FőképTöbb mint háromszáz év telt el, mióta utoljára hallott emberi szót. Vagyis amióta utoljára hallott embert beszélni. Sikolyok ütötték meg a fülét; azok kiáltásai, akik Dargaard erődjébe érkeztek, hogy megvívjanak vele, olyan ordítások, amelyek hörgésbe fúltak, ahogy saját vérükbe fúltak.
Lord Sothnak nem volt türelme ezekhez az ostobákhoz. Sem azokhoz, akik legendás kincsét keresték, sem azokhoz, akik küldetésre indultak, hogy megszabadítsák a világot az ő gonosz lététől,
mert tudta az igazságot. (És ki más tudhatta azt jobban, mint ő, aki egykor szintén lovagi kalandokra indult?) Tudta, hogy a lovagok önzők, önteltek, csak a dicsőség érdekli őket, és hogy a nevükről bárdok zengjenek. Átlátott a csillogó páncélon és észrevette a sötét foltokat, amelyek lelkük fehér patyolatát beszennyezték. Amikor szembeszállt velük, a bátorságuk elszivárgott a foltokon keresztül, és fényes páncéljukban remegve estek össze a padlón kegyelemért könyörögve.
Lord Sothban azonban nem lakozott könyörület.
Rajta kinek esett meg a szíve? Ki hallotta a kiáltásait? És most ki figyelt rá? Az istenek visszatértek, ám túlságosan büszke volt, semhogy Paladine bocsánatáért esedezzen. Lord Soth nem hitt a megbocsátásban, és a szíve mélyén nem is gondolta, hogy megérdemelné.
Romos erődjének nagytermében ült a trónusán, és végtelen éjszakákon át hallgatta az elátkozott elfnők lelkeit, ahogy énekelnek, őt pedig az átok arra kényszerítette, hogy hallja bűnei balladáját. Egy gáláns és jóképű lovagról zengtek éneket, akit makacs szenvedélye arra hajtott, hogy elcsábítson egy elfhajadont, és gyermeket nemzzen neki. Daloltak a megcsalt feleségről, akit eltávolítottak, hogy az elfleány Dargaard erődjébe költözhessen. Énekeltek az új hitves borzadályáról, mikor megtudta az igazat, és imáiról az istenekhez, melyekben azt bizonygatta, hogy még lakozik jóság Sothban, és könyörögve kérlelte őket, adjanak neki még egy esélyt a megváltásra.
Megénekelték az istenek válaszát: lord Loren Soth megkapja a hatalmat, hogy lebeszélje a papkirályt arról, hogy istennek kiáltsa ki magát és ezzel magára idézze az égiek dühét. Soth meg tudta volna akadályozni az Összeomlást, így több ezer ártatlant megmentve, olyan nevet hagyhatott volna gyermekére, amire az büszke lehet. Eldalolták, hogy ment Soth Istarba, eltökélten, hogy megmenti az emberiséget, bár ő maga odavész. Elénekelték, mi volt az ő szerepük, ezeké az elátkozott elfasszonyoké, akik megállították az úton, és hazugságokat súgtak neki a szerelméről. Titkos légyottokról búgtak más férfiakkal, és egy gyerekről, aki nem az övé.
Énekeltek Soth haragjáról, ahogy visszavágtatott a várba, arról, hogyan parancsolta maga elé feleségét, hogy szajhának bélyegezze, gyermekét pedig fattyúnak. Daloltak a földrengésről, amikor az istenek tüzes hegyet hajítottak le Istarra, és arról, hogyan zuhant le a száz lángoló gyertyával megrakott csillár Soth hitvesére és fiára. Énekeltek arról, hogyan menthette volna meg őket, ám őt eltöltötte a gyűlölet és a bosszúvágy, és nézte, ahogy a felesége haja lángra kap, és hallotta kisgyermeke kétségbeesett sikolyait, ahogy puha bőre felhólyagzott és megperzselődött. Minden áldott éjszaka arról zengtek éneket, hogyan fordult meg és távozott.
