FőképFülszöveg:
Szigetlakónak lenni egy szerre jelent bezártságot és nyitottságot – a társadalom izgága hullámzásától messze a tenger fenséges kéksége felé fordulást. Fergeteges humor, hatalmas életkedv és bölcsesség árad
ebbôl a könyvbôl. A robinsoni lét boldogságát és küzdelmeit megörökítő történetek mellett megismerjük a szerző legkedvesebb dalmát ételeit. A forró nyár pezsgése után ellenpontot képeznek a téli időszak kiüresedéséről szóló mesék, amikor a viharos hullámzással dacolva már csak az igazi szigetlakók maradnak. Ám az emlékezet, a színek, illatok, ízek és az egymásra utalt emberek összetartása még a legnehezebb időkön is átsegít.

Senko Karuza világa magával ragadja olvasóit, hogy könyvébe feledkezve egy kis ideig mi is úgy élhessünk, ahogyan mindig is szerettünk volna – a nyugalom tengerében.

Részlet a könyvből:
ÉLETKÉPEK A RABSZOLGATARTÓ TURIZMUSBÓL
 
Azt mondja a hölgy, egy kedves kis házra gondolt közvetlenül a tengerparton, hagyományos kőépület legyen, szóval régi, mindentől távol eső lakhely, de út, áram és telefon az kell, mert nem maradhat, ugye, internet nélkül az alatt az egy hónap alatt, amit majd itt tölt. De ne legyen túl drága! Meghálálja majd nekünk, bizonygatja, higgyük el, majd meglátjuk, mennyi mindent tehet értünk. Az érintetlen öbölben meghúzódó kis ház képe, a földi paradicsom megtestesülése nem idegen tőlünk, és a harmadik sör után, amikor látjuk, hogy tényleg komolyan gondolja, felajánljuk neki a legjobbat meg a legszebbet, azt, amelyiket magunknak tartogattuk, arra az esetre, ha netán egyszer a nyakunkba szakadna egy nagyobb összeg. Itt van mindjárt a miénk mellett, mi nyilván nem fogjuk zavarni, meg hát előnyösebb is, mert szükség esetén bármikor átugorhatunk. Elkísérjük a hölgyet az önkormányzathoz meg a földhivatalba, győzködjük a tulajdonosokat, hogy egyezzenek meg, mert ez az egyetlen esélyük, hogy haszonra tegyenek szert abból, ami egyébként úgyis elpusztulna, hiszen amúgy sem képesek dűlőre jutni maguk között, hogy kinek mekkora a résztulajdona a házból, és kinek mennyit kéne befektetnie, szóval megoldjuk az ügyet, és elintézzük a papírmunkát, úgy, ahogy a sajátunkat sosem tudtuk, mert lehetetlen volt. Most, hogy kiderült, semmi se lehetetlen, bánkódunk egy csöppet, amiért nem jutott eszünkbe a mi ügyünket is megoldani egy füst alatt, de aztán legyintünk, végül is mi itt vagyunk helyben, időnk, mint a tenger, mire fel a nagy sietség.
