a becsületükért és sok millió ember életéért küzdenek.
A regény hitelességét az egykori SAS-hősből sikerkönyvíróvá avanzsált Andy McNab garantálja, aki most is beleadott apait-anyait.

Részlet a regényből
1
Moszkva, 2014

Gyima kinyitotta a szemét. Kellett néhány másodperc, amíg felfogta, hol van, és mit keres ott. Pedig mondták, hogy a hívás bármikor érkezhet. Nem sokkal múlt hajnali három. Bulganov mély, fáradt hangon szólt. Megmondta, mikor és hol. Útbaigazítással folytatta volna, de Gyima félbeszakította.
– Tudom az utat.
– Csak ne cseszd el, rendben?
– Nem fogom. Ezért béreltél fel engem – azzal Gyima letette.
Fél öt. Milyen idióta időpont egy lány és egy bőröndnyi pénz cseréjére! De itt nem ő hozta a döntéseket. „Ne feledd, te csak közvetítesz” – mondta Bulganov, nehezen leplezett fájdalommal.
Gyima felhívta Krollt, húsz percet kért. Aztán hideg zuhanyt engedett, és a víz alá erőltette magát, amíg teljesen ki nem mosta szeméből az álmosságot. Megtörölközött, felöltözött, és bevágott egy Red Bullt. A reggeli ráér. Még egyszer utoljára ellenőrizte a bőrönd tartalmát. A pénz rendben volt: amerikai dollár, pontosan ötmillió, zsugorfóliázva. Meredeken emelkedett a kiskirályok lányainak árfolyama. Bulganov eredetileg hamis pénzzel akart fizetni, de Gyimának sikerült lebeszélnie erről – ne trükközzön, különben nincs üzlet. Az összeg amúgy is töredéke volt a férfi vagyonának – persze attól még megpróbálta lesrófolni az árat. A gazdagok borzasztó kicsinyesek tudnak lenni, ezt hamar megtanulta – fő-leg az öregek az egykori Szovjetunióból. A csecsenek viszont nem alkudoztak. Amikor elküldték postán a lánya egyik körmét, Bulganov összeomlott.
Gyima belebújt a pufajkájába. Golyóálló mellényt nem viselt: értelmetlennek tartotta. Csak nehezíti a mozgást, ha pedig meg akarnak ölni, úgyis a fejedre céloznak. Lőfegyvert és kést sem vitt magával. Egy efféle cserénél a bizalom a legfontosabb.
Leadta kulcskártyáit a recepción. A csinos barna lány nem mosolygott, csak a bőröndöt nézte.
– Messzire utazik?
– Remélem, nem.
– Akkor hamarosan visszavárjuk – mondta a lány, meggyőződés nélkül.
Az utcák még sötétek és üresek voltak, kivéve a télről megmaradt hókupacokat. Persze sokkal jobban szerette a frissen hullott moszkvai havat: az mindig lekerekítette az éleket, elfedte a szemetet és mocskot, néha a részegeket is. De ilyenkor áprilisban már csak a fagyott halmok maradtak meg a betonba kapaszkodva, kusza sáncokká összeállva, mint amilyeneket a katonai iskolában is ásniuk kellett. A magas, szürke épületek belevesztek az alacsony felhőkbe. Úgy érezte, mégsem ért véget a tél.
Egy viharvert BMW tűnt fel, gyenge fénysugara szétszóródott a jégtömbökön. A kerekei kissé megcsúsztak, ahogy lefékezett Gyima előtt. Látszott, hogy jobb sorsra érdemes donor autókból építették újra, Frankenstein szörnye volt kocsiban.
Kroll széles vigyorral üdvözölte.
– Reméltem, ez majd eszedbe juttatja az elveszett fiatalságod.
– Melyik részét?
Gyimát nem kellett emlékeztetni: unalmasabb perceiben mindig feltolultak benne a régi idők emlékei – ezért is tett meg mindent azért, hogy sose unatkozzon. Kroll kiszállt a kocsiból, kinyitotta a csomagtartót és beemelte a bőröndöt, ezalatt Gyima beült a volán mögé. Savanyú káposzta illata és cigiszag terjengett – persze Trojka. Kroll sosem szívott Marlborót. Úgy volt vele, hogy akkor már inkább orosz dohánytól kapjon rákot. Gyima végignézett a szakadt hátsó ülésen: egy hálózsák, gyorskajás dobozok és egy Kalasnyikov. A legszükségesebb dolgok az élethez.Kroll is becsúszott a kocsiba, látta Gyima arckifejezését.
