Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - David Mitchell: Felhőatlasz

Fülszöveg:
MINDEN ÖSSZEFÜGG

Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban.
David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat?
A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.
 
„Az eddigi legmerészebb vállalkozás… egyedi teljesítmény egy rendkívül tehetséges és nagyratörő író tollából.” – Matt Thorne, Independent on Sunday
 
„David Mitchell egy hullámvasútra csábítja olvasóit, akik először vonakodva szállnak fel, de miután belevágtak a kalandba, nem akarják, hogy véget érjen az út. Velem legalábbis ez történt.” – A.S. Byatt, Guardian
 
„A jövőbe látás, az elmélkedés és a szórakoztatás ragyogó, elégikus egyvelege.” – Neel Mukherjee, The Times
 
„A mód, ahogy Mitchell a Felhőatlasz történetét elmeséli, valósággal rabul ejtett.” – Lawrence Norfolk, Independent

Részlet a regényből:
Egy szép alkonyatkor, négy-öt, jaj, istenem, nem, hat nyárral ezelőtt kegyelmi állapotban lebegve sétáltam egy greenwich-i fasorban, nagyra nőtt gesztenyefák és álcitrusok között. Ezek a XIX. század eleji épületek London legdrágább ingatlanjai közé tartoznak, de kedves olvasó, ha valaha is örökölnél egy ilyet, add el, ne lakjál benne. Az ilyen házak kiválasztanak magukból valami gonosz varázslatot, amitől a tulajdonosaik bediliznek. Az egyik ilyen áldozat, egykori rodéziai rendőrfőnök a szóban forgó este kitöltött a részemre egy csekket, ami olyan tekintélyes volt, mint saját maga, azért, hogy szerkesszem meg és nyomtassam ki az önéletrajzát. Lebegésemet részben ez a csekk okozta, részben pedig a Duruzoi pincészet 1983-as Chablis-ja, egy varázsital, ami milliónyi tragédiánkat egyszerű félreértésekké oldja.
Három barbiprostinak öltözött tini közeledett, a járda teljes szélességében vonszolva magukat. Leléptem az úttestre, hogy elkerüljem az ütközést. De ahogy odaértünk egymáshoz, letépték a papírt rikító színű jégkrémeikről, és csak úgy eldobták. Mintha bomba csapott volna a jó hangulatomba. éppen mellettünk volt egy szemetes! Tim Cavendish, a Felháborodott kispolgár így kiáltott a szabálysértőkre:
– Hahó, azokat fel kellene venni!
– Mé’, különben miffogszcsinálni? – vakkantották a hátam mögött.
Rohadt nősténymajmok.
– Nem áll szándékomban bármit is csinálni– jegyeztem meg a vállam fölött –, pusztán annyit mondtam, hogy ti…
A térdem összecsuklott, és a járdába vertem az arcomat, amitől eszembe jutott egy gyermekkori balesetem egy háromkerekű biciklivel, majd a fájdalom kitörölt mindent – kivéve magát a fájdalmat. Egy hegyes térd az avarba nyomta a képemet. vér ízét éreztem. Hatvanegynehány éves csuklómat kilencven fokos gyötrelemmel hátracsavarták, és lecsatolták róla Ingersoll Solar órámat. régimódi és mai trágárságok keverékére emlékszem még, majd mielőtt az úton-állók megszerezhették volna a tárcámat is, érkezett egy jégkrémes autó az Ipanemai lányt játszva, és ettől támadóim úgy szétspriccel-tek, mint vámpírok a hajnal előtti pillanatban.
–És nem is tettél feljelentést? Tökfej! – mondta másnap reggel Madame X, miközben édesítőt szórt a reggeli zabpelyhére. – Az istenért, hívd már föl a rendőrséget! Mire vársz? Kihűl a nyom!
A fenébe is, kissé feljavítottam a valóságot, amikor azt mondtam neki, hogy öt tahó támadt rám, mindegyiknek horogkereszt volt a hajába borotválva. Hogyan is tehetnék most feljelentést arról, hogy három serdületlen, jégkrémet nyalogató kislány ilyen könnyedén fölém kerekedett? Az egyenruhás fiúknak a torkára akadt volna a keksz, amit rágcsáltak. nem, támadóim nem fogják tovább ronta-ni a nemzet bűnügyi statisztikáját. Ha az elrabolt Ingersoll nem lett volna szerelmem ajándéka sarkvidékivé vált házasságunk napfényesebb korszakából, az asszonynak el sem mondtam volna az egészet.
Hol is tartottam?
Különös, hogy az én koromban mindig egy másik történet jut az ember eszébe.
Nem különös, hanem rohadtul ijesztő. Dermot Hogginsszal akartam kezdeni ezt a történetet. Ez a hátránya annak, ha az ember kézzel írja az emlékiratait. nem lehet átírni azt, ami már kész van anélkül, hogy még jobban elfuserálnád.

