FőképFülszöveg:
Parker helyettesít valakit egy bankrablásban, amelyik ugyan a várakozásoknak megfelelően jól sikerül, de Parker mégsem kapja meg a részét. Társai arra próbálják rábeszélni, hogy vegyen részt velük a következő, nagyszabású ékszerrablásban. A bankrablásból szerzett pénz ehhez az akcióhoz kell nekik, alaptőkének. Amikor azonban Parker megismeri a részleteket, az esélyek felmérése után nemet mond. Három társa ekkor csupán egy kevéske előleget ad neki, bár megígérik, hogy megkapja majd a részét, néhány hónap múlva, a sikeres, nagyszabású akció után.
 Pedig, jobban tették volna, ha nem ígérnek semmit, hanem megölik Parkert, aki közismerten rosszul tűri, amikor megpróbálják átverni. Társai nyomába ered, és a tét most már nem csak az a pénz, amivel tartoznak neki, hanem az ékszerrablás teljes bevétele.
 Ahhoz azonban, hogy kivárja, amíg a három profi végrehajtja a tervét, és azután elvegye tőlük a zsákmányt, Parkernek fegyverekre, iratokra és nem utolsósorban pénzre van szüksége.
 
Részlet a regényből:
1
 
AMIKOR A MŰSZERFALON AZ ÓRA 14.40-ET MUTATOTT, Parker kihajtott az élelmiszerbolt előtti parkolóból, átvágott a napsütötte úttesten a benzinkúthoz, és megállt a töltők mellett. Más autó nem volt ott rajta kívül. Belülről kinyitotta a tanksapkát, és kiszállt a kocsiból. Verőfényes júliusi nap volt, kellemes húsz fok, egy közepes méretű városkában, alig háromszáz kilométerre Omahától. Csak néhány autó tartott a bevásárlóközpontok felé mindkét irányban. Tíz háztömbbel odébb Melander, Carlson és Ross a terv szerint éppen ebben a percben lépett be a bankba.
A kocsiba, egy feledhető sötétszürke Honda Accordba, Parker 36,7 liter benzint tankolt. A vékony sebészkesztyű, melyet tankolás közben viselt, szinte láthatatlan volt.
Amikor a tank megtelt, visszacsavarta a sapkát, és kinyitotta a csomagtartót. Régi rongyok és egy üres, 1,75 l­-es Jim Beam-es üveg hevert benne. Megtöltötte az üveget benzinnel, a szájába belegyömöszölte az egyik rongyot, majd a kilógó részt meggyújtotta a Zippo öngyújtójával, és a benzinkút shopjának a kirakatába hajította. Visszaszállt a Hondába, és vigyázva, nehogy túllépje a megengedett a sebességet, elhajtott.
14.47. Parker jobbra fordult a Tulip Streetre. Eközben a bankban Rossnak az ügyfeleket és az alkalmazottakat kellett sakkban tartania, míg Melander és Carlson a fekete műanyag kukászacskókba pakolta a pénzt. A belvárosban riasztást kaptak a tűzoltók, és két kocsival indultak a robbanás helyszínére. A nagy, piros szörnyetegek felbőszült dinoszauruszokként gördültek elő a tűzoltóság vörös téglás épületéből.
A fehér Bronco a járdaszegély mellett állt, ott, ahol Parker hagyta, egy eladó ház előtt, melynek minden redőnye le volt eresztve. Parker beállt a kocsifelhajtóra, és átsétált a Broncóhoz. Ezen a ponton Melandernek és Rossnak már az ajtó mellett kellett várakoznia a pénzzel teli műanyag zsákokkal, miközben az összes civil hason feküdt a padlón, Carlson pedig indult a sarkon parkoló nagyon különleges autójukért.
Nagyobb tűzeseteknél a tűzoltóság szivattyús vagy létrás kocsikkal vonul a helyszínre, de ilyenkor a tűzoltóparancsnok is beugrik a saját autójába, általában egy szintén tűzpiros, villogó szirénával ellátott kombiba vagy terepjáróba. Előző éjjel Parker és a többiek elkötöttek egy ilyen kombit egy százötven kilométerre lévő városból, és most Carlson annak a volánja mögé pattant be, úgy várta a száguldó tűzoltóautókat.
Parker beült a Broncóba, lehámozta a kezéről a kesztyűt, és a nadrágzsebébe gyűrte. Azután beindította a motort. Két háztömbnyivel közelebb gurult ahhoz a helyhez, ahonnan indult, és ezúttal egy gazzal felvert, elhagyatott telek előtt állt meg. A tűzoltóautók a bank mellett fognak elsüvíteni, közvetlenül utánuk majd megjelenik Carlson a lopott piros kombival, megáll a bank előtt, Melander és Ross pedig kirohan az épületből a pénzzel teli zsákokkal.