– Ebben a kaszniban laksz?
Kroll vállat vont.
– Kidobott a csajom.
– Megint? Azt hittem, értesz a szóból.
– Az őseim is jurtákban éltek, látod, erre halad a világ.
Gyima csak annyit mondott, hogy biztos a nomád mongol vére miatt nem való neki a családi élet, de mindketten tudták, hogy más van a hát-térben. Ez a sorsa annak, aki túl sokat élt, túl sokat látott, túl sokat ölt. A Szpecnaz kiképezte őket minden váratlan eseményre – csak a normális életre nem.
Gyima a hátsó ülés felé biccentett.
– Tudod, Kátyának magasak az elvárásai. Ha benéz ide, talán még úgy dönt, hogy inkább az emberrablókkal marad.
Sebességbe tette az automata váltót és elindultak; a kocsi fara csúszkált a kásás jégen.
Kátya Bulganovát fényes nappal rángatták ki metálsárga Maseratijából. Persze egy ilyen verdára akár ki is írhatta volna: „Gazdag a papám! Raboljatok el!”. A testőrét egyszerűen halántékon lőtték, esélye sem volt, hogy észlelje, mi történik. Az egyik szemtanú szerint egy fiatal lány volt a tettes, aki Kalasnyikovot lóbált a kezében. Egy másik leírás szerint két, feketébe öltözött féri  követte el a bűncselekményt. Ennyit a szemtanúkról.
Gyima egyébként kicsit sem sajnálta Kátyát vagy az apját. Viszont Bulganovnak sem együttérzés kellett, és nem is csak a lányát akarta visszakapni. A lánya mellett bosszút is akart: „Legyen üzenet ez az alvilágnak: velem ne baszakodjon senki! És ezt ki közvetíthetné jobban, mint Gyima Majakovszkij?”
Egyébként Bulganov is szolgált a Szpecnaznál. Abba a generációba tartozott, amely a saját idejét kivárva szabad rablást folytathatott Jelcin évei alatt. Bőven kivette belőle a részét. Gyima mindig is utálta az ilyeneket, de közel sem annyira, mint az őket követő szürke, unalmas menedzsereket. Korábbi főnöke, Kuscsen egyszer be is szólt neki: „Nem tetszik a stílusod, Gyima. Kicsit visszafoghatnád magad.”
Gyima persze sosem fogta vissza magát. Első bevetésén Párizsban kémkedett tanulóként, még ’81-ben, és saját állomásparancsnokát sikerült felfednie, aki az angolokkal játszott össze. Gyima a saját kezébe vette a dolgokat, és a féri t a Szajnából halászták ki. A rendőrség öngyilkosság gyanújával zárta le az ügyet. Viszont ezt a kezdeményezőkészséget nem értékelték mindenhol. Magasabb beosztásban sokan voltak vele úgy, hogy Gyima túl jól teljesít, méghozzá túl fiatalon, így került Iránba a Forradalmi Gárda katonáit képezni. Egyik alkalommal Tabrizban, nem messze az azeri határtól két, alá beosztott újonc megerőszakolta egy kazah vendégmunkás lányát. Csak tizenhét évesek voltak, az áldozat viszont négy évvel fiatalabb náluk. Gyima erre az egész szakaszt kiugrasztotta a tábori ágyakból, és felsorakoztatta a két sráccal szemben, hogy mindenki lássa, mi jár ezért. Közvetlen közel álltak hozzájuk, hogy mindenki lássa az arcukat, aztán Gyima mindkettőt főbe lőtte. Többször nem volt baj a tábori fegyelemmel. Afganisztánban még a megszállás utolsó hónapjaiban volt szemtanúja, ahogy egy orosz sorkatona tűz alá vett egy francia ápolónőkkel teli autót. Ok nélkül tette – csak be volt lőve valami helyi szeméttel. Gyima gond nélkül nyakon lőtte a tizedest, miközben az még épp tüzelt. Estében az utolsó lövedékeket már az ég felé repítette.
