FőképPrológus


2001 ősz
Szamali-fennsík, Észak-Kabul, Afganisztán


John Wells tekintetét fölemelve hiábavalóan kémlelte az éjjeli égboltot, hogy megpillantsa a sötétben zúgva elsüvítő F15-ösöket. Az amerikai gépeket még nappal is nehéz volt kiszúrni. Miután pedig a nap lenyugodott a hegyek mögött, szinte láthatatlanná válnak. Wells csak remélhette, hogy az F15-ösök sem veszik észre őt, mert bombáik egy pillanat alatt végezhettek volna vele az embereivel együtt.
Ezekből a repülőgépekből a háború úgy nézhet ki, mint egy videojáték – gondolta Wells. Kis szürke emberkék szaladnak át hangtalanul a képernyőn, két centit haladva előre, amíg a bombák fehér fényű robbanással le nem csapnak rájuk. A háború itt lent kaotikusabb, a pixeleket csont és vér váltja fel. Wells gondolatai egy sok évvel ezelőtti vasárnap délelőtthöz kalandoztak, amikor az apja, Herbert, Nyugat-Montana legjobb sebésze egy műtőben töltött éjszaka után besétált a konyhába, és nekiállt mániákusan kezet mosni a mosogató felett.
– Mi történt, apa? – kérdezte Wells aznap reggel. – Mi a baj?
Tízéves volt, elég idős ahhoz, hogy fölmérje, csínján kellene bánnia a kérdezősködéssel, de kíváncsisága erősebb volt. Herbert elzárta a csapot, és megtörölte a kezét. Töltött magának egy csésze kávét, majd fáradt, kék szemével fiára nézett. Wells épp mentegetőzni készült, amiért átlépte a határt, de apja szólalt meg hamarabb, meglepő választ adva a kérdésre.
– Minden attól függ, hogy a fegyver melyik végén állsz – mondta Herbert maradék kávéját ledöntve, és mintha provokálni akarta volna a további kérdezősködést. Wells csak később értette meg apja szavait. Ennél mélyebb igazságot életében nem hallott. Eltűnődött, vajon mit szólna az apja most, öt év távlatából, hogy mi lett belőle. Épp csak elkezdte a saját útját járni, amikor Herbert meghalt, és ha az apjának volt is bármi fogalma arról, hogy a fia milyen utat választott, megtartotta magának.
– Sebészkezed van – vetette oda neki Herbert mintegy mellékesen a főiskolás évei alatt. Amikor Wells nem válaszolt semmit, az apja ejtette a témát. Herbert arra nevelte, hogy találja meg a saját útját, és arra, hogy a világ nem puhányoknak való. Wells gyanította, hogy ezt a leckét túlontúl jól is megtanulta. Orvos helyett gyilkos vált belőle, olyan sebeket okozva, amelyeket nincs sebész, aki képes lenne meggyógyítani. Mégis valahol hitt benne, hogy Herbert megértené: olyan emberekre is szükség van, amilyen ő. Legalábbis remélte.


Wells felhagyott a vadászgépek fürkészésével, de tekintetét továbbra is az égre szegezte. Ezen a vidéken, ahol nem volt elektromos áram, megszerette a csillagok és a Hold erős ragyogását. Sorra vette a csillagképeket, amennyit csak föl tudott idézni; majd egy széllökés port szórt a szemébe és ez visszarántotta a földre.
Ahmed, a helyettese, átlépte a lövészárkot, és megállt mellette.
– Hideg van – állapította meg Ahmed halkan, arabul.
– Nam. – Igen.
A szél a nap végére felerősödött, jeges fuvallat söpört le északról, keserű következő hónapokat ígérve. A széllökések ma éjszaka különösen erősek voltak, felcsiholták a parazsát a tűzben, amelyet Wells és az emberei raktak, ezzel meghiúsítva erőfeszítéseiket, hogy felmelegedjenek. Wells szorosabbra húzta a pokrócot a vállán, és közelebb lépett az apró tűz körül kuporgó emberekhez. Nagyobb lángoknak jobban örült volna, de nem kockáztathatta meg, hogy felhívja magukra az ellenséges gépek figyelmét.
– Hosszú telünk lesz.
– Attól tartok, igazad van – válaszolta Wells.
– Az is lehet, hogy rövid lesz. – Ahmed hátborzongatóan elvigyorodott. – Talán már a paradicsomban leszünk, mire megjön a tavasz.
– Talán a Sejk szabadságra küld mindnyájunkat – jegyezte meg Wells, megengedve magának egy tőle szokatlan tréfát. – Vagy közbejön egy haddzs – a mekkai zarándoklat, amelyet minden ájtatos mohamedánnak meg kell tennie legalább egyszer életében. A haddzs említésekor a gúnyos mosoly eltűnt Ahmed arcáról. – Insallah, Dzsalal – mormolta áhítatosan. Ha Isten is úgy akarja.
– Insallah – mondta Wells. Csak a tálib és al-Kaida gerillaharcosok hívták őt Dzsalalnak. Évekkel ezelőtt vette föl ezt a nevet, miután első nyugatiként részt vett a kiképzésben az al-Kaida táboraiban, Kandahár mellett. Alig páran tudták az igazi nevét. Néhányan Amerikinek, amerikainak hívták, de inkább csak a háta mögött. Valójában a fiatalabb újoncok közül sokan egyáltalán nem is tudták, hogy amerikai.
Honnan is tudhatnák? – tette föl a kérdést magának Wells. Hiszen éveken át harcolt a dzsihád szellemében Afganisztánban és Csecsenföldön, tökéletesen beszélte az arab és a pastu nyelvet. Szakálla hosszú, keze kérges. Majdnem olyan jól ülte meg a lovat, mint a bennszülöttek – nem volt az az idegen, aki úgy tudott volna lovagolni, mint az afgánok –, és ugyanolyan keményen játszotta a buzkasit, a lovaspóló durva afgán változatát, mint ők. Együtt imádkozott velük. Számtalan módon bizonyította, hogy hozzájuk tartozik, ezekhez az emberekhez.