Aztán tudnak-e maguk bánni a kővel? Hogy a fenébe ne tudnánk, a kőbe születtünk bele, mást nem is ismerünk, hát hogyne tudnánk; hozzáépítünk mindent a házhoz, ami kell, legyen csak nyugodt, mire jövőre megérkezik, rögtön be is költözhet. Azt mondja erre, látott egy régi kútkávát, olyan durván faragottat, a házunk mögött, és hogyha mi már úgysem tartunk állatokat a ház körül, akkor ő megvenné, ha lehet, csak a kő érdekli, a földünket nem kéri, abból már úgyis több van neki, mint nekünk. Hát persze, már hogyne lehetne, rég nem használjuk már azt a kutat, majd szétbontjuk, aztán a télen darabonként áthordjuk őhozzá, az udvarába. Az elutazás napján, a mi asztalunknál, merthogy meghívtuk ebédre, hiszen oly sokat tehet az érdekünkben, arra kér bennünket a hölgy, hogy fogadjunk be a házunkba két londoni építészt, az ő embereit, akik jobban értenek Dalmáciához, mint mi, hogy kéznél legyenek, amikor majd elkezdődik az építkezés, és, hogy ő majd mindent kifizet.
Nyárra kész is lett a ház. Az építészek mindenben segítettek, megmondták, hogy mit, hova és hogyan tegyünk, úgyhogy minden úgy ment, mint a karikacsapás, olyan hamar végeztünk az egésszel, mintha magunknak építettük volna. Az építészek feleségei a mi feleségünknek voltak a segítségére, ami abból állt, hogy elvitték vásárolni és kifizették, amit vett, a gyerekeiket meg szinte alig láttuk, mert késő éjszakáig kimaradtak, nappal meg aludtak. Végül annyira összebarátkoztunk, hogy nem volt szívünk kifizettetni velük a szállást.
És most újra eljött a mi kedves barátnőnk és szomszédasszonyunk, többször körbeutazta a világot, és halálra dolgozta magát, szóval jó lenne, ha a mi asszonykánk néha főzne neki valamit és kitakarítana utána, merthogy már a kanalat is alig tudja felemelni, annyira kimerült. Persze rendesen megfizetné, és ha esetleg a nejünket érdekelné, a barátainak is dolgozhatna, akik majd felváltva jönnek ide, nem csak nyáron, hanem egész évben, már megmutatta nekik a birtok fotóit, minket meg agyba-főbe dicsért, mert ha mi nem lennénk olyanok, amilyenek, fele ilyen jól nem jött volna ki az egészből.
Azokat, akik most a szemünkre vetik, hogy jobban tettük volna, ha magunknak vesszük meg a házat, mert akkor most nekünk lenne bevételünk belőle, sehogy se tudom meggyőzni arról, hogy nincs semmilyen különbség. Mert ha már úgy rendeltetett, hogy másokat szolgáljunk ki, és mások előtt hajlongjunk, legalább büszkén kijelenthetjük, hogy nekünk ugyan semmilyen saját tulajdonunk sincs! De ha lenne, csodákra lennénk képesek!