Parker átállította a Bronco rádióját a helyi rendőrség frekvenciájára, és hallgatta, hogy a városban minden mozgósítható embert azonnal a kigyulladt shophoz rendelnek. Mindjárt megjelennek, tűzoltóautók, mentők, rendőrségi járművek, és a tűzoltóparancsnok kocsija vijjogó szirénával és hisztérikusan villogó piros tetőlámpával.
A Bronco műszerfala 14.53-at mutatott. Most kellett ideérniük. Parker a visszapillantó tükörbe nézett. A tűzpiros kombi éppen akkor fordult be a sarkon, kikapcsolt lámpával és szirénával.
Mivel nem ő volt a sofőr, hanem Carlson, Parker alapjá­raton hagyta a Bronco motorját, kiszállt a kocsiból, és hátrament, hogy kinyissa a csomagtartót, miközben a tűzoltóparancsnoki autó megállt mellette. A vidám Melander négy, bankjegyekkel teletömött műanyag zsákot adott ki a hátsó ülésről, Parker pedig bedobta őket a csomagtartóba. Azután Carlson leparkolt a Bronco előtt, mialatt Parker lecsapta a csomagtartó tetejét, és az úttest felőli oldalon beszállt a hátsó ülésre.
A másik három férfi kiszállt a kombiból, levették fekete cowboykalapjukat, hosszú barna kabátjukat és fehér orvosi kesztyűiket, melyeket a meló során viseltek, hogy a szemtanúk mindnyájukat egyformának lássák. Behajították a cuccot a kombi hátuljába, majd elindultak a Bronco felé. Fülig ért a szájuk. Ha a meló sikerül, mindenki vidám, mindenki fiatal, mindenki vigyorog. Ha a meló balul üt ki, mindenki öreg, és senki sem nevet.
Carlson ült a kormány mögé, Melander mellé, Ross pedig hátra Parkerhez. Ross alacsony, izgága pacák volt, és ha vigyorgott, szárazra cserzett bőre úgy ráncolódott, mint egy terepszínű autóstérkép.
– Jó a buli, mi? – kérdezte. Carlson sebességbe tette a Broncót.
– Gondolom, minden a terv szerint ment odabent – szólalt meg Parker, amikor elindultak.
– Mint a karikacsapás – felelte Carlson.
Az izmos, hullámos fekete hajú, nagy fejű Melander vigyorogva hátrafordult.
– El a kezekkel a riasztótól; elvették a kezüket a riasztótól. Kezeket a tarkóra; mindenki a tarkójára tette a kezét.
Carlson szeme Parkerre villant a visszapillantóban.
– Arccal a padlóra! Szerinted mit csináltak?
– Még csak fenyegetőznünk sem kellett – fejezte be Ross.
Carlson jobbra fordult a Hyacinthra. Az utca ugyanúgy nézett ki, mint bármely másik a környéken, de nem ért véget a városhatárnál, mint a többi, hanem átszelte a vidéket, és rácsatlakozott egy autóútra, amelyik nem sokkal később egy autópályába torkollott. Mire a rendőrség a városban rájön, hogy a tűz meg a rablás összefügg, és azon kezdenek gondolkodni, hová tűnhettek a bankrablók, a Bronco már százhússzal repeszt kelet felé.
Mint a legtöbb sofőr, Carlson is vékony volt. Ideges, elálló fülű pasas. Ismét Parkerre vigyorgott a visszapillantóból, és így szólt:
– Jó kis tábortüzet gyújtottál nekik.
– Elvonta a figyelmüket – mondta Parker.
Ross mosolyogva nézett az elöl ülő két fickó tarkójára.
– Boyd? Hal? Örülünk?
Melander újra hátrafordult.
– Hát persze.
– Mondjátok el neki – szólalt meg Carlson.
– „Mondjátok el neki?” Nekem? – kérdezte Parker. Mi nem stimmel? A fegyvere a pólója alatt lapult, de nem volt abban a helyzetben, hogy használni tudja. – Mit kell elmondani nekem? – kérdezte, és közben az járt a fejében, hogy Carlsont kell elsőként elintéznie. A sofőrt.
De Ross nem tűnt fenyegetőnek. Egyikük sem tűnt annak. Ross még mindig mosolyogva válaszolt:
– Ki kellett derítenünk, tudunk-e veled együtt dolgozni. És azt is ki kellett derítenünk, te tudsz-e velünk együtt dolgozni. De részünkről most már okés a dolog, ha részedről is. Szóval most mesélek neked a melóról.
Parker a férfira pillantott.
– Éppen most csináltuk meg a melót.
– Nem erről – intézte el Ross a bankrablást egy legyintéssel. – Ez még nem a meló volt. Tudod, mire kellett ez? Ebből fogjuk finanszírozni a melót.
– És az már igazi meló lesz – tette hozzá Melander. – Nem aprópénz, mint ez.
– Igazi meló, ami méltó a tehetségünkhöz – mondta Ross.
Parker előbb az egyikre, majd a másikra nézett. Nem ismerte ezeket az embereket. Vajon komolyan beszélnek, vagy csak ködösítenek? Erre akarta Hurley figyelmeztetni, amit végül nem tett meg?
– Rendben, miről van szó?
 