Illetve csak remélhette, hogy sikerült bebizonyítania. Arról, hogy bin Laden és az al-Kaida vezetői hogyan vélekedtek róla valójában, fogalma sem volt. Nem volt biztos benne, hogy valaha is megtudja. Különösen most, hogy országa háborúban áll az övékével. Mással nem igazán tudta volna bizonyítani hűségét, mint hogy meghal értük, márpedig ez nem állt szándékában. Wells megint megborzongott, ezúttal mélyen legbelül. Elég a találgatásokból! Hat emberére pillantott, akik Kalasnyikovjaikkal a vállukon halkan beszélgettek a sötétben. Három afgán és három arab; a háború közelebb hozta egymáshoz a Talibán és az al-Kaida szervezeteit, mint korábban bármikor. Rendszerint beszédesek és hangosak voltak, született történetmesélők. De a küldetések során tiszteletben tartották Wells visszafogott szótlanságát. Barátságosak voltak, harcedzettek, a parancsait gyorsan és kérdezősködés nélkül hajtották végre. Egy parancsnok nem is kívánhatott többet. Hogy mi vár rájuk ma éjjel? Baljós kérdés, de már nem volt visszaút. Dél felől fényes villanás világította be az éjszakát. Majd még egy és még egy.
– Megint elkezdték – állapította meg Ahmed. Az amerikaiak a tőlük 30 mérföldnyire, dél felé fekvő afgán fővárost, Kabult bombázták. Mostanáig nem törődtek a Szamali-fennsíkkal, a Kabultól északra fekvő alfölddel, ahol a Talibán szembenézett az Északi Szövetséggel, a lázadó afgán hadsereggel, amelyet Szeptember 11. Amerika újdonsült és legjobb barátjává avanzsált.
Wells és az emberei egy névtelen arab faluban táboroztak, amely valójában csak néhány viskóból állt a hegygerincen, kilátással a síkságra. Északról és nyugatról a hegyek védelmezték őket, és inkább lóháton érkeztek, mint hogy a tálibok által kedvelt Toyota pickupokat használják. Idefönn senki nem zavarta őket, és könnyen ellenőrzésük alatt tarthatták az alattuk elterülő síkságot. Wellsnek volt még egy oka arra, hogy ezt a helyet válassza, ezt azonban nem kötötte az emberei orrára. Kis szerencsével ugyanis a közeli, tőlük északra fekvő faluban húzódott meg az amerikai Különleges Alakulat egyik egysége.
– Ma éjjel hevesebben bombáznak – jegyezte meg Ahmed, ahogy a villanások folytatódtak.
– Nam. – Igen. Sokkal hevesebben. Egy hónapnyi készülődés után az Egyesült Államok tüzet nyitott Kabulra. Ez rossz jel volt a Talibán számára, amely már amúgy is megingott, miután alakulatai megsemmisültek északon. Az amerikai bombázás során bevehetetlennek hitt városok estek el alig pár nap alatt.
De ma éjjel a Talibán meglepetést tartogatott az Északi Szövetség számára. Wells dél felé nézett, ahol keréknyomokkal tarkított út vezetett ki Kabulból a fennsíkra. Ott voltak a tálibok. Fényszórók világítottak észak felé. Egy tucatnyi járműt látott szoros konvojban, szünet, majd egy újabb tucat. Pickupok, platójukon ötvenmilliméteres gépfegyverekkel fölszerelve, mindegyik fél tucat tálib katonát vitt. És öttonnás csapatszállítók, amelyekbe egyenként 20 katona fért. A Hold fölbukkant az égbolton, a fényszórók pedig egyre közeledtek. Újabb tucat, majd még egy. A Talibán egyesítette erőit, hogy megtámadja az Északi Szövetség frontvonalát.
A teherautók lekapcsolták a fényszórókat, ahogy a helyszínhez közeledtek. Wells elővette az éjjellátó távcsövét – egyetlen luxusholmiját, amelyet egy pórul járt orosz őrnagytól szerzett Csecsenföldön –, és végigpásztázta az alatta elterülő völgyet. Talibán teherautók százai gyülekeztek. Talán 3000 katona lehetett összesen, afgánok és arabok. Kabul védelmére sorakoztak fel, a hitetlenek ellen, akik azt akarták, hogy a nők a nyilvános helyeken is fedetlen arccal járhassanak. Ha a tálibok át tudták volna törni az Északi Szövetség frontvonalán, akkor a síkságon át észak felé nyomultak volna, hogy visszafoglalják az elvesztett területet. Wells egysége azért állomásozott idefönn, hogy megfigyeljék, van-e arra utaló jel, hogy a Szövetség és az amerikaiak tudomást szereztek a támadásról. Egyelőre nem tapasztalt semmit.
Wells átnyújtotta Ahmednek a látcsövet. – Szóval igaz.
– Igen. Ma éjjel támadunk.
– Van esélyünk a győzelemre?
Ahmed kérdése meglepte Wellst. Egy hónappal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna ilyesfajta kételkedés. Az amerikai bombázás jobban megnyirbálta a Talibán önhittségét, mint gondolta volna.
– Persze – válaszolta. – Insallah. – Valójában Wells csodálta a vakmerő tervet. A Talibán inkább harcba száll az ellenséggel, minthogy a bunkerekben várja a halált, de ezzel elkerülhetetlen hibát követ el. Ahhoz, hogy sikerüljön a támadás, a Talibán csapatoknak gyorsan át kellene tudni törni az Északi Szövetség frontvonalait. Ezáltal a tálib és a szövetséges katonák a közelharcban összekeverednek, és annak ellenére, hogy az összetömörülő tálib katonák kiváló célpontot jelentenek a fejük fölött köröző vadászgépeknek, az amerikaiak csak úgy tudnának bombázni, hogy az ellenséggel együtt a saját embereiket is elpusztítják. Odalent a tálib csapatok kisebb csoportokban szóródtak szét a frontvonal mentén, és fölkészültek a véres ütközetre, amely a két fél között elterülő senki földjén várt rájuk.
Semmi esélyük nem volt.
A bombák már hullottak is rájuk, amikor az utolsó, katonákkal teli teherautó elérte a frontvonalat. Fehér és vörös fények villantak az éjszakában, lefelé száguldó tűzijátékként robbantak a Wells alatt elterülő síkságon. Éles csattanások és hosszas robajok hallatszottak háromszor-négyszer gyorsan egymásutánban, majd hosszú csönd követett. A robbanásoktól megremegtek a kunyhók, ahol Wells az embereivel volt, és az egyik nagy erejű robbanás hatására, amely egy vörös tűzgolyót varázsolt az égre, egy viskó vastag sárból készült teteje beomlott.