A MI DRÁGA KÖVÜNK
 
Visszatértünk hát végre a mi kis szigetünkre, és már a télre készülünk, a fejünkben rendezgetjük a képeket, amelyeket a kéthetes őszi kirándulásból hoztunk magunkkal, és elégedetten konstatáljuk, hogy ismét sikeres alakítást nyújtottunk, már ami saját bejáratú turisztikai kötelező gyakorlatunkat illeti. Már mélyen beletemetkeztünk a jövő nyárral kapcsolatos terveinkbe, noha ez egyáltalán nem látszik rajtunk, mert még mindig úgy vonszoljuk magunkat a rakparton, mintha végtelenül sok időnk lenne, szóval, mintha száz évig élhetnénk. Meleg évünk van, nem jött még el az ideje a döntéseink értelméről és hibáiról való téli elmélkedéseknek, mert még a többiek is hezitálnak, még nem zárták befőttesüvegbe összesűrűsödött kétségeiket, hogy aztán polcra tegyék a kamra legtávolabbi zugába.
De a bennünk lévő kisördög csak nem alszik, úgyhogy elfogadjuk Armando Debeljuh meghívását Pulába, aki arra kért, ugorjunk át hozzá néhány napra, és meséljük el, mi nyomja a szívünket, mellesleg hallgassuk meg az ő panaszaikat is. A hivatalosan „A mi drága kövünk” elnevezésű évente megrendezésre kerülő összejövetel témája idén a helyi nyelvjárásokból táplálkozó népzenekincs feltárása, amely „ősi kultúránk gyökereiből merítve, mégis új és modern módszerekkel értelmezi identitásunk jellemvonásait, ezáltal felismerhetővé és egyedivé tesz bennünket a nagyvilág hatalmas kulturális olvasztótégelyében”. Nem hivatalosan az alapjaitól egyre inkább eltávolodó nyelvünkről lesz szó, a mi esetünkben azokról a térségekről, amelyek fokozatosan elnéptelenednek – valójában ez az oka, amiért valósággal repülünk ezeknek a számunkra oly fontos utolsó mohikánoknak a felénk kitárt ölelő karjaiba.
Magunkban Isztriát szigetnek képzeljük el, jobban mondva olyan tengernek, amelyben ugyanolyan sok sziget van, mint a miénkben, és azokon ugyanolyan kevesen laknak, mint a mieinken, és egy picit irigykedünk az ottaniakra, mert jobbak az összeköttetéseik a szárazfölddel, vagyis szabadabban és egyszerűbben oszthatják meg egymással a szigetlakók magányát. És ha már az utazás mellett döntöttünk, akkor ejtsük útba Zágrábot, a mi legnagyobb és legtávolabbi szigetünket.
Alig kötünk ki a főtéren, máris záporozó kérdések kereszttüzében találjuk magunkat, amelyekből leginkább őszinte aggodalmat és megdöbbenést hallunk ki: mindazok ugyanis, akik a nyáron meglátogattak bennünket a mi szigetünkön, most nem győznek csodálkozni, hogyan lehettünk annyira ostobák, hogy elhagytuk azt a földi paradicsomot és idejöttünk, ebbe az őrült káoszba. Csak ámulunk és bámulunk, hiába keressük az okát, vajon miért kultiválják ezek ennyire csökönyösen a szomorúságot, és miért tartják feleslegesnek azt, amit mi hiányként élünk meg.
Elveszünk a kétségek tengerében és elfelejtjük élvezni a város zsivaját. Ezért aztán gyorsan itthagyjuk a nagy Mindent és Pula felé vesszük az irányt, vagyis Isztria és a sok pici oázis vagy szigetecske felé. Ott úgy fogadnak bennünket, hogy nyomban otthon érezzük magunkat, és ismét, századszorra is tudatosul bennünk, hogy a magány a legnagyobb társadalmi esemény.
Az emberek oly könnyedén nyílnak meg, akár egy csomag cigaretta, a zárkózottság elégiája valamiféle közös utópiává szelídül, és egyszeriben mindenki csak a legjobbat látja a másikban, és akinek oly kevés adatott, hirtelen úgy érzi, hogy mindene megvan. Hogy mindez nem illúzió, s nem holmi szemfényvesztő káprázat, amelyet a pulai verőfény nyomán felizzó lelkesedés kelt, arról lelkes néprajzkutatók, valamint az isztriai és dalmát népzenét és népi irodalmat tanulmányozó ifjú tudósok biztosítanak bennünket, majd később házigazdáink is, akik elkalauzolnak bennünket az apró, festői városkákba, amelyekben egykor pezsgett az élet. És az az élet egyáltalán nem halt ki innen véglegesen, erre a legékesebb és legharsányabb bizonyítékot egy lerobbant és gyakorlatilag kipufogó nélküli Tomos mopeden körülöttünk keringő kisfiú és kislány szolgáltatják, akik úgy néznek ránk, mint valami csodabogarakra. Ők rá az élő bizonyíték, hogy az élet és a mozgás szabadsága még annál is többet jelent, mint a jóravaló régész-muzeológus polgármester beszámolója azon emberfeletti erőfeszítésekről, amelyekkel a helyi hatalom igyekszik megmenteni az enyészettől ezt a kis ékszerdobozt.
A valódi Odüsszeia este kezdődik, Rakljében, a házigazdáink Kultúrházában, amely hajóvá alakul át, legénységét a legbátrabb és leglánglelkűbb tengerészek alkotják, azok, akik úgy védelmezik a szigeteiket, hogy nem költöznek el róluk. Dario Morošić, Livija Morosin, Franci Blašković, Miroslav Evačić, Roberta Razzi és Morin Kudić szavai hallatán kikaparjuk a fülünkből a viaszt, és elhatározzuk, hogy örökre itt maradunk ezen a hajón, bármerre vessék is a viharok, mert ez a mi otthonunk.
Az utolsó mohikánok hagyják el utolsóként a csatateret.
Itt voltunk. Megint élünk.