Szóval, én Dermot „tornádó” Hoggins kiadója voltam, nem a pszi-chiá tere vagy a rohadt asztrológusa, szóval honnan tudhattam volna, mi vár Sir Felix Finch-re azon a szörnyű éjszakán? Sir Felix Finch, a kultúra Minisztere és a Trafalgar Könyvszemle„El Supremó”-ja, úgy ragyogott a média egén, hogy még most, egy évvel később is látható, akár szabad szemmel is. A bulvárvárlapok mind a címoldalon hozták, a komoly újságírók pedig kiborították a müzlis tálkájukat, amikor a rádió 4bemondta, hogy ki zuhant le, és hogyan. A „rovatvezetők”, a ragadozó madarak és cinegék raja dicshimnuszokban csiripelte hódolatát a Művészetek Elhunyt királya iránt.
Én viszont mostanáig megőriztem a méltóságomat. Arra azonban figyelmeztetnem kell az elfoglalt olvasót, hogy Felix Finch vacsora utáni kihajítása csak aperitif saját peripatetikus gyötrelmeimhez. Ha úgy tetszik, Timothy Cavendish rettenetes Megpróbáltatásaihoz. Na, ez egy találó cím.
A Citromdíj kiosztásának éjszakája vala, Jake Csillagfényes Bárjában tartották, amely ünnepélyes körülmények között nyílt újra egy bayswateri tetőkertes épület felső szintjén, ami kicsit több is volt a jónál. Az egész rohadt kiadói tápláléklánc Jake-nél levegőzött és turbékolt. nyughatatlan írók, gasztroszerzők, öltönyösök, kecskeszakállas beszerzők, alultáplált könyvkereskedők, fotósok és zsurnaliszták csapatai, akik szerint az, hogy „Dögölj meg!” azt jelenti, hogy „jaj, nagyon jó lenne”. Hadd cáfoljam azt az alattomos szóbeszédet, hogy én állnék Dermot meghívása mögött, hogy Timothy Cavendish, ó igen, tudta, hogy a szerzője nagyszabású bosszú-ra éhezik, QED, az egész tragédia csak a hírverést szolgálta. Ezt a marhaságot az irigyeim találták ki. Senki sem vállalta magára, hogy Dermot Hogginsnak meghívót küldött volna, és most már nem valószínű, hogy az illető hölgy bevallja.
Mindegy, kihirdették a győztest, és mindnyájan tudjuk, ki kapta az ötven rugós díjat. Alaposan eláztam. Jó Pofa megismertette velem a „Tom őrnagy földi irányítója” nevű koktélt. Az idő nyilai bumerángokká változtak, és minden bajomról elfeledkeztem. Egy jazz-szextett rumbát kezdett játszani. kimentem levegőzni a teraszra, és kívülről stíröltem a kavargást. Ahogy a londoni irodalmi életet figyeltem mulatás közben, gibbon gondolatai jutottak eszembe az Antoninusok koráról. Kritikusok, kompilátorok és kommentátorok felhői sötétítették el a tudás egét, és a géniusz hanyatlását hamarost követte az ízlés megromlása.
Dermot jött oda hozzám – a rossz hírek mindig kérlelhetetlenül megtalálnak. Hangsúlyozom, ha XIII. Piusz pápával futok össze, az sem lepett volna meg jobban. Az az igazság, hogy Őtévedhetetlensége kevésbé rítt volna ki a társaságból – az én elégedetlen szerzőm banánszínű öltönyéhez csokoládébarna inget vett, és szederszín nyakkendőt kötött. talán emlékeztetnem sem kell a kíváncsi olvasót arra, hogy az Ökölszendvics még nem tört be a könyvek világába. Még a könyvesboltokba sem jutott el, kivéve a bölcs John Sandoe boltját Chelsea-ben, és néhány szerencsétlen (egykor zsidó, majd szikh, újabban eritreai) újságárus pavilonját a Hoggins testvérek területén, az East Enden. Pontosan a reklám és forgalmazás kérdéseit akarta Dermot megbeszélni a tetőkertben.
Századszorra is elmagyaráztam neki, hogy egy olyan szerzői társulás, mint a Cavendish kiadó, nem képes arra, hogy csilivili katalógusokra szórja a pénzt, és gokartozós csapatépítő hétvégéket szervezzen az értékesítők számára. Újra elmagyaráztam neki, hogy az én szerzőim abban teljesednek ki, hogy pofás köteteket adhatnak át a barátaiknak, a családjuknak, az utókornak. Újra elmagyaráztam, hogy a gengszterkönyvek piaca telített, és hogy még a Moby Dick is égés volt Melville életében – noha nem pontosan ezt a szót használtam.
– Ez a visszaemlékezés tényleg fantasztikus – biztosítottam róla. – Adjon neki egy kis időt.
Dermot, aki részeg volt, szomorkás és süket, elnézett a korlát felett.
– Mindenfelé kémények. Nagyon magasan vagyunk.
Úgy gondoltam, hogy a veszély csak képzeletbeli.
– Ja.
– Kissrác koromban anya egyszer elvitt a Mary Poppinsra. Kéményseprők táncoltak a tetőkön. videón is szokta nézni. Folyton azt nézte. A szociális otthonban.
– Emlékszem, amikor kijött a film. Tudom, mikor volt.
– Az ott – Dermot összevonta a szemöldökét, és a teraszablakon át a bárba mutatott. – Az kicsoda?
– Ki kicsoda?