Talán, ha mégis visszafogta volna magát, akkor legalább még mindig a Szpecnaznál szolgálhatna. Civilizált hivatali körülmények között, ahol a nyelvtudását használhatja, hálából a sokévnyi kitartásért és kegyetlenkedésért. Nem is beszélve arról, hogy így talán visszanyerhetné valamennyire az emberségét. De miután ’94-ben Szolomon átállt az ellenséghez, az végleg betett Gyima hírnevének. Valakinek el kellett vinnie a balhét. Számított rá, hogy ez történik majd? Akkor és ott nem. Utólag talán. Egyedül az vigasztalta, hogy sikerült felhagynia a piálással, és mind közül ez volt a legnehezebb feladat.
Ebben az időszakban majdnem üresek voltak az utcák, mint ahogy gyerekkorában szinte egész nap. Viszont amióta mindenki import terepjáróval közlekedett, lassan elenyészett a végtelen moszkvai sugárutak hatalmassága. Csak hosszú araszolgatás után tudtak feljutni a Krimszkij hídra, mert egy leharcolt Ladába beleszállt egy Buick. Az ajtók nyitva, két férfi üvöltözik egymással, az egyik pajszert lóbál a kezében. Rendőr persze a környéken sincs. Két részeg tántorgott a gyalogúton, összedugott fejjel, mintha sziámi ikrek lennének. Gőzölgő leheletüket látni lehetett a fagyos levegőben. Amint a BMW mellé értek, megálltak, és a kocsi utasterébe bámultak. Letűnt korok emberei voltak, és bár nem lehettek idősebbek ötven évnél, az alkohol és az elégtelen táplálkozás miatt sokkalta vénebbnek tűntek. Tipikus szovjet arcok. Gyima kelletlen empátiát érzett irántuk; na nem mintha a tudtukra akarta volna adni. Az egyik részeg motyogni kezdett valamit. Az ablakon keresztül nem lehetett érteni, de Gyima leolvasta a szájáról: „Bevándorlók…”
Ekkor Kroll megérintette a vállát – és azzal mintha a fények is megváltoztak volna.
– Egyáltalán, hova megyünk?
Elmondta neki. Kroll felhorkant.
– Szép. A lakók még az ablakaikat is eladták, ezért a hatóság inkább bedeszkáztatta azokat.
– Ez a kapitalizmus. Mindenki vállalkozik.
Krollt nem hatotta meg a dolog.
– Olvastam, hogy Moszkvában több milliárdos él, mint bármely más városban. Húsz évvel ezelőtt viszont még milliomosok sem voltak.
– Hát, ezen a környéken még most sincsenek.
Egyforma lakótömbök mellett haladtak el; egykor a munkások paradicsomának emlékművei, mára kábszeresek és haldoklók lakhelye.
– Óriások sírkövei – jegyezte meg Kroll.
– Ne erőltessük a költészetet: korán van még ahhoz.
Leparkoltak egy felborított Volga mellé, úgy nézett ki, mint egy hátára fordult bogár. A másik oldalon egy Merci állt, az utastere teljesen kiégett. Jól illett közéjük a BMW.
Kiszálltak a kocsiból. Kroll kinyitotta a csomagtartót, és benyúlt, de Gyima arrébb tolta őt.
– Vigyázz, meg ne húzd a hátad.
Kivette a bőröndöt, és a kerekeire fordította.
– Nagy csomag.
– Sok pénz.
Gyima odaadta a telefonját Krollnak. Ő azt a vállát tapogatta, amelyiken a Baghira fegyvertáskáját tartotta.
– Biztos, hogy minden nélkül mész?
– Úgyis megmotoznak. Legalább kivívom az elismerésüket.
– Ja, értem, eljátszod a keményi út. Miért nem ezzel kezdted?
Ezután összenéztek, azzal a tekintettel, amelyről tudták, akár az utolsó is lehet.
– Húsz perc – mondta Gyima. – Ha késnék… gyere értem.
