FőképFülszöveg:
Megvalósult az európai álom! A 21. század közepére a határok megszűnésével létrejött szuperállam átrajzolta a világ hatalmi térképét, de a problémák ezzel még korántsem szűntek meg. A társadalmi rétegek és etnikumok közötti szakadékok tovább mélyültek, egy magát Tébolyfrakciónak nevező ellenállócsoport pedig arra biztatja az embereket, hogy nézzenek szembe a komor valósággal. A háborús fenyegetés és a globális felmelegedés veszélyei mellett a mindennapokat mégis leginkább a kellemetlenkedő androidok keserítik meg. Vajon életképes-e az unió utópiája, vagy az ember csak tönkretesz mindent, amihez hozzáér?
 
Az SF európai nagymestere, a Stanley Kubrick és Steven Spielberg A.I. – Mesterséges értelem című filmjének alapjául szolgáló elbeszélések szerzője rendkívül szórakoztató, mozaikszerűen felépített, maró szatírájával görbe tükröt állít mai társadalmunk elé, mindannyiunkat szembesítve rosszabbik énünkkel.
 
Részlet a regényből:
Mielőtt megkondulnának a harangok, van még idő egy rövid jelenetre.
Ugyancsak a tenger gyümölcseire szakosodott büfében rakta meg épp a tányérját egyenesen Ausztráliából odaröpített, felséges osztrigával egy értelmiségiekből álló csoportosulás, köztük Paulus Stromeyer, a matematikus és filozófus, Amygdella Haze, az amaroli[1] nagyasszonya, az ő tinédzserkorú fia, Bertie, és szeretője, az üres tekintetű Randolph Haven, aki rövidesen katasztrofális következményekkel járó elhatározásra jut, valamint az utrechti egyetem filozófia tanszékéről dr. Barnard Cleeping.
A csoportot az ötvenes éveinek elején járó Paulus Stromeyer tömzsi alakja uralta. A férfi szerzetesi tonzúrára emlékeztető kopaszságát sötét, pihés haj keretezte, és arcvonásainak közönségességén csupán a tekintetéből áradó intelligencia tudott enyhíteni. Valaki a hegyekben készülődő vihar témájával hozakodott elő, aminek hallatán a tudós állhatta meg, hogy említést ne tegyen Faradayről és az általa felfedezett elektromágneses indukcióról. Ugyanis meggyőződése volt, hogy a mágnesesség és az elektromosság közötti összefüggés „rejtett matematikájából” még mindig van mit kisajtolni.
Randolph Haven erre egy meglehetősen légből kapott felvetéssel állt elő, miszerint a hét bizonyos napjain mintha több elektromosság lenne a levegőben, mint máskor.
Most hát – az ifjú Bertie Haze kivételével, aki sóvárogva meresztette szemét a szomszéd asztalnál helyet foglaló Bettina Squire irányában – mindannyian arról vitatkoztak, hogy egyes napok vajon nem mondhatók-e szerencsésebbnek az esküvőkre nézve.
– Ma június tizenharmadika, kedd van – állapította meg Cleeping. – Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy egy bizonyos sok-sok évvel ezelőtti június tizenharmadikán miféle nevezetes esemény történt!
Cleeping sima modorú és sima állú ember volt; amit a természet szőrzetben megtagadott tőle, bőségesen pótolta jóindulatban.
Elsőként Paulus Stromeyer kockáztatott meg egy tippet:
– Nagy Frigyes születése?
Amygdella Haze:
– A wormsi birodalmi gyűlés?
Randolph Haven:
– A géppuska feltalálása?
Cleeping a fejét rázta.
– Az évszám 1908, a helyszín a Köves-Tunguzka vidéke. Dereng már? Üstökös tarol le egy szibériai erdőséget. Hacsak öt órával később érkezik, egész Szentpétervárt eltörölte volna a föld színéről. A világűrből folyamatosan érkeznek és csapódnak be különféle objektumok. A számítások szerint épp mostanában esedékes a következő.
– Egyik oka annak, amiért Alexy úton van az Europa felé – jegyezte meg Paulus, és ránézett az órájára. A fiáról beszélt, aki éppen több millió kilométer távolságra tartózkodott a Földtől.