2
 
AZ EGÉSZ EGY REJTJELES TELEFONHÍVÁSSAL KEZDŐDÖTT. Parker egy nyilvános fülkéből visszahívta a számot, és felismerte Tomy Hurley hangját, amikor az megkérdezte:
– Nagyon elfoglalt vagy?
– Nem különösebben – felelte Parker. – Hogy van a szárnyad? – Amikor legutóbb találkoztak egy Tyler nevű városkában, Hurley-nek meglőtték a karját, és a Dalesia nevű barátja mentette ki az események sűrűjéből.
Hurley felnevetett, de nem jókedvében, inkább bosszúsan.
– Jól betett nekem – mondta. – Hidegben még mindig érzem.
– Maradj ott, ahol meleg van.
– Pontosan ezt teszem. Igazából éppen ezért hívlak.
Parker várt. Némi hallgatás után Hurley ismét elnevette magát, és így szólt:
– Sosem voltál az a nagydumás.
Parker várt. Újabb szünet után Hurley megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Van egy dolog néhány emberrel, akiket szerintem nem ismersz.
– Téged ismerlek.
– Igen, de a helyzet az, hogy én nem leszek ott. Ha akarod, beugorhatsz a helyemre.
– Miért?
– Kaptam egy még jobb ajánlatot, külföldről. Arra készülök, hogy naphosszat a tengerparton süttessem a hasam. Barna leszek, és gazdag.
– A karod miatt – mondta Parker.
– Többek között – helyeselt Hurley. – Ezek hárman rendes srácok. Tudják, hogyan kell számolni a nap végén, ha érted, mire gondolok.
Parker értette, mire gondol. Nem próbálják majd átverni a végén.
– Miért nem ismerem őket? Civilek?
– Nem, csak eddig más helyeken dolgoztak, más emberekkel. De lehet, hogy összemelegszel velük, megismered őket, és ki tudja.
– Ki tudja mit?
– Hogy mi történik azután – mondta Hurley.
Parker nem feszegette tovább a témát.
– Hol vannak most?
– Hol itt, hol ott – válaszolta Hurley. – Legutóbb valahol északnyugaton voltak, vagy talán Vancouverben. Arrafelé.
– Ez a dolog is ott lenne?
– Nem, szeretnek minél messzebb dolgozni az otthonuktól. – Akárcsak Parker.
– De nem az én környékemen?
– Nem, középnyugaton, valamelyik lapos államban. Meséltem nekik rólad. Ha érdekel, adok egy telefonszámot.
Egyik dologból következett a másik, míg Parker végül itt kötött a Bronco hátsó ülésén, Melanderrel, Carlsonnal és Ross-szal, és úgy tűnt, hamarosan elmondják neki azt, amiről Hurley nem akart beszélni.
 
3
 
– ÉKSZEREK – MONDTA ROSS.
Parker nem volt elájulva.
– Tíz centet kapunk dollárjáért, ha mázlink van.
– Pontosan – bólintott Ross. – Mi is úgy számoltunk.
– Három vevő vár ugrásra készen – szólt közbe Melander. – Mindnyájan ennyit adnak.
– Három? – kérdezte Parker.
– Túl sok a szajré egynek – magyarázta Ross.
Parkert kezdte érdekelni a dolog.
– Mekkora összegről beszélünk?
Carlson felhajtott az autópályára, miközben Ross válaszolt:
– Ha vége, akkor a mind a négyen úgy fogunk hazamenni…
– Úgy fogunk hazagurulni egy limóban – javította ki Melander.
– Igaz – helyeselt Ross. – Úgy fogunk hazagurulni, hogy mind a négyen háromszáz lepedővel vagyunk vastagabbak.
Parker Rossról Melanderre pillantott, majd vissza.
Mindketten komolynak tűntek. Komolynak és vidámnak. Senkinek nem változott meg a hangulata a kocsiban.
 
– Az ékszerben tizenkétmilliót jelent.
– Alsó hangon – mondta Ross. – Ez a becsült értéke. Egy jótékonysági aukcióról van szó. Ha ott hagynánk, emelkedne az értéke, de mi ennyit kapunk érte.
– Jótékonysági aukció. Hol?
– Palm Beachben – felelte Ross.
Parker megrázta a fejét.
– Nem érdekel.
– Meg se akarod hallgatni, miről van szó?
– Már hallottam – válaszolta Parker. – Tizenkétmillió ékszerben egy helyen, azt biztosan sokan őrzik. Zsaruk, biztonságiak, őrzővédők, őrszemek, valószínűleg kutyák is, helikopterek, fémdetektorok, miegymás. Ráadásul mindez Palm Beachben, ahol a legtöbb zsaru jut egy négyzetméterre a világon. Palm Beachben mindenki gazdag, és az is akar maradni. Mindezek tetejébe az a hely egy sziget, mindössze három keskeny híd köti össze a szárazfölddel, pillanatok alatt teljesen le lehet zárni.
– Ez mind igaz – mondta Ross. – De megvan, hogyan megyünk be, hogyan leszünk ott, és hogyan jövünk ki.
– Akkor sem érdekel – felelte Parker.
– Csak kíváncsiságból, miért? – kérdezte Melander.
– Mert ahhoz, hogy valaki egyáltalán gondolni merjen egy ilyen melóra, ráadásul Palm Beachben, két dolog biztosan kell. Egy bennfentes, vagyis egy amatőr, aki lebuktathat. A másik pedig egy hajó, mert az az egyetlen eszköz, amivel el lehet hagyni a szigetet, de egy hajó még egy szigetnél is rosszabb, mert egy hajóról nincs hová menekülni.
– Igen is, meg nem is – mondta Ross. – Van egy bennfentesünk, ez igaz, de a meló előtt. Az akció napján a közelében sem lesz Palm Beachnek, és egyáltalán nem amatőr.
– Az egyik vevőnk, akivel már dolgoztunk együtt korábban – tette hozzá Melander.
– Értékbecsüs – magyarázta Ross. – Műtárgyakat, ingatlanokat becsül fel, ő mondja meg, mennyit ér egy festmény, mennyit érnek a szőnyegek, az ékszerek, hozzá fordul az adóhatóság és az örökösök is.
– Támadt egy kis gondja a tüsszentőporral, ezért pénzre van szüksége – tette hozzá Carlson, egy pillanatra sem véve le a szemét az útról. – De nem lesz vele gond, nekünk biztosan nem.
– Az ő feladata az, hogy mindenhol felmérje a terepet – mondta Melander.
– És aztán leadja a drótot – bólintott Parker.
– Pontosan.
– Aztán ti bementek, és kirámoljátok a helyet. És mikor tűnik fel valakinek, hogy ahol ő a becsüs, ott mindig megjelennek a rablók is?
– Nem így csináljuk – nyugtatta meg Ross. – Úgy egyeztünk meg, hogy semmihez nem nyúlunk, amíg legalább két év el nem telik az ottléte óta. És Palm Beachben ő most nincs az értékbecslők között.
– Az aukcióra ő is bemehet – tette hozzá Melander. – Mint minden más szakmabeli.
– Más ügyből kifolyólag van most Palm Beachben – folytatta Ross. – Szóval ismeri a helyet, tudja, mi hogy működik, tud róla mindent, de konkrétan nem ő foglalkozik az ékszerekkel.
– A környéken mozog, de másik épületben, másnak az értékét kell megállapítania.
– Ha bennfentest keresnek, rá nem fognak gyanakodni, mert nincs bent – mondta Ross.
– Valószínűleg – ismerte el Parker. – És mi van a hajóval?
– Nincs hajó – nyugtatta meg Melander. – A hajókkal kapcsolatban teljes mértékben egyetértek veled.
– Akkor hogy juttok ki a szigetről?
– Sehogy – felelte Ross.
– Ott maradtok? Hol? Ha lakást béreltek, a zsaruk tuti átfésülik az összes közelmúltban kivett ingatlant.
– Nem bérlünk semmit – mondta Ross.
– Hát akkor hol?
– A házamban – felelte Melander tele szájjal vigyorogva.
Parker még mindig nem értette.
– Van ott egy házad?
– Tizenöt szobás – mondta Melander. – A tengerparton. Szerintem tetszeni fog.
– Van egy tizenöt szobás palotád Palm Beachben, a tengerparton – ismételte Parker. – Hogy lehet az?
– Néhány héttel ezelőtt néztem ki magamnak – válaszolta Melander. – Most vettem ki a pénzt a bankból, hogy lefoglalózzam.

A Kiadó engedélyével.