Végül arról énekeltek – mindig hallani fogja a hitvese átkait –, hogy örökké élni fog, ő, a sötétségnek és halálnak fölesküdött lovag, és hallgatni fogja bűneit, ahogy telik körülötte az idő, percei órákra nyúlnak, órái esztendőkre, amelyek olyan üresek és fagyosak, mint az elkárhozott holtak.
Oly sok idő telt el az évek során, mióta utoljára hallott emberi szót, hogy mikor megszólalt, először azt hitte, sötét gondolatai visszhangoznak, és nem törődött vele.
– Lord Soth, háromszor szólítottalak meg – mondta a hang parancsolóan, dühösen a mellőzés miatt. – Miért nem válaszolsz?
A tűztől kormos és vérfoltos páncélt viselő halállovag kinézett sisakja szemrésén. Egy fenséges és gyönyörű nőt pillantott meg, sötétet és kegyetlent, akár az Abyss, amely fölött uralkodott.
– Takhisis – szólalt meg, de nem állt föl.
– Takhisis királynő! – válaszolt bosszúsan az asszony.
– Nem az én királynőm – mondta lord Soth.
Takhisis dühösen nézett le rá, és külseje megváltozott. Emberasszonyból hatalmas sárkány lett, öt vonagló, sziszegő, köpködő fejjel. A rémítő szörnyeteg fölé magasodott, valamennyi feje haragosan rikoltott.
– A fény istenei tettek olyanná, amilyen vagy, de én elpusztíthatlak! – sziszegte Takhisis. A csöpögő agyarú sárkányfejek fenyegetően felé lendültek. – Az Abyssba vetlek, megtörlek, összezúzlak és az
örökkévalóságig kínozni foglak!
Az istennő dühe egykor egy egész világot rombolt szét, lord Soth azonban meg sem rezzent, nem rogyott térdre remegve és reszketve. Ült a trónján és lángoló, nyugodt, félelem és ámulat nélküli tekintettel nézett föl Takhisisre.
– Mi lenne a különbség a között a kínnal teli létezés és a mostani között? – kérdezte halkan.
Az öt fej felhagyott a támadással, és zavartan imbolygott fölötte. Egy pillanat múlva eltűnt a sárkány és visszatért a nő, ajkán mosoly, hangja csábító, doromboló, behízelgő.
– Nem veszekedni jöttem, uram. Noha megbántottál, mélységesen megsértettél, hajlandó vagyok megbocsátani.
– Mivel bántottalak meg, Takhisis? – kérdezte, és bár az arcából nem maradt meg semmi, az istennőnek úgy tűnt, gúnyosan mosolyog.
– A sötétség ügyét szolgálod… – kezdte Takhisis.
Lord Soth tagadólag intett, mintha azt mondaná, nem szolgál semmilyen ügyet, még a sajátját sem.
–…mégis távol tartod magad a dicsőséges harctól, amit vívunk – folytatta az istennő. – Ariakas császár örömmel a szolgálatába fogadna téged…
Lord Soth szemében felizzottak a lángok, de Takhisist annyira magával ragadta az ügye, hogy nem vette észre.
– Mégis itt ücsörögsz – mondta keserűen az istennő –, megfeketedett erődödben kuporogva, a sorsodon keseregsz, miközben mások helyetted vívják a csatákat.
– Amennyire én láttam, asszonyom – mondta szárazon Soth –, a császárod megnyeri a csatákat. Ansalon nagy része az uralma alatt áll. Sem rám, sem a csapataimra nincs szükséged, ezért kérlek, menj és hagyj békén!
Takhisis hosszú szempillái alól méregette a halállovagot. Sötét hajának fürtjei meglibbentek a hideg huzatban, amely a repedezett és törött falak résein fújt be. A fekete csápok sárkányfejekre emlékeztették a halállovagot.