– Biztosan egy lőszerszállító teherautó volt – mondta Wells, félig magának, félig Ahmednek.


Úgy tűnt, hogy a tűzharc órákig tart, de amikor végül befejeződött, és Wells az órájára pillantott, látta, hogy csak negyven perc telt el. A távcsővel szemügyre vette az alatta elterülő síkságot. Lángnyelvek nyaldosták a teherautók és az öttonnás csapatszállítók roncsait. Emberi testek feküdtek szanaszét a szikkadt talajon. Az amerikaiak az első pillanattól fogva vártak rájuk, és a tálibok besétáltak a csapdába. Vagyis a Különleges Alakulat egysége végig a közelben várt, és onnan irányította a bombázást. Pontosan úgy, ahogy Wells azt várta.
Az emberei döbbenten némultak el a látványtól. A tálibok megpróbálták rendezni soraikat, de az Északi Szövetség ekkor gépfegyverekkel és aknavetőkkel indított támadást. És a bombázásnak még biztosan nem volt vége. Hacsak nem történik valami váratlan, a táliboknak semmi esélyük.
Leeresztette a távcsövet. – Menjünk – mondta.
– Vissza? – kérdezte Ahmed.
– Nem. – Wells észak felé mutatott, a hegygerinc vonulatai felé. – Az amerikaiak odafönn vannak, onnan irányítják a bombákat. Meg kell állítanunk őket. – Ahmed meglepettnek tűnt, de nem mondott semmit. Wellsnek sokszor volt már igaza, és parancsnokként azt tehette, amit csak jónak látott.
Fölnyergelték a lovakat, és a sötétben megindultak észak felé. A lenyűgöző észak-afganisztáni hegyekkel ellentétben a Szamali-fennsík sivár volt, és egyenetlen, porladó kő és föld alkotta dombok emelkedtek rajta. Libasorban haladtak, egyenletes ügetésben; Hamid, a legjobb lovas vezette őket. Alattuk újra elkezdtek hullani a bombák. Néhány fényszóró máris dél felé vette az irányt, vissza Kabulba, a Talibán támadás szétesett, még mielőtt ténylegesen elkezdődhetett volna.
– Lassan – utasított Wells, ahogy megközelítették a hegycsúcsot a táborhelyüktől északra. Biztos volt benne, hogy az amerikaiak hasonló helyszínt választottak, mint amelyet korábban ő. Átkeltek a hegyen, és megálltak. Az előttük fekvő talaj lejteni kezdett, majd ismét emelkedni. Wells a távcsövén keresztül látta, hogy hat férfi áll néhány vályogkunyhó mellett, és mereven figyelik a Talibán frontvonalat. Talán csak a falu lakói, akiket fölriasztott a bombázás… de nem. Amerikaiak! Erre a pickup volt a bizonyíték, amelyet félig elrejtettek az egyik kunyhó mögé.
A kocsi azt jelentette, hogy a Különleges Alakulat katonái valószínűleg SAW géppuskákat – könnyű gépfegyvereket – vagy pedig ötvenmillimétereseket hoztak magukkal, amely nagyobb volt, mint bármelyik fegyver, amely a Wells katonái rendelkezésére állt. De Wells és az afgánok meglephették őket. Az amerikaiak az alattuk elterülő síkságra összpontosítottak. Wells előreintette az embereit, és csöndre utasította őket. Izgatottá váltak, fűtötte őket a lehetőség, hogy támadást mérhetnek az amerikaiakra. És Wells, habár nehezen vallotta be, szintén izgatott volt.



U. S. S. Starker
Atlanti-óceán


Az utazás zavartalan volt, de Jennifer Exley-nek mégis összeszorult a gyomra, amikor a helikopter leszállt, és ő rálépett a Starker fedélzetére, néhány mérföldnyire a virginiai Norfolktól. Nemzetközi vizeken jártak, így a hajó értékes rakománya kívül esett az amerikai törvénykezés hatáskörén.
A Starkert, a Haditengerészet régi deszantszállító helikopter-hordozó hajóját, korábban különleges úszó börtönné alakították. Ma csak egyetlen rab utazott benne, Tim Keifer, más néven Mohamed Fejszál, egy huszonkét éves amerikai, akit két héttel korábban fogtak el, amint a Talibán oldalán harcolt Mazar-I-Sharif mellett Észak-Afganisztánban. A Talibán oldalán harcolt az Egyesült Államok ellen. Exley még mindig nem tudta feldolgozni ezt a képtelenséget.
Mialatt egy másik amerikai tálib, John Walker Lindh elfogásának híre bejárta a világ minden pontját – hála a CNN-nek –, Keifer letartóztatása csöndben zajlott. Bush elnök aláírt egy határozatot, amelyben „az ellenség oldalán harcolónak” nyilvánította, jogait pedig felfüggesztette, beleértve azt is, hogy amerikai bírósághoz fordulhasson. Keifer most szó szerint egy acélbörtönbe zárva sodródott, ahol az amerikai törvények nem voltak érvényben. Exley nem volt benne biztos, hogy képes-e egyetérteni a döntéssel, de talán nem ez volt a legmegfelelőbb időpont, hogy olyan apróságok miatt aggódjon, mint az emberi jogok. A hajó dülöngélt Exley alatt, aki nagyot sikoltott, amikor a csúszós fémfedélzeten elvesztette egyensúlyát. Kísérője, egy fiatal zászlós a kezét nyújtotta neki támaszként.
– Jól van, Ms. Exley?
– Igen.
A zászlós a fedélzetről a jól megvilágított előtérbe vezette le a nőt.
– A rab a betegszobában tartózkodik – mondta a matróz. – Próbálunk figyelni rá, de Mohamed egyfolytában megsebesül. Beveri a fejét az ajtókba, meg minden sza… – majd a tengerész észbekapott, hogy egy nővel beszél, és azonnal visszafogta magát – szóval ilyesmik.
Várható volt, gondolta Exley. A tengerészek azt tesznek vele, amit akarnak, de megölni azért nem merik.
