Főkép

Fülszöveg:
Hlondeth városában nyüzsögnek a jüan-ti kígyólények. Az Extaminos-ház, a nagy hatalmú Kígyóház irányítja őket, amely a Vész nevű vallási szervezet legfőbb célpontja. Ember tagjai a fertőzések és betegségek istennőjét tisztelik, és Sybil kiválasztottjának végzetes tervét készülnek végrehajtani, mely során meg akarják fertőzni a város összes emberi lakosát, hacsak Dediana, a jüan-ti félvér meg nem állítja őket.

Részlet a regényből:
Kythorn 22.
éjfél

Arvin egész testében megfeszült, amikor a szajha férfitársa ledobta őt a válláról. Kár volt megfeszítenie az izmait, mert annál keményebben csattant a földön. A feje nagyot koppant a kövön, és szikrák pattogtak már amúgy is vaksi szemei előtt. Miután a szikrák eloszlottak, próbált felülni, de a talaj túl csúszós volt. Csak annyit ért el, hogy alaposan összesározta az arcát és a ruháját, majd végül elterült a földön.
A szagból ítélve a szennyvízcsatornába került. Elviselhetetlen bűz terjengett a levegőben. Bekúszott az orrába, kaparta a torkát, amitől köhögött. A ruháját és az arcát beborító szennyvíz még a kaparászó pókoknál is rosszabb érzés volt, és ez új erőt adott neki a szabaduláshoz. Újra megfeszítette az izmait, számítva rá, hogy a fogva tartói lesújtanak rá, de addig ficánkolt, míg végül sikerült felülnie, noha igen ingatagon. A csuklóját szorosan összekötötték a háta mögött, és a bokáját is megkötözték.
Ha látott volna bármit is, ismét a tenyerébe idézhette volna mágikus tőrét, és elkezdhette volna elvágni a kötelékeit, de semmit sem látott, és fogalma sem volt, hogy kik a fogva tartói, és hol vannak. Lehet, hogy az egyikük éppen mögötte áll, és arra vár, hogy elvehesse tőle a pengét.
Kántálást hallott. Legalább féltucatnyi női és férfihangot. Oldalra billentette a fejét, és fülelt. Úgy vélte, hogy közel vannak, mindössze néhány lépésnyire, egy helyen, nem szétszóródva. Úgy fordult, hogy két keze eltávolodjon egymástól, és felkészült rá, hogy megidézze a tőrt. Vajon megkockáztassa?
A látása váratlanul visszatért. Arvin azt vette észre, hogy egy sárga lámpás fénykörének közepén ül, egy kőből emelt szigeten, egy hatalmas, vízzel teli csarnokban. A sziget mintegy tizenkét lépés széles lehetett, és csupán egy-két tenyérnyivel emelkedett ki a csarnokot ellepő vízből. A félhomályban téglafalat látott, és talán fél tucat boltíves járatot, amelyek elfelé vezettek arról a fura helyről.
Öt alak – két nő és három férfi, akik szakadozott szélű és rojtos ujjú, szürkészöld köpenyt viseltek – térdelt egy kisméretű, fából faragott szobor körül, néhány lépésnyire tőle. Az egyikük az a szajha volt, aki lebénította Naulgot. Mindegyikük bőrét hüvelykujj nagyságú sebek borították. Az egyik férfi arcát annyira eltorzította a betegség, hogy a szeme csupán egy rés volt; egy másik, óriási termetű férfi haja csak foltokban nőtt a fején.
Arvin oldalra fordította a fejét, és megpillantotta Naulgot. Már nem volt bénult állapotban, de neki is összekötözték a kezét és a lábát. Nem ők voltak az egyetlen foglyok. Három másik szerencsétlen feküdt mellettük a kövön: egy öreg tengerész kátrányos hajjal, amelyet szoros copfba font, egy tizenkét év kör üli fiú, aki hal kan szipogott, és egy nő, akit Arvin aznap este látott a Hágcsóban, amint tengerészek körül sündörög. Erősen rángatta a kötelékeit, és a drót már mélyen belevájt a húsába. A tengerész már szemmel láthatóan feladta a hiábavaló küzdelmet. Csukott szemmel feküdt, és Silvanushoz imádkozott.
Arvin elkapta Naulg tekintetét, majd a fejével a keze felé biccentett. Melyik a kivezető út? – kérdezte kézjelekkel.
Naulg körbejáratta a tekintetét egyik járattól a másikig, majd megvonta a vállát. Nem tudok úszni. Meg fulladok.
Arvin a fogát csikorgatta. Kikötővárosban élnek, és Naulg nem tud úszni? Körbenézett, más lehetőségek után kutatva. Kántáló fogva tartóik mögött észrevett egy csónakot. Egészen mélyen ült a vízben, a pereme alig látszódott a kősziget szintje felett.
Csónak, jelelte Arvin.
Naulg odapillantott a szeme sarkából, majd megrázta a fejét. Túl messze.
Arvin kacsintott.  Várj! Jelzek. Te… Jelentőségteljes pillantást vetett a lámpásra, és rúgott egyet a lábával. A fogva tartóik félúton helyezték el a lámpást saját maguk és foglyaik között. Naulg pont bele tudott volna rúgni, ha nyújtózkodik egy kicsit.
Arvin a kesztyűs kezére vonta Naulg figyelmét. – Shivis – suttogta, és a mágikus tőr megjelent a kezében. Megfordította a pengét az ujjai között, és hozzáérintette a csuklóját összekulcsoló zsineghez.
A barátja rávigyorgott, majd lassan, nesztelenül közelebb csúszott a lámpáshoz. A nő, aki élénken figyelte a jelbeszédüket, noha nyilvánvalóan nem értette, közelebb araszolt Arvinhoz. Feléjük nyújtotta a kezét, és könyörgő pillantást vetett rájuk.
Arvin rá se hederített, tovább küszködött a tőrrel. A keze időközben elzsibbadt, az ujjai alig mozogtak. A tőr megcsúszott, a hegye felsértette a csuklóját, és ő majdnem elejtette.
A kántálás befejeződött. A himlőhelyes emberek felálltak, és a foglyok felé fordultak. Egy-egy kisméretű fémüvegcsét tartottak a kezükben. A szélük recés volt, a csörgőkígyó farkára hasonlítottak. Arvin kétségbeesetten nyiszálta a zsineget, mit sem törődve azzal, hogy a kés hegye egyre mélyebben sérti fel a csuklóját. Érezte, hogy a zsineg engedni kezd. Ekkor azonban a nagydarab férfi, akinek csomókban nőtt a haja, mellkason rúgta, ő pedig hanyatt vágódott. Arvin felszisszent, ahogy a penge belevágott a hátába, és kiejtette a tőrt a kezéből. Minden erejét megfeszítve próbálta eltépni a zsineget, és noha lazult valamelyest, végül nem sikerült.
Vicsorogva próbálta újra megkaparintani a tőrt, de a férfi a mellkasára térdelt. Vastag ujjak feszítették szét a száját. Arvin bele akart harapni, de gyorsan meggondolta magát. Nem akart hozzáérni a férfi himlőhelyes, fertőzött húsához, amely ugyanúgy bűzlött, mint a szajha teste. Látva ezt, a nagydarab férfi felnevetett. Oldalra feszítette Arvin fejét, majd lenyomta a kőpadlóra, és kihúzta a dugót az üvegcséből. Ezután bedugta az üvegcsét a fogai közé. Fertelmes ízű folyadék folyt be Arvin szájába, aki öklendezni kezdett. Próbálta odébb rántani a fejét, és kiköpni a folyadékot, de a fertőzött férfi erősen összezárta a száját. A keserű folyadék úgy csúszott le a torkán, ahogy kígyó siklik be a fészkébe.
– Öleld magadhoz! – kántálta a férfi. – Öleld magadhoz! Viseld el!
A férfi négy társa hasonlóképpen kántált. Monoton hangjukon átcsapott a nő sikoltozása és átkozódása, valamint a fiú zokogása. A nagydarab férfi váratlanul eleresztette Arvint, a lábához lépett, és lehajolt a bokájához. Arvin nem bajlódott rugdalózással, inkább a háta alá szorult tőrt kereste, és végre sikerült is kitapintania az ujjaival. Miközben a fertőzött fickó a szobor felé vonszolta őt, megpróbálta elnyesegetni a zsineget, de nem sikerült, mert a penge folyton felakadt a talaj egyenetlenségein. Amikor másodszor is majdnem kiejtette a kezéből, kimondta a megfelelő varázsszót, és a mágikus fegyver eltűnt. Nemsokára ismét megpróbálja, de előbb szüksége lenne egy kis figyelemelterelésre.
– Naulg! – kiáltotta. – Most!
Ekkor mérhetetlen fájdalom járta át a testét. Mintha egy kéz áthatolt volna a hasfalán, és megcsavarta volna a beleit. A bőre egy szempillantás alatt jéghideggé változott, és remegés futott végig a tagjain. Az álla megmerevedett, a nyaka görcsbe rándult, a feje a mellkasa irányába feszült.
A nagydarab férfi elengedte Arvin bokáját, megragadta a hajánál fogva, és az arcát egészen közel nyomta a szoborhoz. A szobor talán egy nőt ábrázolt, de a fa már annyira elrothadt, és úgy átjárták a termeszek, hogy nem lehetett kivenni a részleteket. A fertőzött férfi beleköpött a tenyerébe, és előbb Arvin homlokához, majd a szoborhoz érintette.
–Holtak Anyja, ragadd el  őt! Kínozd meg! Tanítsd  őt! – mondta.
Az összes fogoly kiáltozott. Mindenkit a szoborhoz rángattak. Arvin Naulg hangját is felfedezte közöttük. Hangos csattanást hallott. Fénycsóvák suhantak át a mennyezeten, amint a lámpaoszlop eldőlt. Hangos sistergéssel zuhant bele a vízbe, és a csarnok a következő pillanatban sötétségbe borult. Arvin azonnal megidézte a mágikus tőrt. Ezúttal sikerült elvágnia a zsineget, pedig a keze veszettül reszketett, de persze lehet, hogy pont ez segített benne. A csuklói szétváltak. Egyik kezét sajgó hasára szorította, a másikkal a tőrt markolta. Megpördült, és a mögötte álló sebhelyes férfiba mártotta. Azonnal hátrább ugrott a hörgő alaktól, és egy gyors mozdulattal elvágta a bokáját gúzsba kötő zsineget. Ezután kúszva Naulg hangjának irányába indult.
Valami az útját állta: egy köpeny nedves, elrongyolódott szélét és egy lábat tapintott ki a sötétben. A tőrt habozás nélkül belevájta a lábba. Fájdalmas ordítást hallott. Az áldozat megpördült, majd egy női hang kántálni kezdett. Arvin felismerte benne annak a nőnek a hangját, aki szajhának adta ki magát a kocsmában. A varázslat fülsiketítő gongütésként csapott le az elméjére. A csengés zsivajában egy határozott hangot hallott:
–Vissza!
Nem tudott ellenállni a parancsszónak, és menekülni kezdett a csúszós talajon. Alig tudott mozogni, úgy reszketett a gyomra a belé töltött fertelmes folyadéktól. Alig bírta már elviselni a kínt. Egyszer csak elfogyott a keze alól a talaj. Egészen a kis kősziget pereméig kúszott. Átbucskázott a peremen, és a levegőben a hátára fordult. Ahelyett, hogy a vízbe esett volna, egy előre-hátra ringatózó fapadlóra huppant. A csónakba. Hideg, bűzös víz borította a csónak alját, amely azonnal átáztatta a nadrágját és az ingét. Arvin reccsenő hangot hallott. A csónakot tartó kötél könnyedén szakadt ki az elrothadt cölöpfából. A csónakot azonnal magával ragadta az áramlat.
Naulg és a többi fogoly még mindig kiáltozott. Arvin egyre tompábban érezte a testét nem sokkal korábban görcsbe rántó fájdalmat. A helyét mérhetetlen gyengeség vette át. Megpróbált felállni, de nem tudott. A teste nem engedelmeskedett agya parancsainak. Még csak az ujját sem tudta megmozdítani. Tompa aggyal próbálta felidézni, mi is történt vele valójában, de a gondolatai elillantak előle.
Haldoklok, gondolta. Haldoklok. Azt hittem, hogy el tudok menekülni, de csak annyit értem el, hogy belemásztam a saját koporsómba.

A Kiadó engedélyével.