 
*
Ebben a kritikus pillanatban ezüstcsengésű harang kondult hangfelvételről. A vendégek felhagytak a falatozással, vagy sietősen nyúltak még egy utolsó pohár pezsgő után.
Újabb ezüstcsengésű hang következett, mindennemű ünnepségek nagyasszonyáé, Barbara Barbicandyé, aki elismerten világbajnok volt a rendezvényszervezésben. Először melegen üdvözölte a jeles alkalomból megjelent vendégeket, majd felkérte őket, hogy szíveskedjenek immáron a szertartásteremben gyülekezni. Végül reményét fejezte ki, hogy a csodálatos eseményen kitart a szép idő.
Mintha csak az ő óhajának adna nyomatékot, az északi hegyek irányából mennydörgés rontott a tágas völgybe, s ugyanazon hegyek fölött ágas-bogas villám hasította ketté az eget.
A sokaság illedelmes lökdösődésbe kezdett a szertartásterem felé, ahol ünnepélyesen szólt a zene. A popbandákat mostanra hatfős női kórus váltotta fel. Tisztelettel adózva a szüzesség emlékének, mindannyian tetőtől talpig fehér lebernyegbe burkolóztak.
Míg a hölgyek állva dalolták, hogy „ily szép napra nem virradt még sosem”, a meghívottak elhelyezkedtek a kényelmes székeken; a tehetősebbekre az utolsó centiméterig tapadt a díszkíséret. Gabbónak és Obbaginak – a többiektől elkülönítve – egy-egy trónszéket tartottak fenn.
Mikor már mindenki kényelmesen ült, és úgy-ahogy csend borult a teremre, elöl széthúzódott a fodros függöny. A tömeg szeme elé táruló, felvirágozott oltár előtt Byron Arnold Jones-Simms érsek állott skarlátvörös ornátusban s oly szerényen, amennyire a nyilvános szereplést felettébb kedvelő ember létére csak tellett tőle.
Egy lépést tett előre, és megszólalt azon az igéző, elzsongító baritonján:
– Szeretett testvéreim, azért gyűltünk itt össze, hogy tanúi legyünk két nagyra becsült állampolgár, nevezetesen az Európai Unió elnökének fia, Victor de Bourcey, valamint a vendéglátó-ipari szakma koronázatlan királynője, Esme Brackentoth egybekelésének.
Szavaival egy időben nevezett Victor a csarnokba lépett, és elnöki atyja kíséretében megindult az oltár felé. Az idősebbik de Bourcey iránti tisztelete jeléül felpattant a gyülekezet néhány tagja, ami némi zavart idézett elő a sorokban. Egyre többen kezdték őket utánozni, mígnem teljesen eluralkodott a nyájszellem, és Gabbo meg Obbagi kivételével az egész terem talpon volt. Mozdulatlan csend következett, majd lassan mindenki visszaült a helyére.
Ismét megszólalt az érsek:
– Mint közületek bizonyára sokan értesültek már, a menyasszonyt elszólította a kötelesség, hogy legújabb éttermének, a Mount Everest csúcsán emelt első ilyen intézménynek a megnyitóját felügyelje. Az elmúlt huszonnégy órában az időjárási körülmények oly mértékben, mondhatni, oly rendkívüli mértékben megromlottak, hogy a mi szeretett Esmenk távol maradni kényszerült. Módjában állott azonban kisegítőről gondoskodni… vagy nevezzük inkább beugrónak, aki az elhalaszthatatlan szertartáson a helyébe lép? Kegyes hozzájárulását adva, maga a rendíthetetlen vőlegény is úgy tekinti, mintha arája a saját személyében volna jelen.
Szónoklata közben az elektronikus orgona Wagner Nászindulóját játszotta lágyan, és két piruló koszorúslánnyal a nyomában egy lefátyolozott, estélyi ruhás egyén („az uszály húsz méter hosszú”, suttogták jól értesült hölgyek a férfinép fülébe) masírozott végig eltökélt léptekkel a padsorok közötti folyosón, hogy végül hajszálra Victor sudáron elegáns alakja mellett állapodjék meg.