– Úgy látom, a legénység szívesen kidobná a fedélzetről.
– Sorsot húznánk, ki tegye meg – felelte szellemesen a matróz. – Itt is vagyunk.
Exley a Keifer szobája előtt őrködő két tengerésznek felmutatta a CIA- és különleges, haditengerészeti igazolványát. Alaposan átvizsgálták az iratait, majd üdvözölték. A zászlós elővett egy vastag fémkulcsot a zsebéből, és becsúsztatta a nehezen forgó zárba. Az ajtó hangos kattanással kinyílt, majd belépett az ablaktalan szobába.
– Maradhat, ameddig jónak látja – mondta a tengerész, majd a nő mögött becsukva az ajtót még hozzátette: – Mohamed nem megy sehova.
Keifer a keskeny betegágyon feküdt, keze és lába az ágy széléhez volt bilincselve, karjából infúzió állt ki. Arca borostás, haja lenyírva, szeme körül sárga monokli. Sovány és alacsony termetű volt, úgy nézett ki, mint egy végzős filozófiaszakos hallgató vagy valami hasonlóan haszontalan figura. Nem volt nagy esély rá, hogy szökni próbál, de a biztonság kedvéért a sarokban kamerát helyeztek el, amely az ágyat figyelte, és az ajtó előtt két tengerész őrködött folyamatosan. Bármelyikük egy mozdulattal az Atlanti-óceánba lökhette volna Keifert. Egy pillanatra Exley-t sajnálat fogta el, de az érzés hamar elmúlt.


Normál körülmények között Exley szóba sem állt volna Keiferrel. Ő csak információt közvetített, vallatni nem szokott. Ráadásul a CIA és a DIA – a Központi Hírszerző Ügynökség és Rumsfeld emberei a Védelmi Hírszerző Ügynökségtől – heteken át vallatták a rabot. De miután elolvasta a kihallgatásról készült feljegyzéseket, Ellis Shafferrel, a főnökével, a hírszerzés közel-keleti szekciójának vezetőjével, úgy döntöttek, hogy Exley-nek beszélnie kell Keiferrel. Exley megpróbált anyaszerepbe bújni. Elég idős volt hozzá, és a rab valószínűleg egy ideje már nem találkozott nővel. Odasétált az ágyhoz, és a rab vállára tette a kezét. Keifer tágra nyitotta drogoktól kábult szemét. Összehúzta magát az ágyban, majd kissé felengedett, ahogy a nő rámosolygott.
– Tim. Jen Exley vagyok. – A rab némán pislogott. – Jól érzi magát?
– Úgy látja?
Hihetetlen. Ez a bárgyú kölyök a hatvan kilójával még mindig a kemény fiút akarja játszani. Szerencsére a vérében áramló érzéstelenítő és morfium kissé meglágyította. Az Amnesty International talán tiltakozott volna a drogok miatt, de jelen esetben senki nem volt kíváncsi a véleményére. Exley megpróbált együtt érző arckifejezést magára erőltetni a megvetés helyett, amelyet valójában érzett.
– Leülhetek? – Ahogy a rab vállat vont, bilincsei megzörrentek az ágy szélén. A nő odahúzott egy széket.
– Maga ügyvéd?
– Nem, de talán tudok szerezni magának. – Ez csak apró hazugság volt.
– Ügyvédet akarok – motyogta Keifer. Lehunyt szemmel lassan megrázta a fejét. – Azt mondták nekem, hogy nincs ügyvéd. De én ismerem a jogaimat! Ügyvédet akarok!
Ahhoz valami nagy fejessel kellene jóba lenned, kicsit befolyásosabbal, mint amilyen én vagyok – gondolta Exley.
– Tudok segíteni magának – mondta. – Ha maga is segít nekem.
A rab dacosan megrázta a fejét.
– Mit akar?
– Meséljen nekem arról az amerikairól, aki odaát van. Nem John Walker Lindh-ről. Hanem a másik férfiről. Az idősebbről.
– Már mondtam magának!
A nő megfogta a férfi fejét, és magához húzta, hogy a rab kénytelen legyen a kék szemébe nézni, ami mindenki szerint gyönyörű volt, még ha szarkalábak húzódtak is körülötte.
– Nézzen rám, Tim. Valaki mással beszélt, velem biztos nem.
A nő látta a rab szemében, hogy kezdi feladni a harcot, vagy az ereiben csörgedező drog döntött úgy, hogy nincs értelme tovább küzdeni. – Dzsalalnak hívták. Néhányan azt mondták, hogy az igazi neve John.
– John?
– Talán őt keverték össze John Walker Lindh-del. Nem tudom biztosan, hogy amerikai-e. Sosem beszéltem vele.
– Egyszer sem?
– Nem – felelte Keifer határozottan, majd újra lehunyta a szemét, a nő pedig várt. – Nagy volt a tábor, a pasi különben is ki-be járkált.
– Szabadon ki-be sétálhatott?
– Nekem úgy tűnt.
– Hogy nézett ki?
– Nagydarab. Magas. Szakállas, mint mindannyian.
– Különleges megkülönböztető jel?
– Ha van is, én nem vettem észre. Ez nem olyasfajta tábor volt. – A nő közelebb hajolt hozzá, és rámosolygott. A rabnak bűzös volt a lehelete. Valószínűleg nem mosnak túl sűrűn fogat. – Emlékszik még bármi egyébre?
Úgy látszott, hogy a rab gondolkodni próbál. – Kérhetek egy kis vizet?
Exley az ajtónál várakozó matróz felé pillantott. Keifer megremegett. Néhány műanyag csésze állt a fémmosogatón a szoba sarkában. Az egyiket megtöltötte, odavitte Keifernek, és gyöngéden az ajkához érintette.
– Köszönöm. – Keifer becsukta a szemét. – Az amerikai, Dzsalal, igazi katona. Keménykötésű fickó, megjárta Csecsenföldet is. Legalábbis ezt mondják róla. – Fáradt tekintetét a nőre emelte. – Mi mást mondhatnék?