– Az a csokornyakkendős, aki a fejdíszes csajra nyomul abban a nagy szeméttartóban.
– Az a tévés csávó, Felix… Felix hogyishívják?
– Felix k…a Finch! Az a f…, aki rászart a könyvemre a k…a buziújságjában?
– Tényleg nem ez volt a legjobb kritika, de…
– Ez az egyetlen k…a kritika jelent meg róla!
– De ennyire nem volt rossz…
– Nem? „Az olyan egykönyvetlen szerzők, mint Mr. Hoggins, a modern irodalom elgázolt macskái.” Észrevette, hogy mindenki „Mr.” lesz, mielőtt belemártják a pengét? „Mr. Hogginsnak bocsánatot kellene kérnie azoktól a fáktól, amiket kivágtak nagyképű »önéletrajzi regénye« miatt. négyszáz öntelt oldal, ami egy hihetetlenül lapos és bárgyú befejezésben leheli ki lelkét.”
– Csillapodjon, Dermot. igazából senki sem olvassa a Trafalgart.
– Elnézst! – szerzőm galléron ragadott egy pincért. – Hallott már a Trafalgar Könyvszemléről?
– Hogyne – felelte a kelet-európai pincér. – Az egész tanszékünk a Trafalgarra esküszik, ott vannak a legjobb kritikusok.
Dermot a korláton át lehajította a poharát.
– Ugyan már, ki egy kritikus? – próbáltam érvelni. – Valaki, aki gyorsan és arrogánsan olvas, de sohasem bölcsen…
A jazz-szextett befejezte a számot, Dermot pedig válasz nélkül hagyta megjegyzésemet. Elég részeg voltam ahhoz, hogy megérdemeljek egy taxit, és éppen indulni akartam, amikor egy cockney kiiáltóhoz hasonlító hang elhallgattatta az egész társaságot:
– Tisztelt díjkiosztó bizottság! A figyelmüket kérem!
Mennyei magasságos, épp Dermot ütött egymáshoz két tálcát.
– Könyvtündértársaim, van ma este még egy díjunk! – bömbölte. Oda sem figyelve a dévaj nevetésre és a beszólásokra, elővett a zakója zsebéből egy borítékot, felnyitotta, és úgy csinált, mintha olvasná. – A Legkiválóbb könyvkritikus Díja. – A közönség bámult, méltatlankodott, pisszegett vagy zavarában másfelé nézett. – A küzdelem szoros volt, de a zsűri egyöntetűen Őfőméltóságát választotta a Trafalgar Könyvszemlétől, Mr. – mellnézést – Sir Felix Finch lóvagot. jöjjön ki, basszus!
Felzúgott a hallgatóság:
– Bravó, Felix! Bravó!
Finch nem lett volna kritikus, ha nem imádja az érdemtelen figyelmet. Szerintem fejben már a Sunday Times cikkének a címét fogalmazta: „Finch-i a város fölött”. Dermot ezalatt csupa őszinte mosoly volt.
– Vajon mi lehet a díjam? – affektált Finch, ahogy a taps alább-hagyott. – Az Ökölszendvics egyik be nem zúzott példánya dedikálva? Nem sok maradhatott belőle! – Finch társasága, komisszárjukat követve, nagyot nevetett. – Vagy egy ingyenes repülőút egy dél-amerikai ország homokos tengerpartjára, amivel nincs kiadatási egyezményünk?
– Eltaláltad, drágaságom – kacsintott rá Dermot –, pontosan egy ingyenes repülőutat nyertél.
Szerzőm megragadta Finch kabáthajtókáját, hanyatt vágta magát, lábait a nem-hittem-hogy-ilyen-alacsony Finch derekának vetette, és egy judomozdulattal magasan az éjszakai levegőbe repítette a médiagurut. Magasan a korlátot díszítő árvácskák fölé.
Finch üvöltésének – és az életének – ripityára tört vasak vetettek véget tizenkét emelettel lejjebb.
Valaki a szőnyegre öntötte az italát.
Dermot „tornádó” Hoggins megigazította a zakóját, kihajolt az erkélyről, és ezt kiáltotta:
– NA, KILEHELTE KI A LELKÉT EGY HIHETETLENÜL LAPOS ÉS BÁRGYÚ BEFEJEZÉSBEN?
A döbbent tömeg némán vált ketté, ahogy a gyilkos odament a ropogtatnivalókhoz. Később több tanú úgy emlékezett, hogy fekete glória vette körbe. Egy belga sós teasüteményt választott, amit bizcayai ajóka díszített, és petrezselymes szezámolajjal volt meghintve.
A tömeg kezdett magához térni. Elcsukló hangok hallatszottak, istenemek, és a lépcsőknél tolongás alakult ki. Szörnyűséges volt a zűrzavar! Hogy mi volt az én fejemben? Őszintén? Rémület. Naná. Meghökkenés? Talált. Hitetlenkedés? Természetesen. Félelem? Nem igazán.
Nem fogom letagadni, hogy alakulóban volt bennem egy érzés: ez a tragikus fordulat némi jóval is kecsegtethet. Haymarketi irodámban kilencvenöt zsugorfóliázott csomaggal volt Dermot Hoggins eladatlan Ökölszendvicséből, abból a szenvedélyes visszaemlékezésből, amit nagy-Britannia hamarosan leghíresebbé váló gyilkosa írt. Frank Spratnél – annál a megtermett nyomdásznál Sevenoaksban, akinek annyi pénzzel tartoztam, hogy szegény csávába is került miattam – megvoltak a nyomólemezek, és egy pillanat alatt képes volt nyomtatni velük.
Keményfedelűt, hölgyeim és uraim.
Tizennégy font kilencvenkilenc pennybe fog kerülni.
Édes élet!