Az arapótlék nem emberi lény volt, hanem az androidgyártásra szakosodott Renault-Bourcey gyárból került ki. Fejéhez elöl a Himalájában veszteglő Esme Brackentothéhoz módfelett hasonlító, műanyag arcot erősítettek, míg műanyag torkából Esme hangjának digitalizált változata tört elő.
– Úgy látom, az ALF21-es szériából való – jegyezte meg halkan Obbagi Gabbónak.
Victor de Bourcey karon fogta az androidot, és kezdetét vette a szertartás.
– Gyakorlatilag vérfertőzésről van szó – súgta oda Paulus Stromeyer a mellette álló Barnard Cleepingnek. – Tekintve, hogy a „menyasszony” a vőlegény saját gyártósorán készült…
Újból felzengett az érseki hang.
– Mint mindannyian nap mint nap érzékeljük, a tudatlanság hadban áll a bölcsességgel, s a jó szünet nélkül vívja harcát a gonosszal. S bár falnak vetett háttal a jó örökkön vesztésre áll, jelen ünnep egy megnyert csatát példáz…
Ősi, fekete arcán az őszinte kíváncsiság ráncaival ekkor ünnepélyesen a boldog párhoz fordult.
– Igen – mondta a megfelelő pillanatban, jól érthetően az android.
És két karját a feje fölé emelve, az érsek hátborzongató hangon nyilatkoztatta ki:
– Miután Victor és Esme dublőze az egész gyülekezet mint tanúk előtt a szent frigyben egyesültek, én őket ezennel férjnek és feleséghelyettesnek nyilvánítom, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Isten áldása kísérjen benneteket, és tekintsen rátok kegyesen az Úr, ámen.
A tömeg lelkes tapsviharban tört ki.
– Remélem, élvezni fogja a mézesheteket – adott hangot jókívánságának Barnard Cleeping.
– Ahhoz egy konzervnyitóra is szüksége lesz – kuncogott Paulus Stromeyer.
 
*
A sokaság némi megkönnyebbüléssel tódult ki a szabad levegőre. Még mindig sütött a nap, de a fény mostanra ólmos árnyalatot öltött. Az északi hegyek fölött változatlanul viharfellegek uralták az eget, és sistergő villámok cikáztak. A kétezer fős vendégsereg alig szentelt figyelmet a dolognak. Ami a hölgyeket illeti, az enyhe szélben ők a kalapjuk kordában tartásával voltak elfoglalva, míg a férfiak leginkább ugyanezen kalapok karimája alá, az alaposan kipingált arcokba igyekeztek bekukkantani. Bertie Haze sikeresen furakodott keresztül a tömegen, és máris beszédbe elegyedett Bettina Squire-rel. Bettina azon töprengett, hogy meglehetősen pattanásos állával egyáltalán tetszhet-e neki fiú, míg Bertie-nek a lány kissé duci, mindazonáltal tűrhető alakja körül forogtak a gondolatai. A srác tudta, hogy Francine – Bettina unokatestvére – számára nem pálya. Miközben fennhangon a Strand nevű új, norvég popbanda világsikeréről cseréltek eszmét egymással, agyukban tudatosan aligha kontrollált számítgatások kavarogtak szélsebesen az előrenyomulás vagy visszavonulás stratégiai határpontjai között.
Később, mikor megkezdődik a tánc, és Bertie az alkalommal együtt Bettinát is megragadja, majd vagy megoldódnak, vagy tovább súlyosbodnak a nehézségek.
Mindenfelé nagyüzemi méretekben folyt a titkos párválasztási rituálé. De Bourcey papával az élen, aki leereszkedően az egyébként sziporkázó Rose Baywaterrel kezdett csevegni, az idősebbek körében is elkerülhetetlenül beindult a tágabb értelemben – bár merőben elméletileg – szexuálisnak minősíthető fantáziálgatás. Az előnyösebb tulajdonságaikkal mégoly visszafogottan hivalkodó másik nembéliek szoros közelségétől és az ital hatására az ő orcátlanságuk az ifjúságét is felülmúlta.