Amit a nő valójában tudni akart Johnról, azok olyan válaszok voltak, amelyekre a kérdéseket nem az ő dolga volt feltenni. Mit csináltál odaát? Mennyit olvastál el a Koránból? Tényleg utálod Amerikát, vagy inkább a kalandot kerested? És csak úgy mellékesen: mikor fognak a haverjaid újra ránk támadni? Hol? Hogyan? Ahogyan átrágta magát a feltehetetlen, megválaszolatlan kérdéseket, eljutott a végső kérdésig: kinek az oldalán állsz? Dzsalal. Ő az. John Wells. Az egyetlen CIA-ügynök, aki valaha is beépült az al-Kaidába. Az az ember, akinek a létezéséről alig pár fejes tudott. Egyedi eset, nemzeti kincset érő személy. Persze ha nem vesszük figyelembe, hogy a különleges nemzeti kincset érő személy nem vette fel a kapcsolatot a CIA-val – illetve Exley-vel – immár majdnem két éve. Vagyis John Wells a nullával egyenlő segítséget nyújtott Szeptember 11. megállításában. Miért, John? Hiszen élsz, és nem vagy fogoly! Ha mást nem is, ezt ez a kölyök is megerősítette. Nem tudtál róla? Netán átálltál? Mindig is őrült voltál egy kicsit, különben soha nem mentél volna el azokba a hegyekbe. Talán túl sok éve imádkozol rongyszőnyegeken térdepelve a rosszfiúkkal. Talán mostanra te is közéjük tartozol.
– Mit is? – kérdezte Exley. – Nem jut eszembe semmi más. – Letette az üres csészét, és felállt, hogy elinduljon. Tekintete találkozott Keiferével, aki most valóban úgy nézett ki, mint egy rémült kölyök. Úgy látszik, kezdi felfogni, mekkora bajban van – gondolta a nő. Hála istennek, ez már nem az én problémám.
– Mi van az ügyvéddel?
– Rajta leszek – mondta, és kisétált az ajtón. – Sok szerencsét, Tim.


Wellst és embereit már csak egy mérföld választotta el az amerikaiaktól. Pár perccel ezelőtt otthagyták a lovaikat, de Wellsnek ennek ellenére sem voltak illúziói afelől, hogy képesek-e észrevétlenül megközelíteni az amerikai katonákat. A hegygerincen alig néhány fa árválkodott, ráadásul az éjszakai tájékozódáshoz a Különleges Alakulatnak sokkal jobb eszközei voltak, mint amilyen az ő látcsöve.
Az embereit egy keskeny sziklagerinchez vezette, amely elrejtette őket az amerikai támaszponttól. Amint ezt elhagyják, már nem lesznek takarásban, csak a nyílt terep lesz köztük és az ellenség között. Wells pontosan ezt akarta. Az embereit két csoportra osztotta. Ahmed három embert fog vezetni északra, és nyílt támadást indítanak a célpont ellen, miközben Wells, Hamid és Abdullah – az egység legszívósabb harcosa – éles kanyart téve, északnyugat felé indulnak, és fölhágnak a hegygerincen, hogy onnan mérjenek rajtaütésszerű csapást.
– Gyorsan kell cselekednünk – mondta Wells. – Mielőtt esélyük lenne bevetni a repülőket. Anélkül gyengék. – Az emberei fegyvereiket izgatottan szorongatva gyűltek köré. Eljött a nagy szavak ideje. – Mint a parancsnokotok, kijelentem, hogy mártírküldetést hajtunk végre – mondta. Íme, a varázsszavak. Haláluk pillanatáig fognak küzdeni. Sem megfutamodás, sem megadás. – Világos? – Végigjáratta rajtuk a tekintetét. Emberei szemében állhatatos fény csillogott.
– Allah és Mohammed dicsőségéért harcolunk! Az ellenség egyenesen a karjainkba fut majd! Imádkozzatok Allahhoz! Megsemmisítjük őket! Allah. Allahu bokar.
– Allahu bokar – ismételték Wells emberei halkan. Isten nagy. Látszott rajtuk a félelem, ugyanakkor izgatottság is tükröződött az arcukon – állapította meg Wells. Nem volt annál nagyobb dicsőség, mint megölni egy amerikait vagy meghalni azzal a tudattal, hogy megpróbálták megölni. Ahmed belecsúsztatott egy új tölténytárat a Kalasnyikovjába, és átvezette embereit a hegygerincen. Wells követte őket, rézsútosan letérve a hegygerincen. Pár perccel később – még mindig negyedmérföldnyire az amerikaiaktól – lehasalt egy szikla mögé, és jelt adott Hamidnak és Abdullahnak, hogy tegyék ugyanezt.
– Várjatok! – szólt. – Ahmed támad először. – Most már minden gyorsan fog történni. A látcsövén keresztül jól látta, hogy a Különleges Alakulat készülődik a támadásra, kibiztosítják az ötvenmillimétereseiket, és szétszóródnak a sziklatömbök és a kunyhók mögött, nem rohannak, de gyorsan és precízen mozognak, minden egyes lépésükön érződik, hogy tökéletes kiképzésben részesültek.
Amikor Ahmed és az emberei száz méterrel megközelítették őket, a Különleges Alakulat megsemmisítő kereszttüzet nyitott rájuk. A sortűz visszhangzott a hegyoldalban. Ahmed túlélte a sortűz első hullámát, de a másik három ember azon nyomban elesett, testüket szétmarcangolták az ötvenmilliméteresek, meghaltak, még mielőtt a földre zuhantak volna.
– Allahu bokar! – kiáltotta Ahmed bátran és halálra szántan. Az amerikai támaszpont felé rohant, Kalasnyikovjából pedig tűz lövellt ki. Tíz másodpercen belül meghalt, pontosan, ahogy Wells számította. Wells nem tudta megállni, hogy ne érezzen csodálatot az amerikaiak szakértelme iránt. Még egyszer ellenőrizte, hogy Ahmed és az emberei valóban nem mozdulnak. A szikla árnyékában meghúzódva óvatosan felállt. Egy pillanatra megdermedt. Hamidot és Abdullahot évek óta ismerte, együtt ettek, együtt káromolták a hegyekben megbújó hideget. – Maradj, ahol vagy – mondta. Kihúzta a Makarov pisztolyát, amelyet a derekához erősített tokban hordott. Puff. Puff. Egy lövés Hamid fejébe, egy pedig Abdullahéba. Gyorsan és tisztán. Megvonaglottak, majd csak a halálhörgésüket lehetett hallani, végül csönd lett. Wells lehunyta a szemét. Sajnálom – mormolta zárt ajkain keresztül. De nem volt más megoldás. Letérdelt a szikla mögé, és onnan figyelt tovább. Csönd volt, de jól tudta, hogy az amerikaiak hallották a lövéseit, és az ő irányába kémlelnek. Vagy most mozdul meg vagy soha.
– Amerikai! – kiáltotta le a hegyről. – Amerikai vagyok! Ne lőjetek! Nem vagyok ellenség!
Lövéssorozat süvített el a feje fölött.
– Amerikai vagyok! – kiáltotta újra Wells. – Ne lőjetek!
– Ha amerikai, álljon föl! – kiáltotta egy hang. – Hogy láthassuk magát! Karok a fej fölé!
Wells úgy tett, ahogy mondták, és csak remélni tudta, hogy nem fogják kinyírni félelemből, dühből vagy egyszerűen azért, mert megtehetik. Hallotta, ahogy megindulnak felé az ároklejtőn. Hirtelen két fényszóró vakított a szemébe.
– Lépjen előre, feküdjön hasra! Karok a test mellé!
Wells fejét a sziklás fövenybe fúrva csöndesen megcsókolta a földet. A terve bevált. Sikerült kontaktust teremtenie.
Mögötte katonák tülekedtek. – Mi a fene? – mondta valaki, amikor megtalálták Hamidot és Abdullahot. Erős fény világította be a földet Wells körül, miközben egy pisztoly szorult a tarkójához.
– Maradjon nagyon nyugodtan, Mr. Amerikai – mondta a hang most már közelről. – Ki a franc maga? Mi történt ott hátul a barátaival?
– CIA-ügynök vagyok – mondta Wells. – A nevem John Wells. – A pisztoly megrándult. Éles füttyszó. – Őrnagy! – kiáltott a fölötte guggoló katona. Suttogó párbeszéd, majd egy másik hang. – Mit mondott, mi a neve?
– John Wells.
A fegyver csöve újra a koponyájához simult. – Mi az EPI-d? – Minden kémnek volt egy rövid, személyre szabott fedőneve, hogy ilyen helyzetekben bizonyítani tudja személyazonosságát. Normális esetben a fedőnevet a CIA-n kívül senkinek sem volt szabad elmondani, de Wells úgy döntött, kivételt tesz, hiszen az amerikaiakat már nyilván eligazították, hogy lehetnek CIA-ügynökök a tálib vonalak mögött. Másrészt egy fegyver csöve feszült a koponyájához. – Az EPI-m Red Sox, őrnagy. – Néhány másodperc erejéig hallotta, hogy a fölötte álló katona papírokat lapozgat.
– Nincs gáz – szólt a hang immár jóval barátságosabban. Kellemes déli akcentus. – Hát így állunk. Glen Holmes vagyok. Felállhat.
Wells így is tett, és Holmes – alacsony, izmos férfi, katonai frizurával és vörösesszőke kecskeszakállal – kezet rázott vele. – Szíves örömest meghívnám egy sörre, Wells ügynök, de sajnos Tadzsikisztánban maradt – mondta.
– Szólítson Johnnak – mondta Wells annak ellenére, hogy hiábavaló ötlet volt. Hiszen fölmérte, hogy nem bíznak meg benne teljesen. A „biztonság kedvéért” maguknál tartották géppuskáját, pisztolyát és a lábszárához csatolt kését. De úgy tűnt, hisznek a magyarázatának, miként manőverezte az embereit a lesállásukhoz, hogy végre kapcsolatba léphessen velük. Mindenesetre nem kötötték gúzsba, és zsákot sem húztak a fejére, hogy így bírják együttműködésre.
Így hát elmondta nekik, amit elmondani szándékozott, hogy mit tud az al-Kaida táborokról, a kiképzésről és a vegyi fegyverekkel való kísérletekről. – Második osztályos kémia tananyag. Öntsd össze A-t B-vel, és figyeld meg, mi történik. Kísérletezz állatokkal.
– Mi a helyzet a biológiai és nukleáris fegyverekkel?
– Normális elektromos hálózattal sem rendelkezünk, hadnagy. Mi… ők… – ahogy Wells névmást váltott, zavarodottság lett úrrá rajta. Ő amerikai, most és mindörökké. Pontosan tudta, kinek tartozik hűséggel. Ugyanakkor a táborokban töltött évek során kezdett hasonlítani az ottaniakra. Például Ahmedre, akit éppen az imént segített halálba, Holmes őrnagy közreműködésével. Wells megrázta a fejét. Később lesz ideje rendezni a gondolatait. Holmes közben némán figyelte.
– Mindent megadnának, hogy hozzájussanak ezekhez a cuccokhoz, a biológiai fegyverekhez, a nukleáris fegyverekhez, de fogalmuk sincs róla, hogyan.
– Furcsa érzés újra angolul beszélni? – kérdezte Holmes váratlanul.
– Nem igazán – felelte Wells. – Pontosabban mégiscsak.
– Akar szünetet tartani?
– Nem, minden oké. Csak… – Wells egy pillanatig hezitált, nem akarta, hogy hülyének nézzék.
– Mondja!
– Nincs véletlenül maguknál Gatorade?
– Fitz! Van Gatorade-ünk?
Kikevertek neki egy csomag narancsízű Gatorade-et egy vizes üvegben, és Wells úgy nyakalta be, mint a kalandor, aki meglelte az örök ifjúság forrását. Elmondott nekik mindent, amit bin Laden belső köréről tudott – ami kevesebb volt, mint amennyit valójában tudni szeretett volna –, arról, hogy hogyan finanszírozzák az al-Kaidát, és hogy szerinte bin Laden hová menekült. A Különleges Alakulat emberei mindent hangfelvételen rögzítettek. Olyan gyorsan adta át az évek során fölhalmozott összes információt amilyen gyorsan csak tudta, közben szemmel tartva az idő múlását, ahogy a Hold végigvonult az égen. A tálibok nem rendelkeznek parancs-és-ellenőrzés jellegű rendszerrel, de vissza akart jutni, mielőtt kivilágosodott volna. Amilyen fejetlenség lesz, nem valószínű, hogy túl sok kérdést fognak feltenni az embereivel kapcsolatban. Több száz tálib és arab halt meg ma éjjel. Kinek tűnne fel hat másik?
Hajnalodott, és Wells tudta, hogy indulnia kell. – Ennyi – mondta végül. – Ez minden. Sajnálom. Bárcsak többet tudnék mondani. De most vissza kell mennem.
– Vissza? – Egy pillanat erejéig Holmes-nak kikerekedett a szeme. – Nem akar kiszállni?
Kiszállni. Nem akar hazamenni? Wells valahogy már rég elfelejtette még csak a lehetőség megfontolását is. Talán mert annyi esélyt látott rá, mint arra, hogy egyszer eljut a Holdra. Nem ennél egy közepesen átsült zamatos steaket? Nem akarsz egy páholyt a Fenway-ben vagy egy pillantást vetni az óceánra? Nem szeretnél miniszoknyás nővel találkozni az utcán? Nem akarsz egyenesen hazarohanni Montanába? Nem akarsz letérdelni apád sírjánál és bocsánatot kérni, amiért nem mentél el a temetésére? Nem akarod újra látni Heathert, Evant és az anyádat?
Ezekre a kérdésekre mind igen volt a válasz. Valahol otthon hagyta az életét, az igazi életét, és a veszteség érzete hirtelen olyan erős fájdalom formájában áramlott keresztül rajta, hogy lehunyta a szemét, és arcát a tenyerébe temette.
– Wells? – szólt Holmes.
Wells felidézte a táborokon szeptember 11-én végigsöprő örömmámort. A diadalénekeket, a dicsőítő szavakat és az imákat Allahhoz. Tudta ő, hogy valami készül, valami nagy dolog, de a részletekről semmit nem tudott. Meg kellett volna próbálnia több információt szerezni, de biztosra vette, hogy az al-Kaida egy követséget céloz meg valahol, vagy egy szaúd-arábiai olajszivattyú-telepet, és nem akart gyanúba keveredni azzal, hogy túl sok kérdést tesz föl. Nem a World Trade Centert. Túl nagy, túl romboló volt. A képzelete csődöt mondott, ugyanúgy, mint mindenki másé. És ezrek haltak meg.
Wells azon a napon fogadalmat tett: ilyen soha többé nem történhet meg, mert amíg él, mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza. Semmi más nem számított. Nem mintha oly sok egyéb maradt volna a számára. Heather újra férjhez ment, és Evannek valószínűleg fogalma sincs arról, ki is ő. Megismerné egyáltalán Evant? Évek óta nem látott képet a fiáról. A valódi élete, bármi is volt az, semmivé foszlott. Ezt az is bizonyította, amit ma éjjel tett: hidegvérrel képes volt megölni a saját embereit.
Hogyan is ismerné meg a családja, amikor már ő sem ismert rá saját magára?
– Nem szállok ki – felelte Wells. – Tudna adni egy tollat meg egy papírt, őrnagy?
Holmes felé nyújtott egy apró noteszt és egy tollat. Wells a következőt firkantotta le: „Továbbra is keresem UBL-t” Ez volt az ügynökök rövidítése Oszamára, akit Uszamának hívtak. „Nem volt előzetes tudomásom Szeptember 11-éről. A szolgálatot folytatom. John.” Az ajkába harapott, és még egy sort odabiggyesztett. „Ui.: Tudassa Heatherrel, Evannel és anyámmal, hogy hiányoznak.” Kitépte a papírt, összehajtotta, ráírta, hogy „Exley”, és odaadta Holmes-nak. – Juttassa el Jennifer Exley-nek a CIA-ba. Ő a tartótisztem.
– Igen, uram.
– Jobb szeretném, ha nem olvasná el.
– Értettem. – Holmes egy másik csomagból előhúzott egy borítékot, és becsúsztatta a papírt.
– Őrnagy! Kérdezhetek valamit? Milyen volt?
– Mire gondol?
– Két hónapja. Szeptember 11.
– Szeptember 11.? – Holmes megrázta a fejét, látszott, hogy gondolatban ismét végigpörgeti azt a napot. – Mintha az egész országot gyomorszájon vágták volna. Az emberek csak ültek otthon, és bámulták a tévét. Újra és újra végignézték, ahogy leomlanak azok a tornyok. Nézték, ahogy az emberek kiugrálnak az ablakokból, ahogy a második repülő is becsapódik… Hihetetlen volt. Úgy értem, tényleg képtelen voltam elhinni. Mintha Tom Brokaw azzal állt volna elő, hogy „Hé, Amerika! Jól kibasztak veled! Ha-ha!” Én erre azt felelném, hogy „Hát igen.” Még ennek a magyarázatnak is több értelme lenne, mint felfogni, mi is történt valójában.
– Ezek bármire képesek. – Wells tudta, hogy a kijelentése nem volt éppen mélyenszántó meglátás, de hirtelen szörnyű fáradtság lett úrrá rajta.
– Anyám két éve meghalt – mondta Holmes. – Rákban. Borzalmas volt. Életem legpokolibb napja volt. Szeptember 11. a második életem második legpokolibb napja volt. Mindenki ugyanígy érzett. A Delta fiúk közül néhányan azonnal New Yorkba indultak, hogy kiássák az embereket, de én nem ezzel foglalkoztam. Tudtam, hogy szükség van ránk a bázison.
Holmes Wellsre pillantott. – Jól van, uram? Kérhet orvosi ellátást.
– Csak egy kis karcolás – felelte Wells. – Mennem kell. – Felállt, és lepillantott a síkság felé. – Ez a frontvonal már nem sokáig tartja magát.
– Nem, uram – felelte Holmes. – Az emberei a jövő hetet sem élik meg.
– Az én embereim. – Wellst hirtelen megint furcsa szédülés fogta el.
– Nem állt szándékomban gúnyolódni.
– Nem! Igaza van.
– Nézze – mondta Holmes. – Ha hazajut, hívjon föl! A feleségem nevén talál meg, Debbie Turner. Silver City, Észak-Karolina. Elviszem magát horgászni. Gyönyörű vidék.
– Majdnem olyan szép, mint Montana.
– Amikor hazatér, John.
