FőképSEMMI SEM MULANDÓBB A TARTÓS HORDOZÓNÁL

JEAN-PHILIPPE DE TONNAC: A könyvek fennmaradásának esélyeit latolgatjuk egy olyan korban, amikor kultúránk, úgy tűnik, nagyobb teljesítményű eszközök mellett döntött. Mit gondoljunk ezekről az információ és személyes emlékeink hosszú távú tárolására szánt hordozókról, a lemezekről, kazettákról, CD-ROM-okról és azokról, amelyeket már magunk mögött hagytunk?

JEAN-CLAUDE CARRIERE: 1985-ben Jack Lang kulturális miniszter felkért egy új filmes és tévés iskola, a Fémis megalapítására és vezetésére. Tíz éven át, 1986 és 1996 között álltam az iskola élén, s ezalatt sikerült néhány igen jó technikus szakembert összegyűjtenem Jack Gajos irányítása alatt. E tíz év alatt természetesen figyelemmel kellett kísérnem az újdonságokat a minket érintő területeken.
Az egyik legkomolyabb megoldandó problémánk a filmek puszta bemutatásának feladata volt a diákok számára. Amikor tanulmányozás és elemzés céljából nézünk egy filmet, muszáj, hogy előre- vagy hátraugorjunk, vagy képről képre lépegessünk benne. Ezt egy klasszikus kópiával lehetetlen lenne megtenni. Abban az időben videokazettákat használtunk, de ezek nagyon gyorsan elkoptak: három-négy év után már használhatatlanok voltak. Ekkoriban alapították a párizsi Videótárat, amely a fővárosról készült valamennyi film és fotódokumentum megőrzését tűzte ki céljául. A képek archiválásánál választani kellett az elektronikus kazetta és a CD között, ezeket hívtuk akkoriban „tartós hordozóknak”. A párizsi Videótár az elektronikus kazetta mellett döntött, és ebbe fektetett bele. Kísérleteztünk a hajlékonylemezekkel is, amelyekről forgalmazóik ezer csodát beszéltek. Két vagy három évvel később jött ki Kaliforniában a CD-ROM (Compact Disc Read-Only Memory). Végre megvolt a megoldás. Egymást érték a lenyűgöző bemutatók. Emlékszem az első CD-ROM-ra, amelyet láttunk: Egyiptomról szólt. El voltunk képedve, meg voltunk győzve. Mindannyian behódoltunk ennek az újdonságnak, amely, úgy tűnt, minden olyan nehézséget megold, amelyekkel mi, a képek és archiválás szakemberei régóta küszködtünk. Nos, már hét éve, hogy az amerikai üzemek, amelyek ezeket a csodákat készítették, bezártak.
Időközben a mobiltelefonok és iPodok kapacitása is megállás nélkül fejlődik. A japánok állítólag ezeken írják és terjesztik regényeiket. A mobilissá vált internet életünk egész terét átfogja. Az ígéretek szerint karnyújtásnyira van az egyéni VOD (Video On Demand), az összehajtható képernyők és sok más csoda is. Ki tudja, mit hoz a jövő?
Az embernek az az érzése, mintha valami hosszú, sok évszázados folyamatról beszélne. Pedig legföljebb ha húsz évről van szó. Felejteni könnyű. Talán egyre könnyebb is. Mindezek kétségtelenül banális szempontok, de a banalitás az élet szükségszerű velejárója. Mindenképpen még csak az elején vagyunk egy útnak.

UMBERTO ECO: Csak néhány éve, hogy Migne Patrologia latiná-ja – 221 kötet! – megjelent CD-ROM-on, ha jól emlékszem, 50 ezer dollárért. Ilyen áron csak a legnagyobb könyvtárak tudták megvenni a Patrologiá-t, a szegény kutatók nem is gondolhattak rá (jóllehet a középkorászok közül jó néhányan vidáman gyártották a kalózmásolatokat). Azóta a Patrologiá-hoz az interneten is hozzá lehet férni egyszerű előfizetéssel. Ugyanígy volt Diderot Enciklopédiá -jával, amelyet a Robert nemrég adott ki CD-ROM-on. Ma már ingyenesen hozzáférhető a neten.

JEAN-CLAUDE CARRIERE: A DVD megjelenésekor úgy gondoltuk, végre itt az ideális megoldás, amely egy csapásra véget vet tárolási és megosztási gondjainknak. Addig soha nem gondoltam rá, hogy saját filmtáram legyen. A DVD megjelenésével végre elmondhattam, hogy megtaláltam a magam „tartós adathordozóját”. Pedig a DVD egyáltalán nem bizonyult olyan tartósnak. Manapság már jóval kisebb méretű lemezeket reklámoznak, amelyek olvasásához új készülékekre van szükség, s amelyek, akárcsak az e-book, sok-sok filmet tárolnak. A jó öreg DVD is a süllyesztőbe kerül, hacsak nem őrizzük meg hozzájuk a régi olvasókészülékeinket.
Merthogy ez korunk egyik jellemzője: hogy olyasmit gyűjtünk, amit a technológia folyamatosan elavulttá tesz. Egy belga filmrendező barátom tizennyolc számítógépet őriz a pincéjében, pusztán azért, hogy a régebbi munkákat is megnézhesse. Mindez azt mutatja, hogy semmi sem mulandóbb a tartós hordozónál. Ez a már megszokottá vált sopánkodás a mai adathordozók múlékonysága fölött csak szelíd mosolyra derít minket, az ősnyomtatványok szerelmeseit, nem igaz? Lehoztam a könyvtáramból egy kis latin nyelvű könyvet, amelyet a 15. század végén adtak ki Párizsban. Nézze csak. Az ősnyomtatvány utolsó oldalára ezt nyomtatták francia nyelven: „E római szertartás szerinti hóráskönyv nyomtatását az ezer és négyszáz és nyolcvannyolcadik esztendőben, szeptember hó huszonhetedik napján fejezte be Jean Poitevin könyvárus Párizsban, a Neuve-Notre-Dame utcában.” Az „usage” szót még „usaige”-nek írják, a datálás módja is megváltozott azóta, de mindezt még igen könnyen tudjuk értelmezni. El tudunk tehát olvasni egy ötszáz évvel ezelőtt nyomtatott szöveget. De képtelenek vagyunk elolvasni, sőt akár csak látni is egy néhány évvel korábban keletkezett elektronikus kazetta vagy CD-ROM adatait. Hacsak nem őrizzük meg régi számítógépeinket a pincében.