Gyakorlott szerkesztőként nem vagyok híve a visszautalásoknak, az előre utalásoknak és egyéb fortélyos irodalmi eszközöknek, ezek a 80-as évekhez tartoznak, amikor posztmodernizmusból és káosz-elméletből lehetett diplomázni. nem fogok azonban mentegetőzni amiatt, hogy a saját elbeszélésem (újra)kezdete ennek a meghökkentő esetnek az egyéni változata. Látják, ez volt az első jó szándék, ami a pokoli Hullba vezető utamat kövezte ki, vagy inkább ez volt Hull hátterében, ahol a rettenetes megpróbáltatásomnak ki kell bontakoznia. Sorsom valóban olyan szerencsés fordulatot vett, amit Felix Finch Fatális Földbefúródása után megsejtettem. Az édes és ingyenes népszerűsítés szárnyán az Ökölszendvicsem, ami addig nagy bukta volt, a bestseller listák élére röppent, és ott majszolta a közönség, amíg szegény Dermot tizenöt évet kapott Wormwood Scrubs legjobb cellájában. A tárgyalás minden fordulata bekerült a kilencórás hírekbe. Halálában Sir Felix abból az önelégült, nagy-képű fickóból, aki sztálinista módon uralta a művészeti alap pénzeit, átváltozott nagy-Britannia legjobban szeretett művészeti gurujává, bizony.
Az Old Bailey lépcsőin özvegye azt nyilatkozta, hogy tizenöt év „gusztustalanul enyhe”, és már a következő napon elindult a „tornádó Hoggins, rohadj a Pokolban!” mozgalom. Dermot családja beszélgetőműsorokban indított ellentámadást, alaposan kivesézték Finch sértő kritikáját, a BBC második csatornája egy különleges dokumentumfilmet forgatott, amelyben a leszbikus riporter teljesen kiforgatta a szellemes megjegyzéseimet. De kit érdekelt? A pénzesfazék rotyogott – nem is, valójában kifutott, és lángra gyújtotta az egész rohadt konyhát. A Cavendish kiadó – tehát Mrs. Latham és én – nem tudta, mi történt vele. Alkalmaznunk kellett a kolléganőm mindkét unokahúgát (persze félállásban, nem fog engem a társadalombiztosítás kimagozni). Az Ökölszendvics korábban említett, zsugorfóliázott csomagjai harminchat órán belül felszívódtak, Frank Sprat pedig szinte havonta újranyomta őket. A kiadói pályán töltött négy évtized alatt semmi sem hozott ekkora sikert. Működési költségeinket mindig a szerzői hozzájárulás fedezte – nem a tényleges rohadt értékesítés! Ez már-már etikátlannak látszott. és mégis, itt álltam a leltárban egy olyan bestsellerrel, ami egyszer akad egy évtizedben. Az emberek azt kérdezik: „Tim, mivel magyarázod ezt a féktelen sikert?”
Az Ökölszendvics tulajdonképpen nem volt más, mint egy jól megírt, energikus fiktív memoár. A kultúrbuzik először a késő esti műsorokban vitatták meg a könyv szociopolitikai hátterét, majd a reggeli adásban. A neonácik azért vették, mert jócskán csapkodott benne az erőszak. A worcestershire-i háziasszonyok azért vették, mert tutira kiváló olvasmány. A homoszexuálisok a közös klub miatt vették. kilencvenezer, igen, kilencvenezerpéldány ment el belőle négy hónap alatt, és igen, még mindig keményfedelűről beszélek. Mialatt ezt írom, valószínűleg már készül az egész estés film változat. A frankfurti könyvorgián olyanok biztosítottak nagyrabecsülésükről, akik addig arra sem vették a fáradságot, hogy megálljanak, és levakarjanak magukról. Azelőtt utálatos módon arról beszéltek, hogy a szerzők tartják el a kiadómat, most „kreatív pénz-ügyi szakértő” lettem. A fordítói jogok úgy estek az ölembe, mint a rizikó utolsó körében az elfoglalt területek. Az amerikai kiadók (dicsőség és alleluja!) imádták ezt az ánglius-ariszto-megkapja-aminekijár-azelnyomott-írcsávótól aranybányát, és a tengerentúli árverések szédítő magasságokba repítették az előlegeket. én, igen én birtokoltam ennek a hasmarsban szenvedő, platinatojást tojó tyúknak a kizárólagos jogait! A pénz úgy áramlott tátongóan üres bankszámláimra, mint az északi-tenger egy holland zsilipbe. „Személyes banki tanácsadóm”, egy Elliot McCluskie nevű semmittevő karácsonyra küldött nekem egy képet szemük fényének a fiókájáról. A Groucho Club ajtajában álló főmajmok „kellemes estét, Mr. Cavendish” felkiáltással fogadtak, a korábbi „kéne egy klubtag ajánlása!” helyett. Amikor bejelentettem, hogy magam fogom intézni a papírhátú változat kiadását, a hétvégi lapok könyvrovatai cikkeket hoztak a Cavendish kiadóról, mint egy fehéren izzó, dinamikus szereplőről az elaggott gázbolygók által uralt játékban. Még a Financial Timesba is bekerültem.
Meglepő ezek után, hogy Mrs. Latham és én egy kicsit – de csak egy pindurit – lemaradtunk a könyvelésben?