– Talán az is eljön egyszer – mondta Wells. Felállt. Holmes visszaadta a fegyvereit. Wells fölszíjazta a kését és a pisztolyát, géppuskáját pedig átvetette a vállán. Holmes a kezét nyújtotta felé, Wells pedig két kézzel rázott vele kezet.
– Őrnagy – mondta. – Valami még hátravan.
– Igen, uram?
– Meg kell lőnie.
Holmes hátralépett, arcán pedig gyanakvó kifejezés jelent meg.
– A karomon. Máskülönben gyanút fognak. Nem mehetek vissza sértetlenül, miközben az embereim mind halottak.
– Na nem! – mondta Holmes.
– Őrnagy, ha nem teszi meg, akkor nekem magamnak kell.
– Jesszusom!
– Csak a húst érje. Menjen át rajta a lövedék. A csontot ne.
Holmes hezitált, majd bólintott. – Rendben. Forduljon meg és induljon el.
– Induljak el?
– Wells ügynök, én a Delta egységhez tartozom! Száz lépésről eltalálom egy oposszum pöcsét – mondta Holmes a karolinai nyújtott hanghordozásával. – Melyik karját?
– Inkább a balt – mondta Wells. Megfordult, és karját kitartva lassan elindult. Pár másodperc múlva jött a lövés, átégetve bal bicepszének bőrét és izmát, mintha egy forró kötőtűt döftek volna belé. – Kusz umak! – dörmögte Wells az arab káromkodást, ahogy kifröcskölt a vér. Kurva anyád. Leült, és hátrapillantott Holmesra, aki még mindig tartotta a pisztolyt. Biztos, ami biztos.
– Szép lövés, őrnagy! – Való igaz, a seb tiszta és ügyes volt.
– Kér még egyet?
Wells nevetni kezdett, először lassan, majd egyre hangosabban, aprókat zihálva szedte a levegőt, ahogy a vér lassan lüktetett végig a karján. Holmes bizonyára azt hitte, megőrült. De Wells képtelen volt uralkodni magán. A tálibok nem szoktak így humorizálni.
– Egy is bőven elég – felelte.
– Bekössük?
– Inkább magam oldom meg. – Wells letépett egy darabot a katonazubbonyából, és laza érszorítót kötött a karja köré, hogy a vér zubogását szivárgássá apassza. Ahogy elmúlt a nevetőgörcs, úgy tért vissza a fájdalom, erősen égett a karja, egészen a válláig. Volt már rosszabb is. Végül is túléli. Amikor fölállt, egy pillanatra megszédült. Behunyta a szemét, amíg alábbhagyott a szédülés.
– Silver City! – kiáltott utána Holmes. – Ne feledje!
Wells megfordult, és dél felé vánszorgott az afgán éjszakába.



Langley, Virginia


Exley irodájának berendezése tipikusan olyan volt, amilyen egy középkategóriás elemzőé szokott lenni. Az ablaktalan helyiségben mindössze egy fa könyvespolc volt, amely a Közel-Kelet és Afganisztán történelméről szóló könyvektől roskadozott. A két számítógép közül az egyiket egy titkos hálózathoz, a másikat pedig az Internethez csatlakoztatták, a széfet pedig egy hétköznapi angol tájkép mögé rejtették. Volt pár fotó a gyerekekről az íróasztalon és egy kedves születésnapi üdvözlőlap Randytől, bár a CIA nem kedvelte, ha az ügynökei túl sokat fedtek fel a magánéletükből. Az íratlan szabály így szólt: ki tudja, mit hoz a holnap.
Wells üzenete négy nap alatt jutott el Exley-hez. Exley gyanította, hogy a Különleges Alakulat nem ért rá ilyesmivel foglalkozni, hiszen időközben Kabul elesett az Északi Szövetség elleni harcban. A szamali ütközet során bizonyossá vált, hogy a tálibok ugyanúgy tehetetlenek az amerikai légierővel szemben, mint akárki más. Exley íróasztalánál ülve olvasta a titkos üzenetet, valamint a még felkavaróbb jelentést az utána történtekről, amelyet az üzenethez csatoltak. „Wells felkérte Holmes őrnagyot, hogy lője meg a karját, mintha ő is harcba keveredett volna az amerikai erőkkel…”
Exley megdörzsölte az orrát, lehunyta a szemét, de amikor kinyitotta, ugyanaz a látvány fogadta. Mire hazaér, David és Jess nyilván már alszanak, Randy pedig a tévét bámulva feltűnően igyekszik majd nem kimutatni sértettségét, és csak azért sem fogja feltenni a kérdést, meddig kell még tűrnie Exley késő estig elhúzódó munkaidejét és hétvégi távolléteit. A világ megmentését elég nehéz összeegyeztetni a házassággal. Főleg, ha a feleség reszortja a megmentés.
– Wells nem jön vissza többé.
Exley a főnökét, Shafert pillantotta meg az ajtóban, aki előszeretettel bukkant fel váratlanul Exley irodájában. Ápolatlansága mellett ez volt az egyik legkevésbé vonzó vonása. Shafer meglobogtatta Wells üzenetének a másolatát.
– Nem jön vissza – ismételte Shafer. – Átállt. De lehet, hogy csak meghibbant. Mindenesetre fogadok egy csésze friss kávéban, hogy most hallottunk róla utoljára. Sajnos. – Shafer nem úgy tűnt, mint akinek megszakad a szíve Wells miatt, gondolta Exley.
– Nem vagyok ebben olyan biztos.
– Mert?
– Az utóirat miatt. „Légy szíves tudasd Heatherrel, Evannel és anyámmal, hogy hiányoznak.”
Shafer megvonta a vállát. – Végrendelet.
– Az úgy hangzott volna, mennyire szereti őket, de Wells úgy fogalmaz, hogy hiányoznak neki. Vagyis szeretné viszontlátni őket. Lehet, hogy odaát meg fog halni, de nem akar.
– Hm – gondolkodott el Shafer. A folyosóról még visszakiáltott: – Mindjárt tíz óra. Menj haza pihenni!
– Te meg tűrd be az ingedet – mormolta Exley. Még egyszer végigfutott Wells üzenetén, mielőtt bezárta volna a széfbe. Akárcsak John Wellsnek, nekik is várniuk kellett. Mindannyian várakozásra voltak kárhoztatva.

A Kiadó engedélyével.