A lift rég megadta magát, az ajtaja félig nyitva, egy összetört bevásárlókocsira szorulva. Gyima kénytelen volt visszatolni a bőrönd húzófogantyúját, majd cipelhette az egészet. A lépcsőház bűzlött a húgyszagtól. A korai időpont ellenére az épületben már zajlott az élet, tompán dübörgő rapzenével és családi veszekedésekkel. Ha lövésekkel zárul egy vita, a lakók meg sem hallják, de nem is érdekelte volna őket. Egy kisfiú sétált el mellette, nem lehetett több tízévesnél. Deformált fején, lapos arcán Gyima hamar felismerte a magzati alkoholszindróma jellegzetességeit. Kapucnis pulcsijának zsebéből egy pisztoly markolata lógott ki, kesztyűt nem viselt, fehér kézfejére egy sárkányt tetováltak. A gyerek megállt, a bőröndre bámult, majd Gyimára, erősen gondolkodóba esve. Íme a posztszovjet fiatalság dísze, futott át Gyima agyán. Azon tűnődött, tényleg jó ötlet volt-e fegyver nélkül jönni. A gyerek fapofával továbbállt.
A fém lakásajtó tompán kongott, ahogy Gyima az öklével dörömbölt rajta. Semmi. Megint rácsapott. Végül félméternyit kinyílt, és a résben két pisztolycső tűnt fel, egyfajta helyi üdvözlési ceremóniaként. Hátrébb állt, hogy lássák a bőröndöt. Észrevette, hogy az ajtó mögött rejtőző két alak símaszkot visel. Hátrébb léptek, és beengedték. A lakásban sötét volt, csak az asztalon égő gyertyák kölcsönöztek egyfajta kísérteties fényt. Izzadság és égett szag terjengett a forró, száraz levegőben.
Az egyik férfi Gyima homlokához nyomta a pisztolyát, míg a másik, alacsonyabb fickó megmotozta őt, menet közben a heréit is megszorongatva. Gyima kényszerítette magát, hogy ne rúgjon belé. Erővel tartotta a lábát a földön, nehogy elhamarkodottan tegyen valamit, mielőtt jobban felmérte volna a helyzetet. Az alacsony srác a húszas évei végén járhatott, balkezes volt, és a bal lába kissé merev. Nehézkesen hajlott, vélhetően az alsó hasüreg vagy a csípő sérülése miatt. Jó tudni. A magasabb, ha kihúzta magát, megvolt vagy két méter, fiatalabbnak és sportosabbnak is tűnt, viszont terroristaként ő is nehezen juthatott megfelelő élelemhez, és a testedzést is biztosan mellőzte. Az arcukról többet is leolvashatott volna, de a munkája során jól megtanulta, hogyan mérje fel az embereket pusztán a mozgásuk és testbeszédük alapján. A maszk pedig a gyengeség jele – azért ez is számít. A ráfogott fegyver is remegett kissé: tapasztalatlanság.
– Elég volt.
A félhomályból zúgó hangot, majd az azt követő halk, betegesen hörgő kuncogást azonnal felismerte. Egyre tisztábban látta a szobát: teljesen üres volt, leszámítva a gyertyákkal megrakott alacsony asztalt, egy pizzásdobozt, három üres Baltica sörösdobozt, két darab régi APS Stechkin géppisztolyt és a hozzájuk tartozó néhány tartalék tárat. Az asztal mögött egy nagy, vörös műanyag dívány lapult, ránézésre valami bordélyból származhatott.
– Megöregedtél, Gyima.
A dívány reccsent egyet, ahogy Vatszanyev lábra segítette magát a botja segítségével. Alig lehetett ráismerni. Tépett haja megőszült, bal arca súlyosan megégett, a füléből is alig maradt valami a fényes, ólomszürke heg alatt, amely szinte a szája sarkáig ért. Hagyta eldőlni a botját, és kitárta karját, göcsörtös ujjait hajlítgatva. Gyima előrébb lépett, hagyta, hogy átöleljék. Vatszanyev csókot nyomott mindkét orcájára, majd hátrált néhány lépést.
– Hadd nézzelek!
Vigyorgott, a fél felső fogsora hiányzott.
– Legalább viselkednél terrorista módjára. Olyan vagy, mint a nagybácsim.
– Látom, te is kezdesz őszülni.
– De legalább megvannak a fogaim és mindkét fülem.
Vatszanyev ismét kuncogott egyet, és megrázta a fejét, fekete szeme szinte beleveszett redős bőrébe. Gyima sok embert látott már élet és halál között. Úgy tűnt, Vatszanyev az utóbbihoz áll közelebb. Kiengedett egy hosszú sóhajt, rövid pillanatra ismét bajtársak voltak, öreg szovjet harco-sok, együtt a Magasztos Ügyért.