JEAN-PHILIPPE DE TONNAC: Megdöbbentő, milyen gyorsan avulnak el az újabb és újabb adathordozók, arra kényszerítve minket, hogy folytonosan újjászervezzük adattárolási és munkamódszereinket, sőt gondolkodásmódunkat…

UMBERTO ECO: Ez a felgyorsulás is hozzájárul az emlékezet elhalványulásához. Nyilvánvalóan ez civilizációnk egyik legégetőbb problémája. Egyfelől számos eszközt és rögzítési módot találunk fel az emlékezet megőrzésére és a tudás átadására, s ez kétségtelenül komoly előny ahhoz képest, hogy valaha mnemotechnikai módszerekhez, az emlékezet technikájának eljárásaihoz kellett folyamodni pusztán azért, mert az egyén számára nem volt hozzáférhető mindaz, amit érdemes volt tudni. Az emberek akkoriban csak a saját memóriájukban bízhattak. Másfelől, túl ezeknek az eszközöknek a gyors avulásán, amely önmagában is nyilvánvaló problémát jelent, rá kell ébrednünk, hogy nem vagyunk igazságosak a saját magunk által készített kulturális tárgyakkal szemben. Hogy csak egy példát említsek a sok közül, a korai képregények eredeti rajzai ma rettenetesen drágák, mert igen ritkák. Alex Raymond egy-egy oldala manapság egy vagyonba kerül. De miért ilyen ritkák? Egyszerűen azért, mert az újságok, ahol megjelentek, a nyomólemez elkészítése után a szemétkosárba dobták őket.

JEAN-PHILIPPE DE TONNAC: Milyen mnemotechnikai módszerek léteztek a mai könyvekhez vagy merevlemezekhez hasonló mesterséges memóriák feltalálása előtt?

JEAN-CLAUDE CARRIERE: Nagy Sándornak egyszer olyan vállalkozásról kellett döntenie, amelynek kimenetelét nem tudta kiszámítani. Azt mondták neki, van egy asszony, aki biztosan meg tudja mondani a jövőt. Maga elé rendelte tehát, hogy meglássa, mit tud. Az asszony azt mondta, hogy rakjon nagy tüzet, s a jövőt kiolvashatja a felszálló füstből mint valami könyvből. Mindazonáltal egy dologra figyelmezteti. Mialatt a füstöt vizsgálja, semmiképpen sem szabad egy krokodil bal szemére gondolnia. A jobb szemére feltétlenül szükséges, de a balra soha.
Nagy Sándor ekkor lemondott róla, hogy megismerje a jövőt. Miért? Mert ha az embert figyelmeztetik rá, hogy ne gondoljon valamire, attól fogva másra sem tud gondolni, mint arra. A tiltás kényszert szül. Ettől fogva lehetetlen nem gondolni a krokodil bal szemére. Az állat szeme szinte beleég az ember emlékezetébe és lelkébe.
Néha, mint Nagy Sándor iménti történetében, az a probléma, sőt olykor valódi dráma, hogy az embernek muszáj emlékeznie, és nem tud felejteni. Vannak olyan emberek, akik igen egyszerű mnemotechnikai módszerek segítségével mindenre emlékeznek, s akiket mnemonistáknak neveznek. Alekszandr Luria orosz neurológus tanulmányozta őket. Az ő egyik könyve ihlette Peter Brook Je suis un phénomene című művét is. Egy mnemonistának akármit mondanak, képtelen elfelejteni. Olyan, mint egy tökéletes, de őrült gépezet, mindent regisztrál megkülönböztetés nélkül. Inkább hiba ez, mint különleges tulajdonság.

UMBERTO ECO: Minden mnemotechnikai módszer egy város vagy palota képéből indul ki, amelynek egyes részei vagy helyei a megjegyezni kívánt tárgyakhoz kötődnek. A legenda szerint, amelyet Cicero beszél el A szónok című művében, Szimonidész magas rangú görög tisztségviselők társaságában vett részt egy vacsorán. Egy időre el távozott, s ezalatt a ház teteje beomlott, az összes vendéget maga alá temetve. Szimonidésznek kellett azonosítania a holttesteket, s ő ezt meg is tette, emlékezve rá, hogy ki hol foglalt helyet.
A mnemotechnika művészete tehát abban áll, hogy az ember elképzelt terek pontjaihoz tárgyakat vagy fogalmakat köt, a kettőt kölcsönösen megfelelteti egymásnak. Nagy Sándor az imént említett példában a krokodil bal szemét ilyen módon kötötte a füsthöz, s ezért nem cselekedhetett többé szabadon. Az emlékezés művészete a középkorban is tovább élt. A nyomtatás feltalálásától kezdve azonban fokozatosan egyre inkább elhalt. Ugyanakkor épp ez az a kor, amikor a legszebb mnemotechnikai könyvek készültek.

JEAN-CLAUDE CARRIERE: Az imént említette, hogy a képregények eredeti rajzai publikálás után a papírkosárba kerültek. Ugyanez történt a filmmel is. