FőképFülszöveg:
Öt hónapja annak, hogy Alex Rider hazatért a legutóbbi küldetéséről, s azóta hírét sem hallotta az MI6-nek. Lassan kezdi elhinni, hogy a kémkedés világát mindörökre maga mögött hagyhatja, és élheti az átlagos tinédzserek életét. Az öröm azonban még korai. Miközben a fiú tanácstalanul görnyed egy matekpélda fölé az iskolapadban., egy orvlövész veszi célba. Volt titkosszolgálati főnökeinek elképzelése sincs róla, ki lehetett a támadó, s úgy vélik, a fiúnak a világ valamely távoli zugában kellene elrejtőznie. Ráadásul nagyon is kapóra jön nekik, hogy Alex veszedelembe került. Egy kairói gimnáziumban ugyanis valami nagy dolog készül, aminek nem árt, ha a fiú utána néz. Alex tehát Egyiptomba repül. Vajon ismét a Skorpia áll a háttérben? Valaki tőrbe akarja csalni Alexet? Ez a bevetés is kis híján a fiú életébe kerül, és minden találékonyságára szüksége van, hogy ép bőrrel megússza a halálos kalandot.

Részlet a regényből:
Elrabolt istenek

A fekete kasmírkabátos férfi lesétált hatüléses Learjet 40 magánrepülőgépe lépcsőjén, majd megállt egy pillanatra. Lehelete meglátszott a reggeli fagyban. Körülnézett a leszállópályán, miközben egy üzemanyagtöltő kocsi dübörgött el mellette. A távolban két, fényvisszaverő dzsekit viselő ember társalgott egy hangár előtt. Egyébként a férfi egymaga volt. Előtte az „ÜDVÖZLI A LONDON-CITY REPÜLŐTÉR” felirat állt, alatta nyitott ajtó hívogatta az útlevélvizsgálat felé. El is indult, mit sem tudva arról, hogy útközben minden egyes lépését figyelik.
A férfi az ötvenes éveiben járt, kopasz volt, az arca teljesen kifejezéstelen. Odabent átadta útlevelét a határőrnek, üres tekintettel figyelte, ahogy az megvizsgálja és visszaadja, majd folytatta útját. Poggyásza nem volt. Fekete limuzin várt rá a kijárat előtt, volánjánál szürke egyenruhás sofőr ült. A férfi nem köszönt, ahogy beszállt, és akkor sem szólalt meg, amikor elindultak Canning Town, majd London központja felé, a Temze kanyarulatát követve.
Zeljan Kurstnak hívták, és tizenhét ország rendőrsége körözte. Ő vezette a Skorpia néven ismert nemzetközi bűnszervezetet, és amennyire tudható volt, még sohasem látták London utcáin. Az MI6 azonban fülest kapott az érkezéséről, és már a leszálláskor várták. Az útlevelét ellenőrző határőr is az MI6 titkosügynöke volt. Kurstot a továbbiakban is követték.
– Nyugatra halad az A13-ason Whitechapel felé. Hármas kocsi, vedd át a következő kereszteződésnél!
– Hármas kocsi pozícióba áll.
– Rendben. Lemaradunk…
A testetlen hangok egy olyannyira titkos csatornán cikáztak oda-vissza, hogyha bárki a megfelelő szűrő nélkül próbálja hallgatni őket, csak statikus zörejt hall. Egyszerűbb lett volna Kurstot már a repülőtéren letartóztatni. Öt másodperc alatt úgy eltüntethették volna egy ládában, hogy soha többé nem látja senki. De a legfelsőbb szinten úgy döntöttek, inkább kövessék, és tudják meg, hová megy. Különleges esemény volt ugyanis, hogy a Skorpia feje Angliába jön. Az meg egyenesen hihetetlen, hogy egyes-egyedül utazik egy találkozóra.
Zeljan Kurstnak sejtelme sem volt róla, hogy körülvették. Mint ahogy arról sem, hogy repülési tervét egyik embere szivárogtatta ki, aki ezért másik személyazonosságot és egy új életet kapott Panamában. Ennek dacára nyugtalan volt. Minden azt súgta neki, hogy nem szabadna itt lennie. Amikor megkapta a meghívást, ami egy sor közvetítő kezén ment át, és a fél világot megkerülte, első indulatában majdnem visszautasította. Nem küldöncgyerek! Nem lehet csak úgy odainteni valahova, mint valami pincért! De aztán meggondolta magát.
Ha a világ negyedik leggazdagabb embere kér fel valakit egy találkozóra, és egymillió eurót fizet csak azért, hogy elmenjen oda, akkor talán érdemes meghallgatni, mit akar.
– A High Holbornon vagyunk. Négyes kocsi bevág…
– Várj, várj! Lekanyarodik…
A limuzin elhagyta a főutat, és befordult egy régimódi üzletekkel és kávézókkal teli szűk mellékutcába. A manőver meglepte az MI6 embereit, akik egy pillanatig teljes pánikban iparkodtak az üldözött nyomában maradni. Két autójuk keresztbe fordult a forgalomban – amivel valóságos dudakoncertet váltott ki –, majd meglódult a mellékutca felé. Épp akkor érték utol a limuzint, amikor megállt, és Zeljan Kurst kiszállt.
– Négyes kocsi! Hol vagytok? – A hang egyszerre sürgetővé változott. – Hol a célszemély?
Szünet. Majd:
– Most megy be a British Museumba.
Így is volt. Kurst belépett a kapun, és átvágott a nyílt területen, melynek túloldalán ott magasodott az oszlopsor, mely a világhírű épület egész frontján végighúzódott. Kurst ébenfekete sétabottal járt, amely kopogásával jelezte, merre halad. Az MI6-esek kipattantak az autóikból, de elkéstek. A kapun át még látták, hogy Kurst eltűnik az épületben. Gyorsan kellett cselekedniük, ha nem akarták végleg elveszíteni. Több kijárat volt ugyanis. Nem tűnt valószínűnek, hogy a Skorpia-vezér csak azért utazott Angliába, hogy megnézzen egy kiállítást. Sokkal hihetőbb volt, hogy azzal a szándékkal ment be, hogy lerázza követőit.
– Bent van a múzeumban. Egyes, kettes és hármas kocsi, vegyétek körbe az épületet! Figyeljetek minden kijáratot! Azonnali erősítést kérünk!
Valaki átvette az irányítást. De akárki volt is az, a hangja feszülten és bizonytalanul csengett. Délelőtt tizenegy óra volt, egy verőfényes februári napon. A múzeumban feltehetően nyüzsögtek a turisták és az iskolás csoportok. Ha akcióba akartak volna lépni, ha le akarták volna tartóztatni Zeljan Kurstot, hát itt szerették volna a legkevésbé megpróbálni.
Valójában Zeljan Kurst még mindig nem tudta, hogy követik. Átsétált a belső udvar sugárzóan fehér térségén, amelyet széles ívű, csodálatos üvegtető fedett. Megkerülte az ajándékboltokat és az információs bódékat, majd elérkezett az első kiállítóterembe. Egy japán párt vett észre: a két apró és szinte teljesen egyforma ember egymást fényképezte a kanyargós lépcső előtt. Egy szakállas egyetemista képeslapokat nézegetett, egymás után kihúzgálta és olyan elmélyülten tanulmányozta őket, mintha valami titkos kódot keresne. Kopp-kopp-kopp. A sétapálca ritmikusan kopogott a kövezeten, ahogy Zeljan továbbhaladt. Határozottan tudta, hová tart, és hogy percre pontosan akkor fog megérkezni, amikorra megbeszélték.