TITKOS FEGYVER
 
Itt vagyunk Hvar tengeri kapuja előtt, próbálunk turistaként viselkedni, egyszóval úgy élvezni a kalandot és rácsodálkozni mindenre, mintha sose lett volna még részünk effajta élményben. Van némi előnyünk, mert egy szigetről jöttünk, amelyik ugyanilyen, mint ez, csak mások a földrajzi koordinátái. Integetünk az ismerősöknek, akik kis regattájukkal éppen a mi postai címünk felé veszik az irányt, nyomatékosan győzködjük őket, hogy ne menjenek sehová, mert hát mihez kezdenének ott nélkülünk, ők meg minket próbálnak rávenni, hogy forduljunk vissza. Az övék az utolsó szó, nekik ugyanis küldetésük van, mi meg csak szórakozásból vagyunk itt. Elfordítjuk a fejünket, bánkódunk egy sort, aztán hagyjuk őket elhajózni a másfajta élmények felé.
Olyan magabiztosan kötünk ki a mólónál, mintha a sajátunk volna, és mintha örökre itt akarnánk maradni, nézzük a turistákat, akik úgy néznek ránk, mintha elvettük volna tőlük az ismeretlenhez való jog egy részét, mert hát ki látott még olyat, hogy a házigazda annyira elszemtelenedik, hogy elfelejti, hol a helye.
Az amerikainak, akit ezúttal magunkkal hoztunk, hogy megmutassuk neki, merre-meddig, meg hol is van a mi Amerikánk, képtelenek vagyunk elmagyarázni, miért várunk arra, hogy felszabaduljon az a bizonyos asztal a mi kis kávézónkban, mert neki csak a kávé fontos, így aztán sietve elfoglalja az első szabad széket, ott, ahová mi soha a büdös életben le nem telepednénk, még tán a szomjan halás határán se. Szégyenkezve kitalálunk egy történetet, miszerint sürgős dolgunk akadt valahol máshol, és elmenekülünk, nehogy még valaki együtt lásson bennünket, de leginkább azért, mert így időt adunk magunknak, hogy megbocsássuk neki ezt az áruló húzást, végül is ő csak egy amerikai, aki bárkitől elfogadja a szabadságot.
Végre elfoglaljuk a hozzánk méltó helyet és beszélgetésbe elegyedünk azokkal, akiket ismerünk, megöleljük az újonnan érkezőket, nyugodtak vagyunk és boldogok, mert tudjuk, hogy egyszer úgyis minden elmúlik, ismét elmagyarázzuk a mi drága amerikai barátunknak (aki időközben átült hozzánk, mert amott unatkozott egyedül), hogy a városok emberekből állnak, és hogy ez az egyetlen természeti jelenség, ami miatt idejöttünk. Amerikai barátunk úgy érzi, megértett bennünket, előveszi a kis fényképezőgépét: azt hiszi, hogy a fényképpel megörökítheti a szavakat.
De mi tudjuk, hogy képtelen lesz visszaadni az érzelmeket, amelyek most ott futkároznak a bőrünk alatt, mert az asztalon megjelent Kuzma Petrić vastag könyve, a Velo Grablje a XX. században, benne a grabljei nyelvjárás szótárával. Kézről kézre jár a könyv, mint valami felbecsülhetetlen régészeti lelet, annak bizonyítékául, hogy egyszer régen létezett valami, és az, aki itt maradt, mindent megtesz azért, hogy megmutassa, az a valami ma is megvan, hogy nem halt meg minden, hogy a könyvben szereplő holtak és kivándoroltak újra csatasorba álltak az emlékezet birodalmának védelmére. A mi amerikaink fellelkesül, azt kérdezi, valóban visszatértek-e az emberek, és tényleg ismét ötszázan vannak-e, mint 1900-ban, mert ha igen, akkor kétségkívül ez az a hely, ahol ő is szívesen lakna. Azon vagyunk, hogy elmagyarázzuk neki és magunknak is, miért fontos az emlékezet, és miért nem fontos, hogy valaki visszatért-e vagy sem, miért fontos megőrizni azt a képet, amelyet semmiféle géppel nem lehetséges megörökíteni, de mi mégis ott hordozzuk magunkban, tisztán és világosan, mint egy camera obscurában. Élesítjük ezt a mi titkos fegyverünket, amely ellen még a legerősebbek is hiába küzdenek, szomorkodunk és sajnáljuk azokat, akik eladták vagy megtagadták a sajátjukat, akik a győztesekhez csatlakoztak, azokhoz, akik soha nem fognak legyőzni bennünket. Küzdünk éjjel és nappal, de a hajnallal sem bánunk kesztyűs kézzel.
Másnap ebéd után késő délutánig kávézgatunk, majd behúzzuk a köteleket és kihajózunk, félúton találkozunk a regattával, amelyik tegnap éjjel a mi postai címünk fölött őrködött.
Ez is megvolt.

A Kiadó engedélyével.