A siker egy pillanat alatt elkábítja azt, aki nincs hozzászokva. név-jegyeket nyomtattam: Cavendish-Redux, az iránymutató regény-kiadó. és azt gondoltam, miért ne adjam el a könyveket, ahelyett hogy kiadom őket? Miért is ne váljak azzá a komoly könyvessé, amiként a világ ünnepelt?
Ójajnekem! Azok a csinos kis kártyák lettek a vörös posztó, amit a sors bikája előtt lengettem. Amint híre ment, hogy Tim Cavendish szórja a pénzt, hitelezőim, ezek a kardfogú ragadozók elkezdtek az irodám körül sündörögni. Mint mindig, a kinek-mikor-mit fizessek gnosztikus matematikáját a felbecsülhetetlen Mrs. Lathamre hagytam. Így történt, hogy mind szellemileg, mind anyagilag készületlenül ért éjféli látogatóim megjelenése, majdnem egy évvel Felix Finch éjszakája után. Be kell vallanom, hogy mióta Madame X elhagyott (egy fogorvossal csalt meg, tartozom ezzel az igazságnak, bármily fájdalmas is), Háztartási Anarchia lett úrrá Putney-ban lévő lakhelyemen (óh, igen, a rohadék német volt), így de factoa porcelán trón már régóta az irodaszékem volt. jóféle konyakot tettem a le-függönyözött vécépapírtartó alá, és nyitva hagytam az ajtót, hogy halljam a konyhai rádiót.
A szóban forgó éjszakán új versenylovaim, a Cavendish-Redux számára elküldött rengeteg kézirat (mind ehetetlen, éretlen paradicsom) miatt félretettem állandó mellékhelyiségbeli olvasmányomat, A római birodalom hanyatlása és bukása című könyvet. Tizenegy felé járhatott, amikor meghallottam, hogy matatnak a bejárati ajtón. Netán megkésett skinheadecskék jönnek locsolkodni?
Gyerekek játszanak? Vagy a szél?
A következő pillanatban az ajtó lerepült a rohadt zsanérokról! Azt hittem, az Al-kaida vagy egy gömbvillám, de egyik sem. Úgy tűnt, hogy az előszobában egy egész rögbicsapat dübörög, pedig a betolakodók csak hárman voltak. (Megfigyelhették, hogy engem mindig hárman támadnak meg.)
– Timothy – jelentette ki a leggroteszkebb alak – Cavendish, gondolom. S épp kakálás közben találjuk.
„Tizenegy és kettő között van ügyfélfogadás, uraim – mondta volna Humphrey Bogart –, közben egy háromórás ebédszünettel. Szíveskedjenek távozni!” én azonban csak annyit tudtam vakkan-tani, hogy:
– Jaj! Az ajtóm! A rohadt ajtóm!
A kettes számú bandita rágyújtott.
– Ma meglátogattuk Dermotot. Egy kissé csalódott. De ki ne volna az a helyében?
Összeállt a kép. én pedig összetörtem.
– Dermot fivérei! – (olvastam róluk Dermot könyvében. Eddie, Mozza és jarvis.)
Forró parázs égette meg a combomat, és már nem tudtam követ-ni, hogy melyik pofa mit mondott. olyan volt, mintha egy Francis Bacon oltárkép elevenedett volna meg.
– Úgy tűnik, az Ökölszendvics jól fogy.
– Halmokban áll a reptéri könyvesboltokban.
– Biztos volt egy sanda gyanúd, hogy meglátogatunk.
– Egy ilyen éles eszű üzletember, mint te.
A londoni írek még a legjobb napjaimon is fel szoktak idegesíteni.
– Na de fiúk! Dermot aláírt egy szerződést a szerzői jogok átruházásáról. nézzék, mindenben megfelel az előírásoknak, van is egy másolat itt a táskámban… – tényleg nálam volt az irat. – A tizennyolcas pont, a szerzői jogokról… azt jelenti, hogy az Ökölszendvics jogilag… őő…– nem volt olyan könnyű ezt megmagyarázni, miközben az alsóm a bokámnál volt. – Őő..., jogilag a Cavendish kiadó tulajdona.
Jarvis Hoggins vetett egy pillantást az iratra, de összetépte, mikor hosszabbnak bizonyult, mint amit türelme lett volna elolvasni.
– Dermot akkor írta alá ezt a k…a fecnit, amikor a könyve még csak a k...a hobbija volt.
– Amit meglepetésnek szánt beteg, öreg édesanyánknak, isten nyugosztalja.
– Megemlékezés a papi fénykoráról.
– Dermot sosem írt alá egy k…a szerződést a k…a évad sikeréről.
– Tettünk egy látogatást a nyomdászodnál, Mr. Spratnél is.
A kedvünkért átnézte a könyvelését.
A szerződés konfettiként hullott alá. Mozza olyan közel volt hozzám, hogy kiszagolhattam a vacsoráját.
– A Hoggins fivérek pénzéből egy egész halomnyit kellett összegereblyézned.
– Biztos vagyok abban, hogy meg tudunk egyezni, egy, hm, hm tőkeáthelyezésről, ami…
– Legyen három – szakított félbe Eddie.
Úgy csináltam, mint aki összerezzen fájdalmában.
– Háromezer font? Fiúk, nem hiszem…
– Ne legyél ilyen tökfej. – Mozza a két ujja közé csippentette az arcomat. – Há-rom-óra-kor. Holnap délután. Az irodádban.
Nem volt választásom.
– Talán…őő… tárgyalási alapként megnevezhetnénk egy összeget, amivel lezárhatjuk ezt a megbeszélést, és ami alapul szolgálna… a következő tárgyaláshoz.
– Okézsoké. Milyen összeget neveztünk meg korábban, Mozza?
– Ötven rongy ésszerűen hangzott.
– Ötvenezer font? – ezúttal nem kellett tettetnem a fájdalomkiáltást.
– Kezdetnek.
Beleim bugyogni kezdtek, buzogtak és forrtak.
– Tényleg azt gondolják, hogy ennyi pénz hever itt cipősdobozokban? – olyan hangon próbáltam beszélni, mint Piszkos Harry, de inkább Pösze Bilbónak hangzott.
– Remélem, valahol hever, grószfater!
– Készpénzben.
– Semmi trükk. Semmi csekk.
– Semmi ígéret. Semmi haladék.
– Régimódi készpénz. A cipősdoboz pont megfelel.
– Uraim, örömmel kifizetek egy megállapodott kompenzációt, de a törvény…
Jarvis füttyentett a fogai között.
– Segíteni fog a törvény egy ilyen idős embernek felépülni egy többszörös csigolyatörésből, Timothy?
– A te korodban az emberek nem épülnek, hanem összedőlnek. – tájékoztatott Eddie.
Minden erőmmel küzdöttem, de a záróizmaim nem engedelmeskedtek, és ágyúként lövelltek ki. Tréfálkozást vagy lekezelő viselkedést elviseltem volna, de kínzóim sajnálata már a teljes vereség jele volt. Valaki lehúzta a vécét.
– Háromkor. – A Cavendish-Redux ment a levesbe. A banditák a földön heverő ajtómon át masíroztak kifelé. Eddie visszafordult egy utolsó szóra:
– Van egy jó kis bekezdés Dermot könyvében. Azokról, akik nem fizetik vissza az adósságukat.
A kíváncsi olvasónak ajánlom az Ökölszendvics(mely megtalálható minden könyvkereskedésben)244. oldalát. Semmiképpen sem étkezés után.