Zeljan Kurst nagydarab ember volt, súlyos, széles válla derékszöget zárt be természetellenesen vastag nyakával. Nem volt természetes a kopaszsága sem. Borotválta a fejét, melynek bőre alatt sötétszürke árnyék derengett. Sárbarna szeme nem sok észt sugárzott, széles ajka és apró, törött orra olyan volt, mint egy bokszolóé, vagy egy kétes hírű szórakozóhely kidobójáé. Sokan akadtak, akik alábecsülték, és Kurst bizonyos esetekben szükségét érezte, hogy helyreigazítsa ezt a tévedést. Ehhez általában a lekicsinylők megölése is hozzátartozott.
Elsétált a csupasz, guggoló istennő szobra mellett. A műalkotás előtt egy Sherlock-sapkás idős hölgy ült egy kis sámlin, ecsetekkel és olajfestékkel, és azon igyekezett, hogy egy hatalmas vásznon örökítse meg a látványt – meglehetősen gyatra próbálkozás volt.
Szemben két kőállat, két különös formájú oroszlán látszott, oldalt pedig egy kétezer éves szentély, amelyet Délnyugat-Törökországból hoztak ide, és darabonként állítottak helyre. Kurst épphogy rájuk pillantott. Nem szerette a múzeumokat, bár a házát olyan ritkaságok díszítették, melyeket múzeumokból rabolt össze. És pont ez volt a lényeg! Miért penészedjen egy több százezer fontot érő tárgy egy sötét teremben, hogy tudatlan átlagemberek bámulják, akik alig konyítanak a művészethez, vagy épp semmi fogalmuk sincs a valódi értékéről? Birtokolnunk kell valamit ahhoz, hogy teljesen kiélvezhessük. És ha megvenni nem tudjuk, el kell rabolni.
Az utolsó terembe két üvegajtó vezetett. Kurst elnézte, ahogy egy magas, jó kötésű fekete férfi tollal és notesszel a kezében bemegy, majd maga is belépett. A hatalmas helyiség olyan hosszan nyúlt el mindkét irányba, mint egy kifutópálya. Noha vagy százan járkáltak benne, még félig sem telt meg. Minden szürke volt: a falak, a padló, még a levegő is. De a fényszórók, melyek a mennyezetről, ötszörös embermagasságból világítottak le, kiemelték a teremben kiállított, lágy aranyszínben ragyogó kincseket.
A márványtalapzatok a falak mentén sorakoztak a helyiség egyik végétől a másikig, rajtuk emberalakok, amelyek így egyetlen sort alkottak. Ókori görög férfiak és nők, egyesek ültek, mások álltak, megint mások beszélgettek vagy lovagoltak. Némelyek hangszereket, vászonterítőket, tányérokat és serlegeket cipeltek egy lakomára. Sokuk alakja nem volt teljes. A két és fél évezred elmosta az arcukat, letörte a kezüket vagy a lábukat. De a maradványokban volt valami lenyűgöző. Könnyen beléjük lehetett látni, hogy valódi emberek, akik hétköznapi életüket élték, mielőtt éber álomba dermedtek volna, mielőtt egy egész világ esett volna a kő fogságába.
Zeljan Kurst alig méltatta őket pillantásra. A terem mindkét végén megemelték a padlót, ide néhány lépcsőfokon keresztül vagy mozgássérült-lifttel lehetett feljutni. A férfinak, akihez Kurst jött, az utóbbit kellett használnia. Kerekes székben ült, és most a terem jobb végében várakozott egyedül, a lábát pokróc takarta. Kurst odasétált hozzá.
– Kurst úr? – A hang száraz volt, és rekedt. Olyan torokból tört elő, mely ráncos volt, akár egy gyíké.
Kurst bólintott. Óvatos ember volt, és ragaszkodott a maga alkotta szabályokhoz: sosem szólalt meg, ha nem volt feltétlenül szükséges.
– Ariszton vagyok.
– Tudom, ki maga.
– Köszönöm, hogy eljött.
Janisz Ariszton Xenopolosz vagyona állítólag mintegy harmincötmilliárd dollárra, azaz majdnem huszonötmilliárd fontra rúgott. Egy hajózási cégbirodalommal szerezte, melyet athéni irodájából irányított. Időközben szert tett még egy szállodaláncra és egy légitársaságra is, melyet Ariston Airnek hívtak. Most pedig haldokolt. Kurst tudta, jóllehet, nem olvasta az erről szóló újságcikkeket. Világosan látszott a férfi beesett arcán, a kísértetiesen sápadt bőrén és a testtartásán: úgy ült, akár egy összegörnyedt egyiptomi múmia, mintha a teste magába akarna roskadni. De leginkább a szeméből lehetett kiolvasni. Kurst valaha a jugoszláv rendőrség feje volt, és mindig érdekesnek találta, ahogy a bűnözők néztek rá közvetlenül a kivégzésük előtt. Most pontosan ugyanezt látta. A görög elfogadta a halált. Minden reménye oda volt.
– Jelentős kockázatot vállaltam azzal, hogy idejöttem – mondta Kurst nehézkes közép-európai akcentussal, ami mintha súlyossá tette volna a szavait. – Mit akar tőlem?
– Azt hittem, magától is rájön.
– Az Elgin-márványok.
– Pontosan. Azért kérettem ide, hogy megértse.
Ariszton karomszerű ujja kinyúlt, és megragadott egy fogantyút a székén. Az akkumulátorral működő szerkezet halk surrogással megfordult, így a férfi most a terem felé nézett.
– Ez az egyik legnagyszerűbb műalkotás, amelyet a görög világban valaha létrehoztak – kezdte. – Nézze az alakokat, Kurst úr. Olyan gyönyörűek, hogy szinte nem is lehet szavakat találni rájuk. Valaha egy templomot ékesítettek Athén szívében: a Parthenont, melyet Athénének, a bölcsesség istennőjének szenteltek. A fríz, amit lát, a nyári ünnepet ábrázolja, melyet minden évben megtartottak az istennő tiszteletére…
A karom megint megmozdult, és visszafordította az öregembert a szoborcsoport felé. Az első alak egy tengerből kiemelkedő ló volt, amelynek csak a feje látszott. Utána egy hanyatt fekvő meztelen férfi következett. Majd három nő, de mindhármuk feje hiányzott. Az elrendezésükből látszott, hogy egykor mind a timpanonokban álltak, melyek a Parthenon oldalait díszítették.
– A ló Héliosz napisten paripája – magyarázta Ariszton. – Mellette Dionüszosz látható, a bor istene. Balra tőle Démétér istennő és a lánya…
– Ismerem az Elgin-márványokat – vágott a szavába Kurst. Mindegy mennyit fizetnek, nem azért jött, hogy előadást hallgasson.
– Akkor azt is tudja, hogy úgy hurcolták el őket. Elrabolták őket! Kétszáz éve eljött Athénba egy brit arisztokrata, egy bizonyos Lord Elgin. Lehasogatta a templomról és Londonba szállíttatta őket. A hazám azóta sokszor visszakérte már a szobrokat. Még egy új múzeumot is építettünk nekik Athénban. Ezek a műalkotások jelentik Görögország dicsőségét, Kurst úr. Az örökségünk részei. Haza kell jönniük!
Az öregember a pokróca ráncai közé túrt, és egy oxigénmaszkot húzott elő, majd az arcához nyomta. A sűrített levegő felsziszegett, a férfi pedig mohón beszívta. Aztán folytatta.
– De a brit kormány elutasította a kérésünket. Ragaszkodik a rablott holmihoz. Nem is figyel a görög nép szavára. Így hát elhatároztam, hogy ráveszem, hogy odafigyeljen, akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit életemben teszek. Ezért léptem kapcsolatba önnel és a szervezetével. Azt akarom, hogy rabolják el a szobrokat, és juttassák vissza őket Görögországba.
Odakint négy újabb autó fékezett le a British Museum előtt, és tizenöt újabb ügynök szállt ki. Azokkal együtt, akik a repülőtértől követték Kurstot, összesen huszonhárman voltak. Nagy biztonsággal sejtették, hogy az emberük még mindig az épületben van, de hetvenhat teremben, összesen fél négyzetkilométernyi területen szinte lehetetlen lett volna megtalálni. Ráadásul parancsot kaptak.
– Semmilyen körülmények között ne közelítsenek hozzá nyilvános helyen! Ez az ember rendkívül veszélyes! Ha sarokba szorítva érzi magát, megjósolhatatlan, mit tesz. Akár vérfürdő is lehet belőle!
Zeljan Kurst, aki még mindig semmit sem tudott a közelítő MI6-ről, a görög milliárdos szavait latolgatta.
– Mit sem segít magán, ha elraboljuk az Elgin-márványokat – mondta. – A brit kormány egyszerűen visszaköveteli majd őket. Jobb ötlet volna fenyegetéssel fellépni. Esetleg zsarolással.
– Tegye, amit kell. Engem nem érdekel. Akár a lakosság felét is kiirthatja ebben a gyűlöletes országban, ha ettől megkapom, amit akarok… – Ariszton hangja köhögésbe fúlt. Fehér nyálgyöngyök jelentek meg a szája szegletében.
Kurst megvárta, amíg az öreg összeszedi magát. Azután lassan bólintott.
– Megoldható – mondta. – De idő kell hozzá. És drága lesz.
Ariszton bólogatott.
– Ezt a művet hagyom örökül a görög népre. Ha beleegyezik, azonnal kifizetek ötmillió eurót, és további tizenötmilliót, ha sikerrel jár.
– Az nem lesz elég – felelte Kurst.
Ariszton sunyin lesett fel rá.
– Volt idő, amikor kénytelen lettem volna egyetérteni ezzel. De a Skorpia már nem az, ami régen volt. Egy esztendőn belül kétszer is kudarcot vallott. A Láthatatlan Kard-hadművelet, na meg az a másik malőr Északnyugat-Ausztráliában. – Elmosolyodott, szürke foga kivillant. – A puszta tény, hogy most itt van, mutatja, mennyire meggyengült a szervezet.
– A Skorpia újjászerveződött – ellenkezett Kurst. – Új embereket toboroztunk. Bátran kijelenthetem, hogy erősebbek vagyunk, mint valaha. Módunkban áll megválogatni az ügyfeleinket, Xenopolosz úr, és nem alkudozunk.
– Nevezze meg az árat.
– Negyvenmillió.
Arisztonnak a szeme is alig rebbent.
– Rendben.
– A felét előre.
– Ahogy óhajtja.
Kurst egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és elment, botja ugyanazt a ritmust kopogta a padlón, mint korábban. Miközben a főbejárat felé tartott, már az előtte álló feladatra összpontosított. Bár sosem mondta volna ki, örült, hogy eljött. Nagyon áhítozott rá, hogy újra szembeszállhasson a brit kormánnyal. Mindkét kudarcban, melyeket Ariszton említett, része volt az angol titkosszolgálatnak is.
Még jó, hogy az öreg nem ismeri a teljes történetet. Vajon megkereste volna a Skorpiát, ha tudatában van a szinte hihetetlen igazságnak? Hogy mindkét fiaskó ugyanannak a tizennégy éves fiúnak tudható be?
Végül is puszta balszerencse – rossz időzítés – volt, hogy Kurst éppen akkor lépett ki a teremből, amikor. Pont a nagy belső udvaron járt, amikor az egyik MI6-ügynök keresztezte az útját, és hirtelen szemtől szembe álltak egymással, mindössze néhány centiméternyi távolságban. Az ügynök – Parkernek hívták – még tapasztalatlan újonc volt. Nem tudta palástolni a döbbenetét, és Kurst abban a pillanatban ráeszmélt, hogy felismerték.
Parkernek nem maradt választása. Parancsot kapott, de tudta, hogy ha engedelmeskedik, meghal. Zakója alá nyúlt, és előhúzta a pisztolyát, egy kilenc milliméteres Browningot, az SAS régi kedvencét. Ugyanakkor – a szükségesnél kissé hangosabban – rákiáltott Kurstra.
– Maradjon, ahol van! Ha megmozdul, lövök!
Pontosan erre képezték ki. Ezzel egyrészt éreztette a hatalmát a célszeméllyel, másrészt tudatta a közelben lévő többi ügynökkel, hogy lelepleződött.
A tágas, csendes múzeumi teremben csak úgy visszhangoztak a szavai. Néhány turista odafordult, hogy lássa, mi történt, és észrevette a fegyvert. Elvettettek a pánik első magvai, és rögtön növekedésnek is indultak.
Kurst felemelte a kezét, mely még mindig az ébenszín sétapálcát markolta, és apró mozdulattal oldalt lépett. Parker követte a tekintetével, így nem látta, hogy Kurst válla fölött átsuhan valami. Csak akkor észlelte, amikor beleállt a torkába.
A festegető öregasszony az ajtóig követte Kurstot. A smink alatt egyáltalán nem volt öreg, és bár az ecsetei egyik végén pamacs volt, a nyelük acélból készült, és borotvaélesre fenték.
Parker térdre rogyott. Élete utolsó pillanatában még ráfeszült az ujja a ravaszra, és a pisztoly elsült, dörejét megsokszorozva verték vissza a kőfalak. Ekkor tört ki igazán a pánik.
A turisták kiáltozva rohangáltak fel-alá, többen bevetették magukat az ajándékboltokba vagy az információs bódék mögé.
Egy csapat általános iskolás gyerek, aki az egyiptomi múmiákat jött megnézni, szorosan egymáshoz bújva a lépcső mögé lapult. Egy amerikai nő, aki ott állt mellettük, sikoltozni kezdett. A British Museum őrei – a legtöbbjük öreg volt, és valódi szakmájából már rég nyugalomba vonult – földbe gyökerezett lábbal álltak, mivel egyáltalán nem készültek fel ilyesmire. Kurst átlépett a holttesten, és komótosan folytatta útját a főkapu felé.
Természetesen nem egyedül érkezett a múzeumba. A Skorpia még egymillió euróért sem kockáztatta volna vezetője életét, és az ügynökei mindenfelől körülvették. A minden irányból idesereglő MI6-esekre – akik nem tudták, mi történt, csak azt, hogy változtak a szabályok – váratlanul gépfegyvertűz zúdult. A képeslapokat vizslató szakállas egyetemista a hátizsákjából miniatűr géppisztolyt húzott elő, melynek kihajtható válltámasza volt, és golyókkal szórta meg az udvart. Az egyik MI6-es meglepetten dobta szét a karját, majd előrezuhant, és legurult a nyugati lépcsőn. Az amerikai nő még mindig sikoltozott. Az iskolások rémülten zokogtak. Az épület összes riasztója szólt. Mindenfelé emberek futkostak.
A feleségét fotózgató japán férfi földhöz vágta a fényképezőgépét, amely halk szisszenéssel felrobbant, és sűrű, sötétzöld füsttel töltötte meg a levegőt. Kurst másodpercek alatt felszívódott. Az udvar valóságos csatatérré változott. Két MI6-es csúszkálva lefékezett, és próbált átlátni a füstön. Hangos csattanás hallatszott, majd még egy, mire mindketten összeestek. A japán nő lőtte lábon őket a gyöngyház markolatú Nambu pisztollyal, melyet táskájából szedett elő.
Eközben Kurst, aki az arca elé zsebkendőt tartott, elérte a főbejáratot. Amikor bejött, nem sok biztonsági őr állt itt, mostanra meg egy sem maradt. Kurst a szeme sarkából látta, hogy egy MI6-ügynök megpróbál rárontani, de személyi testőre, a fekete férfi, aki az imént notesszel a kezében ballagott, leterítette a támadót. Az emberi nyak összetéveszthetetlen hangot ad, amikor eltörik, és Kurst tisztán hallotta a reccsenést. Az ügynök teste elernyedt. Kurst kilépett a friss levegőre.
Emberek rohantak az oszlopok között, botladoztak le a lépcsőn, és vágtattak keresztül a múzeum előtti nyílt térségen. A rendőrség is úton volt, szirénáik hangja egyre erősödött, ahogy a város különböző részeiből összegyűltek. Kurst limuzinja a kapunál várt. Csakhogy két, sötétszürke öltönyt és napszemüveget viselő férfi éppen felé vette az irányt. Kurst egy pillanatig eltűnődött azon, miért kell a titkos tevékenységet folytató embereknek ilyen egyértelműen jelezniük a kilétüket. Az ügynökök látták, hogy odabent a múzeumban kitört a káosz, és befelé igyekeztek. Talán nem számítottak rá, hogy Kurst ilyen hamar felbukkan.
Kurst felemelte sétabotját. Üreges volt, a belsejében egyetlen, gáz segítségével kilőhető töltény bújt meg, az elektromos ravasz közvetlenül a fogantyú alatt lapult. A lövedéken különleges módosításokat hajtottak végre. Nem csupán megölte, akit eltalált. Valósággal kettészakította.
Kurst tüzelt. Az egyik férfi a földre rogyott, és hánykolódó, véres kupaccá változott. A másik megdermedt, de csak egy pillanatra. Csakhogy ez is túl sok volt. Kurst – a korához képest meglepő fürgeséggel – lecsapott a bottal, mint valami karddal. A bot fémborítása az ügynök torkának vágódott, a férfi összeesett. Kurst a kocsihoz rohant. A hátsó ajtó már nyitva állt, Kurst pedig beugrott, és becsapta maga után. Lövések dörrentek. Az ablaküveg azonban golyóálló volt, a karosszéria páncélozott. A limuzin csikorgó gumikkal lőtt ki. Egy férfi állt az útjába, kommandós stílusban, két kézzel markolta a pisztolyát. A sofőr gázt adott. A férfit nagy puffanással kapta el a lökhárító, és félresöpörte az útból.

Két órával később szőke parókás, napszemüveges férfi szállt fel a Párizsba induló Eurostar vonatra, kezében egy csokor virággal. Zeljan Kurst rühellte az álruhákat, de valamit jól megtanult hosszú pályafutása során. Ha nem akarsz feltűnni, gyakran az a legjobb, ha minél feltűnőbb vagy. A paróka és a virág nevetségesen festett, de a rendőrség és az MI6, aki az egész várost tűvé tette érte, sosem azonosította volna ilyen szerelésben.
Ahogy letelepedett az első osztályú, előre lefoglalt ülésre, és kortyolt egyet a pezsgőből, ami az utasoknak járt, a gondolatai rögtön a kapott feladat körül kezdtek forogni. A múzeumi lövöldözést szinte már el is felejtette. Most az volt a kérdés, ki a legmegfelelőbb arra, hogy az Elgin-márványok ügyét intézze? A Skorpia tizenkét tagot számlált – vele együtt –, s gondolatban sorra vette mindannyiukat.
Levi Kroll, a volt izraeli ügynök, aki egy ügyetlen pillanatában kilőtte a saját szemét? A japán Mikato, a rendőrből lett jakuza? Dr. Three? Vagy ez jó lehetőség volna az újoncnak? Amilyen agya van, még élvezné is ezt a bonyolult problémát, és a kellő könyörtelenség is megvan benne, hogy megoldja.
Sípszó harsant, és a vonat nekilódult. Kurst elővette a – természetesen titkosított – mobiltelefonját, és felhívott egy számot. A vonat egyre gyorsult, ahogy elhagyta a St. Pancras pályaudvart. Igen, Razim tökéletes lesz! Egyedülálló tehetségét az új küldetés szolgálatába állíthatja. Kurst biztos volt benne, hogy a legmegfelelőbb embert választotta.

A Kiadó engedélyével.