– A történelem nem volt kegyes hozzánk, Gyima. Iszunk a régi időkre? – majd színpadias mozdulattal az asztalon álló, félig üres üvegre mutatott.
– Leszoktam róla.
– Áruló.
Gyima jobbra nézett, és két holttestet vett észre. Mindketten nők voltak, félig letakarva egy pokróccal, egyikük arca túlzottan, babaszerűre kisminkelve – mármint amelyiknek még megvolt az arca.
– Kik ezek?
– A korábbi lakók. Késtek a lakbérrel.
Ezzel máris visszatértek a jelenbe. Vatszanyev hátrébb lépett, hogy ne takarja a díványra vetett, összekötözött csomagot.
– Hadd mutassam be a vendégünket.
Kátya most kicsit sem emlékeztetett azokra az elbűvölő fényképekre, amelyeket Gyima látott róla. Vérfoltos kapucnija nagyjából takarta az arcát, a bőre tele zúzódásokkal, szemfestékét elmosták a könnyei és kimerültsége. A bal mutatóujjára kötözött szürke rongyot sötét, barnásvörös folt itatta át. Üres tekintete találkozott Gyimáéval. Szokatlan érzés: a férfiba belehasított a szánalom.
– Tud járni? Mert nem akarom lecipelni a lépcsőn.
Vatszanyev is szemügyre vette a lányt.
– Jár és beszél, sőt tán még bölcsebb is lett, megismerve a nyomort.
Kátya mélyen Gyima szemébe nézett, a tekintetét lassan balra vezette egy ajtóig, majd vissza Gyimára. A férfi az agyába véste, hogy ezt később megköszönje neki – már ha egyáltalán lesz később. A bőrönd felé mutatott.
Azt akarta, hogy mihamarabb elkezdjenek számolni.
– Mohó lettél öregkorodra, Vatszanyev. Vagy ez lesz a nyugdíj?
Vatszanyev a pénzesbőröndre pillantott, majd elgondolkozva bólintott.
– Gyima… Az olyanok, mint mi, nem vonulnak nyugdíjba. Különben mit keresnél ebben az elhagyatott szarfészekben, ilyen istentelen órán?
Egymásra néztek, lassan semmivé váltak a kettejüket elválasztó évek. Vatszanyev odacsoszogott mellé, megveregette a vállát.
– Gyima, Gyima! Haladnod kellene a korral. Folyton változik a világ. Felejtsd el a múltat, és azt is, ami itt van. Az elkövetkezendők mindent megváltoztatnak, hidd el.
Krákogva köhögni kezdett, a csupasz ínyét láttatva az egykori fogai helyén.
– Amiben most élünk, az amerikaiak úgy hívják, az Idők Végezete – persze nem olyan értelemben, ahogy azt te gondolnád. Itt már nem számíthatsz istenre, én mondom. Csak három betű: P – L – R. Ideje leporolnod a fárszi nyelvtudásod, barátom!
Az iraki háború során még együtt szolgáltak Iránban bajtársakként és vetélytársakként. Gyima intézte Vatszanyev szabadon engedését az iraki fogságból, de egy perccel sem korábban, mint hogy megbillogozták volna a hátát, és letépték volna a körmeit. Tartották a kapcsolatot a szovjet birodalom széthullását követően is, ám miután Groznij orosz megszállás alá került, Vatszanyev az ellenálláshoz csatlakozott. Most itt álltak egy-mással szemben egy halott prosti lakásában, mint zsoldos és terrorista – jól menő üzletág volt mindkettő.
Gyima hirtelen megpördült, a két símaszkos felugrott. Lehajolt, és széthúzta a bőrönd cipzárját, és mint a zugárus, aki nagy hévvel mutogatja a csempészárut, felhajtotta a bőrönd fedelét, hogy láthassák a szépen kötegelt dollárokat. Bulganov persze mind vissza akarta kapni, de ezt majd Kroll intézi. A símaszkosok nem hittek a szemüknek. Jól van, ez is az ártatlanságuk jele. Vatszanyev viszont oda sem nézett.
– Nem akarod megszámolni?
Feldúlt válasz érkezett.
– Azt hiszed, nem bízok egy régi bajtársamban?
– Ez Bulganov pénze, nem az enyém. A helyedben az utolsó bankóig ellenőrizném, elölről-hátulról.

A Kiadó engedélyével.