FőképFülszöveg:
Muhary József sebészmester – a híres orvos, Markhot doktor segédjeként – nyugalmas életre rendezkedett be a szépen fejlődő, barokk városban, Egerben. Egy minorita szerzetes rejtélyes halála és II. József császár, a Kalapos Király befolyása, rendelkezései azonban érzékenyen érintik a város légkörét. Az egyházak és szerzetesrendek versenyre kelnek a sikerért, az elismertségért és a hatalomért.
Ekkor cseppen bele ő is a politikai, vallási játszmákba, melyek Budapesttől Pozsonyig, Bécstől Egerig, a püspöki palotától az Eger alatti pincerendszerig zajlanak, átívelnek egy egész évtizedet. A háttérben gyilkosságok, pénz, gyémántok, háború és titokzatos iratok rejtőznek. Konspiráció és lázadás áll szemben hittel és reménnyel, a sebészmesternek pedig el kell döntenie, melyik utat válassza az események és lelkének összekuszálódott szálai közepette.
Kövesse az üldözött, sokak által szektásoknak tartott habánokat? Menni vagy maradni, csendben maradni vagy lázadni? Naplója egy tucat esztendő főbb momentumait, küzdelmeit rögzíti, felfedve Eger történelmének egyik legnagyobb kaliberű, hidegfejű püspöke, Esterházy Károly érzéseit is.

Részlet a regényből:
Miklós lassan emelte mozsárlábait, egyiket a másik után, fel a lépcsőn, a keleti toronyba. Fejét lehajtotta, úgy ment. Majd’ minden nap megtette ezt az utat. Testének súlya alatt recsegtek a deszkák, rengett a szerkezet. A gerendák a falaknak adták tovább az ütemet. A szomszédos rendházban lakók pedig unottan számolták a koppanásokat: hány fok vezet fel a harangokhoz. Minden lépés hallható volt.
Fújtatott, mire felért. Észak felé tekingetett. A hegyek, a Bükk kövei minden alkalommal lenyűgözték. Őr-kő, Hegyes-kő, Pes-kő, Cserepes-kő, Vörös-kő, Tar-kő, Három-kő. Jól ismerte mindet, de az utóbbi időben ritkán járt fönn a Bükk-fennsíkon, mert a szíve nehezen bírta. A szürkületben a sziluett még hatalmasabbá tette a vonulatot.
Noviciusként ide vágyott, a Bükk lábához. Képes volt órákat eltölteni a torony ablakában, és bámulni a csodát. Neki lehetett, kivételeztek vele, mert más volt, mint a többiek.
Ahogy lenézett, az elcsendesedett Piac teret látta maga előtt. Jobb kéz felől a templom mellé épült rendház vet árnyékot. Odébb patak csörgedezik, észak felől jön: Eger vize, keresztül a városon. Fölötte híd feszül, a nevüket viseli: Minoriták hídja. A patak most bővizű, túloldalán néhány ház, fölöttük a vár, romosan. A hősiesség szomorú jelképe a monstrum. Köveinek jelentős részét széthordták a visszafoglalás után, még hatszáznyolcvanhétben. Később, a Szatmárban kötött békét követően, a császáriak tudatosan gyengítették tovább. Most kisebb helyőrség táborozik benne, annak is nagyobb része zsoldos katona, németül beszélnek. Az erődítmény alig használható, de az őrlést még fenntartják: a lőpormalom lejjebb van, a városfalon kívül. Hangja most nem hallható, a lapátok állnak.
Északabbról, a káptalani vendéglőből viszont fény és zaj szűrődött Miklós felé. Ezt a borkimérést nyugodtan nevezhetjük kocsmának. A káptalan feje, a nagyprépost pimaszul Arany Szolgának nevezte el. Nekik aranyat hozott, az egyszerű embereket pedig szolgává tette. A részegek az Irgalmas utcán jártak le a patakhoz okádni. A szüret befejezését mindenkinek meg kellett ünnepelnie. A sárguló leveleket, a tompuló napsugarakat a bor csillogása próbálta feledtetni ezen az estén is. A férfiak berúgtak, aztán könnyíteni kellett a gyomruk terhén.
A búfelejtés hangjai ütötték meg Miklós fülét. Az apró ablakokat innen fentről is látta, ahogy halványan világítottak. Kissé hunyorított, hátha titokban bekukkanthat a dorbézolók tanyájába. De csak mímelte a leskelődést, tudta jól, ilyen messziről nem látni semmit. Pedig most neki is bút kellene felejtenie, ami rendkívül nehezére esett.
A kocsmával szemben álló csonka minaret, egybeépülve a templommal, az irgalmasoké volt. Az Egerben fellelhető szerzetesrendek közül ők voltak azok, akik a betegeket ápolták, no meg gyógyították, ha tudták. A templomot korábban a törökök használták mecsetként. Száz éve még az imám hangja szólt a toronyból naponta hatszor. Akkor félhold díszítette, most kereszt. Mellette a rendház, ami egyben kórház, Erdődy püspök építtette több mint ötven éve.
Miklós rendszeresen megfordult a miseriek kórházában. Béklyóban vitték, ritkán ment önszántából. Tekintete most a nosocomium és a patak közötti temetőn pihent meg, elmerengett. A betegeket abba temették. Most oda vágyott, nyugalomra.

