FőképAz ösvény egy hegyi tó partján vezetett. Herr Cazotte időről időre megállt, hogy tekintetével végigsimogassa a tájat és nagyot szippanson a tiszta levegőből. Vándorútja hamarosan végetér, és az erdő meg a hegyoldal melódiáktól zengő magánya után ismét visszatér az emberek társaságába, akik sokszor nem értik meg. Éles hallásával hangokat hallott a távolból – fojtott, tiszta női hangokat. Letért az ösvényről, átvágott a bozóton, hogy lássa, kik a hangok gazdái.
Alig pár méternyire,  valamivel lejjebb, ahol a tó elkeskenyedett, volt néhány kőlépcső egy kis zöld öbölhöz, mely csónak-kikötőként is szolgált. A lépcsőkön két nő állt, akikben Herr Cazotte egy pillanat alatt felismerte Ehrengardot és szobalányát. Ehrengard épp vetkőzött, a lány összeszedte és összehajtogatta a ruháit. Amikor a férfi megpillantotta, Ehrengard éppen földre ejtette alsóingét, és egy pillanatig anyaszült meztelenül állt, és teljes nyugalommal körülnézett.
A víztükör fölött már felszállni készült a köd, mintha könnyű fátylakat húztak volna el egymás fölött. A felkelő nap fényében rózsaszín és opál ragyogás vibrált, a lány teste fehéren vakított és a ködfátylak úgy lebegtek lába és térde körül, mint egy utoljára levetett, pókháló finomságú ruha. Egy lépést tett előre közöttük, karcsún, erősen, felemelt fejjel, hosszú fürtjeit félhold alakban a fejére tűzte. A szobalány összegyűjtötte a ruháit és felment a domboldalra. Úgy tűnt, hogy a lány az egyetlen emberi lény a tiszta víz és a derűs ég között.  Barátai, játszótársai voltak a fák, a nádas, észrevétlenek, akárcsak ő. Egyik karcsú lábát bedugta a vízbe, habozott egy pillanatig, aztán beljebb ment, finoman megtörve a víz felületét, mely előbb térdéig, majd kebléig, végül a válláig ért. Egy kicsi beljebb megállt, felemelte karját, hogy szorosabbra fogja a haját, aztán  belemerülve kezét megtöltötte vízzel és leöblítette az arcát. Lassan, ráérősen mozgott, akár egy vízi nimfa, aki boldogan tér vissza igazi elemébe.
Egy idő múlva kibontakozott a víz öleléséből. Tökéletes magányát az törte meg, amikor a szobalánya kilépett a bozótból és egy nagy fürdőlepedőt terített úrnőjére, szárazra törölte, miközben az egyfolytában beszélt és nevetett. Aztán mindketten eltűntek a bokrok mögött, néhány pillanatig még hallani lehetett hangjukat, aztán újra csönd lett.
Herr Cazotte  elkomolyodott. Miközben a szeme elé táruló látomás kötötte le figyelmét, egyáltalán nem gondolt semmire, egész lelke a szemébe költözött. Ahogy lassan visszatértek gondolatai, kezdte felismerni,  hogy olyan kegyben részesült, mint addig még soha, és hogy boldog kiválasztott.
Először is egy nagy művész különleges motívumot kapott ajándékba. Másodszor pedig bebizonyosodott az igaza a lány szépségének értékelésében – sőt még túl is szárnyalta elképzelését.
Ám az istenek nagylelkűsége még ennél is döbbenetesebb és felfoghatatlanabb volt.
Mert ez az ajándék közvetlen volt és személyes, a halhatatlan hatalmak együttműködésre léptek vele a vállalkozásában, mely oly régóta foglalkoztatja. Szertelenek, vidámak és mérhetetlenül nemeslelkűek voltak vele. Ám veszélyes, de még milyen veszélyes ha egy közönséges halandó, még ha művész is az velük szövetkezik. Herr Cazotte még jobban elkomolyodott.
Vissza fog jönni a lány, abban biztos volt. Az istenek nem bolondítják őt. A lány korai fürdőzése a tóban nyilvánvalóan egy visszatérő esemény és napi  szemlélődés, amit szobalányán kívül titokban tart az egész világ előtt.
A kép, amelyet az istenek megrendeltek tőle, „Az erdei tóban fürdő nimfa“ vagy „Diana fürdője“ már önmagában is csodálatos, pompás kép lenne, művészi karrierje megkoronázása. De még csodálatosabb és pompásabb lenne a pillanat, amikor a képet modellje szeme elé tárná.
Hogyan, milyen elképzelhető módszerrel tehetné teljesebben és  alaposabban magáévá a lányt mint azáltal, hogy a vásznán megragadja, rögzíti és állandósítja ifjú alakja minden egyes vonalát és tónusát, tökéletes, gondosan rejtegetetett szépségét – hogy minden részletét végigsimogatja, tapogatja  ecsetjével, újrateremti és halhatatlanná teszi a lányt, úgy, hogy soha senki a világon ne tudja megkülönböztetni a kettőt egymástól. Félre nem ismerhetően és mindörökre  Ehrengard lenne az, a lány a hegyekből, és mindörökre egy Cazotte.
A képen a fürdőző nő elfordítaná arcát. Semmiféleképpen nem szeretné elárulni és kiszolgáltatni ifjú udvarhölgyét. Ugyanabban a pillanatban megmutathatná mesterművét hercegeknek és hercegnéknek, műbírálóknak és elragadtatott nézőknek és magának a lánynak is, ám kettejükön kívül senki más nem tudná az igazságot.  A körülötte álló elragadtatásban törnének ki a fürdőző alak szépsége láttán,  mutatóujjukkal a levegőben, apró szakértő megjegyzésekkel vennék sorra Cazotte, a nagy festő legújabb és legszebb akttanulmányának részleteit. A lány pedig a ragyogó társaság kellős közpén egyedül lenne vele.

A kiadó engedélyével.