Haymarketi irodaházam előtt a taxik araszoltak, majd kilőttek.
A belső szentélyemben Nefertiti fülbevalók csörögtek Mrs. Latham fülében (tőlem kapta ajándékba, amikor tizedik évét töltötte a Caven dish kiadónál, a British Museum egyik boltjában vettem leértékelve), ahogy a fejét rázta: nem, nem, nem.
– Én meg azt mondom magának, Mr. Cavendish, hogy nem tudok háromig ötvenezer fontot szerezni. Ötezer fontot sem tudok szerezni. Minden pennyt, amit az Ökölszendvics hozott, felszívtak a régi adósságok.
– És senki nem tartozik nekünk?
– Mindig kézben tartom a könyvelést, Mr. Cavendish, vagy nem?
Ha kétségbeesem, hajlamos vagyok hízelegni.
– Ma a szabadon felhasználható hitelek korát éljük!
– Ma a hitelkorlátozások korát éljük, Mr. Cavendish.
Visszavonultam az irodámba, töltöttem magamnak egy whiskyt, és leöblítettem vele a tablettákat, amit a ketyegőmre szedek, majd megkerestem Cook kapitány utolsó útját az antik földgömbömön. Mrs. Latham behozta a postát, majd szó nélkül kiment. Számlák, hirdetések, jótékonysági szervezetek moralizáló lejmolásai, és egy csomag, melyet „TC Az »Ökölszendvics« kiadójának Látnoki Figyelmébe” ajánlottak, s egy kézirat volt benne Fél életek címmel – ócska cím egy regénynek –, alcíme pedig Az első Luisa Rey-rejtély. Az ócskánál is ócskább. Írónője, aki a gyanús Hilary v. Hush nevet viseli, így kezdte a kísérőlevelet: „Amikor kilencéves voltam, anyám elvitt Lourdes-ba, hogy imádkozzék: múljon el az ágybavizelésem. Képzelheti a meglepetésemet, amikor nem Szent Bernadett, hanem Alain-Fournier jelent meg nekem azon az éjszakán.”
Hát ez gyogyós. A levelet a „Sürgősen elintézendő” feliratú fach-ba hajítottam, és bekapcsoltam vadiúj és villámgyors gigabájtokkal teli számítógépemet, hogy játsszam egy aknakeresőt. Amikor már kétszer felrobbantam, felhívtam a Sotheby’s-t, hogy felkínáljam ár-verésre Charles Dickens saját, eredeti és hiteles íróasztalát hatvanezer fontos kikiáltási áron. Egy Kirpal Singh nevű elragadó értékbecslő sajnálkozott, hogy a szerző asztala már a Dickens Múzeumban van, és remélte, hogy engem nem vágtak meg nagyon érte. Be kell vallanom, hogy néha elvesztem a saját hazugságaim fonalát. Aztán felhívtam Elliot McCluskie-t, és érdeklődtem a gyönyörűséges fiókái felől.
– Remekül vannak, köszönöm.
Aztán ő érdeklődött a gyönyörűséges vállalkozásom felől. Kértem tőle egy nyolcvanezer fontos kölcsönt. Elgondolkodva mondta:
– Nos…
Lecsökkentettem az igényt hatvanra. Elliot felhívta a figyelmemet arra, hogy a teljesítményhez csatolt hitelképességi mutatóm pozitív felülvizsgálatára legkorábban további tizenkét havi folyamatos teljesítés után van lehetőség. ó, hiányoznak a régi szép idők, amikor az ilyenek még kacagtak, mint a hiéna, elküldtek a pokolba, és le-tették a kagylót. Végigkövettem a földgömbön Magellán útját, és egy olyan század után vágyakoztam, amikor az újrakezdéshez csak azt kellett megvárni, mikor fut ki a következő klipper Deptfordból. Mivel a büszkeségem már úgyis cafatokban volt, felhívtam Madame X-et. Éppen a délelőtti piálással volt elfoglalva. Elmagyaráztam ne-ki, milyen szorult helyzetbe kerültem. Kacagott, mint a hiéna, elküldött a pokolba, és letette a kagylót. Megforgattam a földgömböt. Megfordult a világ.
Amikor kiléptem, Mrs. Latham úgy nézett rám, mint keselyű a kisnyuszira.
– Ne is gondoljon uzsorásra, Mr. Cavendish. Egyszerűen nem éri meg.
– Sose aggódjon, Mrs. Latham, csak azt az egyetlen embert látogatom meg, aki jóban-rosszban kitart mellettem. – A liftben emlékeztettem a tükörképemet: a vér nem válik vízzé – aztán a tenyerembe szúrtam összecsukható esernyőm egyik bordáját.