– Való igaz, sorra győzünk – jelentette ki Takhisis –, és nincs kétségem afelől, hogy végül sikerrel járunk. Ámde, és ezt csakis neked mondom el, uram, a fény isteneit nem sikerült olyan gyorsan és könnyen összemorzsolni, mint ahogy reméltem. Bizonyos… nehézségek merültek fel. Ariakas császár és a sárkánynagyuraim hálásak lennének a segítségedért.
Bizonyos nehézségek, mondta az istennő. Lord Soth mindent tudott ezekről a „nehézségekről”. Egyik sokat dicsért sárkánynagyura halott volt. A többi mind magának akarta a Hatalom koronáját, és bár nyilvánosan koccintottak egymással, ha senki nem látta őket, a földre köpték a barátság borát. A qualinesti elfek elmenekültek az utánuk küldött sárkányseregek elől. Thorbardin törpéi megverték ugyanezeket a hadakat, és kikergették a sötétséget a hegy alól. A so lamniai lovagokat legyőzték, de még nem pusztították el. Azok csak egy bajnokra vártak, hogy vezesse őket, és bármelyik pillanatban kiemelkedhetett egy a soraikból.
A fémsárkányok, akik eleddig távol tartották magukat a háborútól, kezdtek nyugtalanná válni, azt gondolván, hátha hibát követtek el. Ha Paladine nagy hatalmú arany és ezüst sárkányai a Fény oldalán beleavatkoznak a harcba, a vörös és kék, zöld, fekete és fehér sárkányok megszorulnának. Takhisisnak azonnal el kell foglalnia Ansalont, mielőtt még a fémsárkányok is beszállnak; mielőtt a Fény jelenleg megosztott seregei észre térnek és szövetségeket kötnek; mielőtt Solamnia lovagjai hősre találnak.
– Üzletet ajánlok, Takhisis – mondta lord Soth.
A királynő sötét szeme felizzott dühében. Nem szokott az alkudozáshoz. Ahhoz volt szokva, hogy parancsokat adjon és mások engedelmeskedjenek neki. Mégis le kellett nyelnie haragját. Leghatékonyabb fegyvere a megfélemlítés volt, de annak éle tompának bizonyult a halállovag ellen, aki mindent elveszített és ezért nem félt semmitől.
– Mi az ajánlatod?
– Nem szolgálhatok olyasvalakit, akit nem tisztelek – mondta lord Soth. – Ezért hűségemet és seregemet annak a nagyúrnak ajánlom fel, aki elég bátor, hogy egyedül egy éjszakát töltsön el Dargaard erődjében. Vagy mondjuk így: amelyik nagyúr túlél egy éjszakát Dargaard erődjében. Ezt önmagától kell megtennie, nem a te vagy mások nyomására – tette hozzá lord Soth, ismerve az istennő észjárását.
Takhisis némán meredt a halállovagra. Ha nem lett volna rá szüksége, szétzúzta volna haragja kígyója, széttépték volna dühének karmai és felfalta volna gyűlöletének szája. De szüksége volt rá, a halállovagnak viszont nem.
– Elviszem az üzenetedet a nagyuraknak – szólt végül Takhisis.
– A nagyúrnak egyedül kell érkeznie – ismételte Soth –, és nem kényszer hatására.
Takhisis nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Hátat fordított, és beleveszett a sötétségbe, amely fölött uralkodott. Magára hagyta a halállovagot, hadd hallgassa mag újra és újra életének keserű dalát.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerzők alábbi műveiről írtunk:Tracy Hickman: Ámokfutás
Margaret Weis-Tracy Hickman: Sárkánydárda-krónikák
Margaret Weis-Tracy Hickman: A Lenyugvó Hold Sárkányai
Dragonlance - Legendák trilógia
Margaret Weis – Tracy Hickman: A törpetárnák sárkányai