A vidám gyülekezetben, ahol szoknyák helyett pezsgőspoharakat emelgettek, látatlanban szakadatlanul folyt a vetkőztetés. Mindazonáltal nagy napja volt az intellektuális társalgásnak is, minthogy a jelenlévők bizonyos hányada hivatásból megszokta az elvont fogalmakkal való bíbelődést. Az entellektüelek egyik csoportja Paulus Stromeyer köré gyűlt; a fia, Alexy tagja volt a háromfős legénységnek, amely a Roddenberry űrhajó fedélzetén az adott pillanatban is kitartóan közeledett a Jupiterhez és annak holdjaihoz. Stromeyer beszélgetőtársai közé tartozott az ünnepelt, különc régész, Daniel Potts (Olduvai apja), Amygdella Haze és kedvese, Randolph Haven, továbbá Barnard Cleeping meg még pár hallgató a Sorbonne-ról.
– Tételezzük fel, hogy a Roddenberry az élet nyomaira bukkan odakint… – kezdte éppen fejtegetni az egyik egyetemista lány. – Az gyökeres változást fog hozni az önmagunkról kialakított képben. Úgy értem, akkor kénytelenek leszünk rendszeres űrjáratokat indítani a Jupiterre, nincs igazam?
Daniel Potts, aki hatvanas éveinek elején járt, s arcvonásaival némileg egy csalódott dióra emlékeztetett, megtudakolta a lánytól:
– És ön miféle hasznot remélne az ilyen „rendszeres jupiteri űrjáratoktól”?
A lánynak, bár meghökkentette a kihívás, kész válasza volt a kérdésre.
– Ha igaz, hogy az utazás szélesíti a látókört, gondoljuk csak el, milyen mértékben fogja majd egy kirándulás a Jupiterre!
– Már a kiinduló tétel is hibás – közölte Daniel. – Az utazás egyáltalán nem szélesíti a látókört. Csupán megszilárdítja az ember előítéleteit.
– Ez az ifjú hölgy tán még előítéletek nélkül való – sietett Paulus a lány segítségére.
Amygdella odasúgta Randolph Havennek:
– Egyszer találkoztam Daniel lányával. Ha jól emlékszem, Josephine-nek hívják. Nos, nyilvánvaló volt, hogy nincsen oda az apjáért. Nem is értem, Lena hogy bírja elviselni.
Danielnek igen éles volt a hallása.
– Bizonyára számtalan dolog van, ami meghaladja az értelmedet, Amy – válaszolta szelíden.
– De hát miért vagy ilyen harapós, drága Daniel? – érdeklődött a nálánál idősebb férfi karjára téve a kezét Amygdella.
Az egyenes válasz mellé Potts mosolyt erőltetett az arcára.
– Először is, mert én nem iszom, és ezért veletek ellentétben nem vagyok becsiccsentve. Másrészt, mert számomra minden esküvő, még ha android játssza is a menyasszony szerepét, csak egy primitív rituálé. Valami ehhez hasonló vélhetően már a pliocénben is szokásban volt, és az emberiségnek máig nem sikerült róla leszoknia. Hajdanán persze együtt járt a nőstény szüzességének elvételével. Ami jelen esetben aligha sikerülne.
– Esetleg megpróbálhatná kiszerelni belőle az akkut – javasolta Randolph, és nagyot kacagott saját viccén.
 
*
Mindezen eget rengető ideák s az égzengés közepette egy harmadik fajta moraj már észrevétlen maradt. A városlakók füle tökéletesen felkészületlen volt rá, hogy felismerje a patadobogást. Tény, hogy az entellektüelek ülésezését s nemkülönben a Reichstagot élethűen utánzó, grandiózus esküvői torta szertartásos felvágását gorombán félbeszakította valami.
Az északi hegység irányából, hamisítatlanul pánikszerű menekülést produkálva, vagy száz musztáng tört be az ünnepségnek helyet adó területre. Vadlovak voltak egy felföldi rezervátumból, csimbókos szőrű bestiák a barna mindenféle árnyalatában. E szívós teremtményeket, amelyek a hegyvidék bozótosaiban a jámbor társasági lét keretei közt élnek, izgalomba hozta a levegőben vibráló elektromosság.