– Ó, inkább a sátán tökei, mint te. Mi lenne, ha egyszerűen elhúznád a csíkot, és békén hagynál minket? – a bátyám a medencéje túloldaláról nézett rám, ahogy kiléptem a teraszára. Amennyire tudom, Denholme sosem úszott a medencéjében, de azért minden héten klórozta, meg amit még kell, még hóviharban is. Most egy hosszú nyelű hálóval faleveleket halászott. – Nem adok neked egy rohadt petákot sem, amíg a legutóbbit vissza nem fizeted. Miért kell mindig alamizsnát adnom neked? Nem, ne válaszolj. – Denholme elővakart egy maréknyi ázott levelet a hálóból. – Ülj csak vissza a taxidba, és húzz el a picsába. Másodszor már nem fogom szépen kérni.
– És hogy van Georgette? – Lesöpörtem néhány levéltetvet az elszáradt rózsaszirmokról.
– Georgette biztosan és állhatatosan halad a meghülyülés felé, nem mintha valaha is mutatnál egy csipetnyi valódi érdeklődést, amikor éppen nincs szükséged pénzre.
Egy gilisztát néztem, ahogy visszamászik a földbe, és azt kívántam, bárcsak a helyében lehetnék.
– Denny, egy elég vacak ügybe keveredtem. Ha nem jutok hozzá hatvanezer fonthoz, rettenetesen meg fognak verni.
– Vedd fel nekünk videóra!
– Nem viccelek, Denholme.
– Én sem. Szóval még a kétszínűsködés sem megy neked. És akkor? Miért lenne ez az én gondom?
– De hát testvérek vagyunk! Nincs lelkiismereted?
– Harminc évig voltam tagja egy kereskedelmi bank igazgatóságának.
Egy megcsonkított platán úgy hullatta egykor zöld leveleit, ahogy kétségbeesett emberek hullatják el megingathatatlannak hitt elszántságukat.
– Kérlek, Denny, segíts! Harminc rugó jó volna kezdetnek.
Ez túl sok volt neki.
– A rohadt életbe, Tim, a bankom csődbe ment! Azok a vérszívók a Lloydsnál kivéreztették! Elmúlt már az az idő, amikor ennyi dohányt tudtam leakasztani egy kézmozdulattal, elmúlt, elmúlt! A házunkon is jelzálog van, kétszeresen! Én vagyok a bukott óriás, te meg a bukott törpe. és különben is, azzal a rohadt könyveddel van tele az ismert világ minden könyvesboltja!
Az arcom elmondta, amire nem voltak szavaim.
– Az istenit, te idióta. Mikor kell fizetned?
Az órámra néztem:
– Ma háromig.
– Az felejtős. – Denholme letette a hálót. – Jelents csődöt. Reynard megcsinálja a papírmunkát, ő jó ember. Ezt a békát le kell nyelned, s akkor leráztad a hitelezőidet. A törvény világos…
– Törvény? Az én hitelezőim tapasztalata szerint a törvény azt jelenti, hogy egy zsúfolt cellában görnyedsz a klotyó fölé.
– Akkor tűnj el a balfenéken.
– Ezek mindent tudnak a fenekemről.
– Londonon kívül már biztonságban leszel. Húzódj meg a barátaidnál.
Barátaim? Kihúztam a listáról azokat, akiknek tartoztam, a halottakat meg azokat, akik eltűntek-az-idő-ürgelukában, és maradt…
Denholme megtette a végső ajánlatát.
– Nem tudok pénzt adni. nekem sincs. De van egy kellemes hely, ahol tartoznak nekem egy-két szívességgel, és ott talán meghúzhatod magad egy időre.