***

Egy bizonyos Molcz Fülöp nevű fazekas talált rá. Idén ő a fertálymester. Szép, nagydarab ember, nem véletlenül választották meg. Ily megnyerő figura kell a posztra. Ereje tekintélyt parancsol, szelídsége megnyeri a legmegátalkodottabb purgert is, legyen az német, rác vagy magyar; merthogy a városnak ebben a fertályában midegyikből lakik néhány. Éjnek idején az utcákon ritkán barangol más, mint ezek a választott tekintélyek, őrzői rendnek és tisztességnek.
Molcz Fülöp nem lepődött meg az előtte fekvő testen, csak a fejét csóválta. Előfordult, hogy szürkületkor az Arany Szolgából erre tántorgó ittas inas a piactéren megpihent. Ilyenkor egész éjszaka ott húzta volna a lóbőrt, ha a fertálymester fel nem veri a legszebb álmából. Ha kellett, ehhez a metódushoz a botját is elővette a derék mester. Ott volt a keze ügyében a díszes bot, a vállán meg jókora köpeny, ráncolva száz rétre, mint a matyók felsőszoknyája, csak éppen feketében. Molcz Fülöp nem másra, részeg inasra számított most is.
Azon aztán meglepődött, hogy a fekvő alakon is köpeny volt, hasonló az övéhez. A minoriták szürke, hosszú viselete derengett a fáklya fényében, szakadtan és mocskosan. Úgy tűnt, mint akit jól helybenhagytak.

***

Doslern, a vármegye új orvosa vizsgálta meg a holttestet, majd Esterházy félrevonta a szekér mögé. A püspök csontos arcán megjelent a fintor. A közelben álló Steiszky, a minorita rendfőnök összerezzent. Szeme előtt lepergett a következő hetek tortúrája. Jól tudta, mi vár rá és a többi minoritára.
Az éjféli harangszó hangzott a fejük felett. A torony legkisebb harangja szólt, a lélekharang. Mindössze egyetlen lehelet az október végi éjszaka párás levegőjében. Az álmukból felvert, fontoskodó elöljárók néhány fős csoportokban, suttogva beszélgettek. A piactér körüli házak ablakában időnként fény derengett, a szekér zörgésére felébredtek a környék lakói, aztán, fejükre húzva a dunyhát, próbálták megzabolázni képzeletüket. Másnap úgyis megtudnak mindent, hiszen a városnak ezer ajka adja tovább a híreket, amint felkel a nap.
Ott toporgott az éjféli piactéren a város negyedeinek vezetősége. Néhány fertálymestert a hóstyákon is értesítettek, akik sietve érkeztek. Velük a város bírája, Najmájer Ignác beszélgetett. Eljött a trinitáriusok feje, nemes Csekeő Ernő kanonok is. Táskás szemeivel csendben merengett a történteken. Őt az irgalmasok rangidős ápolója, Freilicht, a serviták kanonokja, a kövér Mácsár és a ferences Schubich vette körül. Felverték álmából a nagyprépostot, Dobronyait is. Egyedül a ciszterciek apátja, Kránicz maradt el. Érte szalasztottak egy hajdút, amikor a püspök észrevette, hogy hiányzik. Az egész káptalan együtt volt. Szerették Miklóst, a minorita szerzetest, mert életével nem sok vizet zavart. Annál többet most, halálával.

***

– Legalább egy tucat késszúrás. Tollkés – mondta Doslern. A doktor fiatal és határozott figura volt. Atlétikus alkat, frissen porozott parókája csillogott a fáklyák fényében. Imponálni akart a püspöknek.
– Biztos benne? – kérdezte Esterházy hidegen.
– Méltóságos uram! Diplomámat látta, Bécsben szereztem. Egy akkora városban a hasonló gyilkosságok gyakran előfordulnak. Még a legmagasabb körökben is. Az egyetemen bontottuk fel a tetemeket, a birodalom legnagyobb professzorainak társaságában szereztem a tapasztalataimat.
A magas, csontos püspök biccentett a fejével. Alázatot mutatott ezzel, de aki ismerte, tudta, hogy a kétség jele. Ha egy válasz megnyugtatta, szeme felragyogott, szemöldökét felhúzta. Most viszont biccentett. Nem szerette a magabiztos, flegmatikus embereket. Ilyenkor mindig Barkóczy, az elődje jutott eszébe.
– Önök most nagy bajban vannak! – fordult oda, de csak erre az egy mondatra, Steiszkyhez, a minoriták fejéhez. Nem szaporította a szót. Sarkon fordult, intett a káptalan tagjainak, aztán hajdúinak kíséretében a szekér nyomába indult, ami a hullát vitte csörögve a Hosszú utca felé. Az ott maradók még hallották, ahogy a püspöki palota előtt befordul a Lycium irányába, aztán lassan mindenki hazaindult. Már az elkésett Kránicz is megtudta, amit akart, visszaindult a ciszterci rendházba.
Steiszky egyedül maradt a téren. A kis, aszott ember rémülete tovább fokozódott. Borotvált arcán hetvenhárom év szántott barázdákat, de a legmélyebb még csak most volt készülőben. Megszokott fürgesége megtört, szinte vonszolta magát a rendházig, ami ott magasodott tőle néhány méterre. A máskor fürge kisöregre nem lehetett ráismerni.

A Kiadó engedélyével!