A rezgés áthatolt a lovak koponyájának falán, amitől hirtelen égnek meredtek a fejek. Felnyerítettek a vezércsődörök, patájuk a porban kapált. És mozgásba lendült a csapat. Felmorajlott az ég. Egy fácska lángra lobbant a villámcsapástól. Az ügetés, mintha a lovak bensőjében túltöltődtek volna a telepek, vad vágtába csapott át.
Teljes sebességgel zúdultak alá a lejtőkön a völgybe, átszelték a sekély folyót, és kikapaszkodtak a túlsó partra, onnan meg egy lavina nemtörődömségével, prüszkölve robogtak tovább, egyenesen a megbabonázott sokadalom sorai közé.
Sikolyok és ordítások hangzottak fel, a musztángok ágaskodtak, mindenfelé menekülés közben elvágódó embereket lehetett látni.
Olduvai Potts eközben egy emelvényen énekelt, de hangszereiket elhajítva kísérői most mind menekülésre fogták. Csak a közelben ácsorgó ceremóniamester, Wayne Bargane nem futott el.
A lovak kezdték bekeríteni az emelvényt. Olduvai nekifutott, és felpattant a vezércsődör hátára. Példáján felbuzdulva Wayne is előrontott, hogy a sörényénél fogva állítsa meg a musztángot. Az ágaskodni próbált, de aztán megadta magát. Olduvai keményen kitartott a hátán, a horpaszát rugdosta, és Wayne közreműködésével végül sikerült is megfordítania.
Ettől mások is felbátorodtak. Amygdella Haze, aki jó lovas hírében állt, felugrott az egyik vezérkanca hátára, és lecsillapította, amitől a többi ló immár zavarodottan kavargott körbe-körbe.
Valami dobozzal és vihargyufával a kezében Wayne fia, Cassidy érkezett futva az irodaépület felől. Ledobta a dobozt, kirántott belőle kettőt a világítórakéták közül, amelyek a későbbi tűzijáték során jutottak volna szerephez, és meggyújtotta őket.
A rakéták sercegve, füttyögve lőttek ki az égnek, és csak méterekkel a tömeg fölött, nagy durrogás és sivítás közepette miriádnyi csillaggá robbantak szét. A lovak áradata megfordult, és a musztángok fejvesztett menekülésbe fogtak, vissza oly hebehurgyán odahagyott hegyeikbe.
Mentősök kezdtek sürgölődni az emberek körül; aki elesett, felsegítették és megnyugtatták, a sérülteket pedig az elsősegélysátorba kísérték. Wayne felmászott az emelvényre, igyekezvén mindenkit biztosítani, hogy nem esett kár, és a mulatság folytatódik. Végül köszönetet mondott vitéz tettéért Olduvainak, aki szintén visszakapaszkodott, és főhajtással fogadta a vendégek tapsát.
– Akár hiszik, akár nem, ez a nagy izgalom nem volt megrendezve! – jelentette be.
A tömeg imádta.
– Bátor fia van – fordult Barnard Cleeping Daniel Pottshoz.
– Ja, meglehetősen – értett egyet az idősebbik Potts. – Szinte már bánom, hogy kitagadtam.
 
*
Tudósítás a Földtől hatmillió kilométer távolságban száguldó Roddenberryről:
 
„Helló mindenkinek! Itt Alexy Stromeyer a Roddenberryről! Van egy kis gondunk a jobb oldali napelemes szárnnyal. Rick O’Brien kiment, hogy felderítse az okát, de pont akkor meglehetősen kényes helyzetbe kerültünk. Úgy fest, hogy jelenleg egy apró szemcsékből álló kőzáporon repülünk keresztül. Ricknek, mielőtt még megjavíthatta volna a rotátor meghajtóját, vissza is kellett térnie az űrhajó biztonságába, nehogy átlyukadjon a szkafandere. A következő őrszolgálat során újból próbálkozunk. Az élelemtartalékaink alaposan megcsappantak, ugyanis az ellátmány egy része megromlott a hűtőben. Ez némileg megviselt minket idegileg. Most megpróbálunk szunyálni egy kicsit. Viszlát, Föld! Vége.”