A Patkánykirály temploma. Koromisten hodálya. Hádész záróizma. Igen, a King’s Cross pályaudvar, ahol az Ökölszendvics szerint egy szopatás csak egy ötösbe kerül – a földszinti férfivécé három leghát-só fülkéjében, bal kéz felől, a nap huszonnégy órájában. Felhívtam Mrs. Lathamet, hogy megmondjam neki: Prágába utazom, ahol három hétig Václav Havelnél töltöm az időt – ennek a hazugságnak a következményei úgy ragadtak hozzám, mint a herpeszvírus. Mrs. Latham bon voyage-t kívánt. Ő képes lesz elbánni Hogginsékkal. Mrs. Latham képes lenne elbánni az egyiptomi tíz csapással is. Tudom én, hogy nem érdemlem meg őt. gyakran tűnődöm azon, miért is maradt a Cavendish kiadónál. nem azért, amit fizetek neki.
Az automatán a jegyfajták garmadája között kutakodtam: retúr napijegy Csúcsidőn kívül, kedvezményes Egy Útra Szóló Munka-szüneti napot követő Munkanapra és így tovább és így tovább; de melyik kell nekem? Valaki fenyegetően megbökte a vállamat, mire én a plafonig ugrottam – de csak egy öreg nénike akart segíteni azzal, hogy a retúr olcsóbb, mint az egy útra szóló. Azt hittem dilinyós, és majd hanyatt estem, amikor kiderült, hogy tényleg olcsóbb. Beraktam egy bankjegyet az uralkodó képmásával fölfelé, aztán lefelé, majd a másik felével előre, aztán újra megfordítva, de a gép mindig kiköpte.
Így hát beálltam a sorba, hogy egy élő embertől vegyek jegyet. Harmincegyen voltak előttem, igen, mindegyiket megszámoltam. Közben a pénztárosok kedvük szerint jöttek-mentek az ablakok mögött. Egy felkunkorodott szélű hirdetés arra biztatott, hogy vegyek ülőliftet. Végül, végül sorra kerültem:
– Napot, Hullba kérek jegyet.
A pénztárosnő hatalmas afrikai gyűrűivel játszott.
– Mikorra?
– A következő vonatra.
– Úgy érti, a „mai napra”?
– A „következő” általában a „mai napon” indul.
– A mai napra nem adok jegyet. Ott, anná’ a zablakná’ kap. Ez a zablak csak elővétel.
– De a villogó piros fény azt mutatta, hogy az ön ablakához jöjjek.
– Biztos nem. Menjen már, feltartja a sort.
– Nem, az a piros jel rohadtul azt mutatta, hogy ide jöjjek! Húsz perce állok a sorban!
Először csillant érdeklődés a szemében.
– Azt akarja, hogy az ön érdekében megváltoztassam a szabályokat?
A düh úgy szikrázott Timothy Cavendishben, mint villák a mikróban.
Azt akarom, hogy problémamegoldó képességre tegyen szert, és adjon egy jegyet Hullba!
– Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszéljen velem.
– Én vagyok a rohadt vevő! Én nem tűröm, hogy így beszéljen velem. Hívja ide a rohadt felettesét!
– Én vagyok a saját felettesem.
Elmorogtam egy izlandi eposzból származó szitkot, majd vissza akartam menni a sor elejére.
– Hé! – kiáltotta egy punk-rocker, akinek szögek álltak ki a koponyájából. – Nem látod ezt a k’va sort?
Lloyd-George azt javasolja, hogy sose mentegetőzzünk. Mondjuk el újra, csak most durvábban.
– Látom a „k’va sort”! Csak egyszer már végigálltam, és nem fogom újra végigállni, mert az a Nina Simone ott nem akar eladni nekem egy rohadt jegyet!
Erre lecsapott egy felcsatolható egyenruhát hordó, színes bőrű jeti.
– Mia zábra?
– Ez az öreg itt azt hiszi, hogy a kolosztómiája feljogosítja arra, hogy kikerülje a sort – mondta a bőrfejű –, és hogy rasszista meg-jegyzéseket tegyen az elővételi ablaknál ülő afro-karibi származású hölgyre.
Nem hittem a fülemnek.
– Nézd, pajtás – a jeti olyan leereszkedően szólt hozzám, mint egy nyomorékhoz vagy egy idős emberhez szoktak –, ebben az országban a sorok azért vannak, hogy rendben legyenek a dolgok, és akinek ez nem tetszik, az visszamehet oda, ahonnan jött, értve vagyok?
– Úgy nézek én ki, mint egy rohadt egyiptomi? Tudom, hogy ki kell várni a sort! Honnan? Mert már végigálltam, és…
– Ez az úriember azt állítja, hogy nem.
– Ez? Akkor is „úriember” lesz, amikor a maga szükséglakásának a falára festi, hogy Idegenek kifelé?
Kidagadtak a szemgolyói, de tényleg.
– A vasúti rendőrségnek jogában áll eltávolítani magát a helyiségből, vagy a civilizált társadalom tagjaként beállhat a sorba. Nekem egyre megy. De az nem megy, hogy valaki kikerülje a sort.
– De ha újra végigállom, lekésem a csatlakozást!

A Kiadó engedélyével.


ekultura.hu - 2012. december 3.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!