*
Fergus O’Brien lassan ballagott az egyetem udvarán ócska Chevyjéhez. Egy hallgatója odaköszönt neki, ő azonban, mintha a szemébe sütne a nap, lesunyta fejét, és nem vett tudomást a fiatalemberről.
Ráérősen hajtott az alig pár száz méterre lévő egyetemi lakótömbig, amelyben a földszint egy részét bérelte. Kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásba, ahol Pat nevű gyermeke épp valami véres játékkal volt elfoglalva a számítógépén.
– Nincs leckéd, fiam?
– Várj egy kicsit, jó? Ne is lélegezz! Végre elkaptam ezt a…
Pat kövér kisfiú volt, aki testtérfogatának java részét egy kinyúlt, piros pulóver alá rejtette. A képernyőn megjelenő zöld szörny megsemmisítése után függőben hagyta a mondatot.
Fergus sóhajtott, és átment a főzőfülkébe, hogy kikapjon egy Budot a hűtőből.
Egy újabb robbanássorozatot követően utánakiabált a nyolcéves sarj.
– Hé, apa! Látom, mégse csináltak belőled tanszékvezetőt. Legalábbis a búbánatos képedből ítélve. – A gondolatra felnevetett.
Fergus az ajtófélfának támasztotta girhes alakját.
– Ha már mindenáron tudni akarod, átléptek rajtam, hogy a fene enné meg. Az a nyomorult Marlene Nowotny kapta meg az állást.
– Az a kurva! Semeddig se fogja bírni!
– Méltányolom az együttérzésedet, fiam.
– Ne menjük el enni valahová? A tévé szerint Rick bácsiék már közelednek a Jupiterhez. Ma űrsétát is tett odakint. Hú, bárcsak vele lehetnék! Te, apa, szerinted vittek magukkal fegyvert? Ha esetleg idegen lényekkel találkoznának.
– Nem hinném.
– Még egylövetűt se? De mi van, ha valami rémséges zöld izé rájuk startol a Jupiterről?
Fergus nevetett.
– Esetleg megpróbálhatnak összehaverkodni vele.
– Hú, én nem tennék olyat, az tuti. Inkább odapörkölnék neki.
Fergus behúzódott az alagsori dolgozószobába. Be se kapcsolta a számítógépet, csak üldögélt a képernyővel szemben, és a Budot szürcsölve keserűen merengett életének sikertelenségén. Marlene Nowotny fiatalabb nála. Jó, jó, publikált pár tanulmányt, amelyek kedvező fogadtatásra találtak, el kell ismerni. Sportol is, na persze. Ő maga vajon miért nem sportolt soha? És a nő haja miért rövidebb az övénél?
Aztán ott van Rick tesó. Már kölyökként is megszállottja volt a sportnak. A baseball és a világűr, ez volt a két nagy szerelme. Most meg az elsők közt fog landolni… a Jupiter melyik holdja felé is tartanak? Oké, dehogyis felejtette el. Minek áltassa magát? Az Europa felé. És Rick O’Brien bevonul a történelembe, Amerika- és Írország-szerte örökké nagyra becsülik majd a nevét, míg Fergus O’Brien…
Felsóhajtott. Amire égető szüksége lenne, az egy NAGYSZABÁSÚ terv, így, csupa nagybetűvel.
Bekapcsolta a komputert. Mint mindig, egy örökkévalóságnak tűnt a három másodperc, amit a gép a rendszerprogram betöltésére szánt.
Huszonkét e-mail várta. Biztos mind a hallgatóitól érkezett: a végtelenségig bárgyú kérdések… „Meg tudná mondani, melyik kutató fedezte fel a Humboldt-áramlást?” meg „Mi is a neve annak az angol fazonnak a londoni Nelson-emlékmű tetején?”
 
[1] Az ájurvédikus hagyomány a vizeletterápiát, nevezetesen a reggeli vizelet gyógyászati célú fogyasztását nevezi így.
 
A Kiadó engedélyével.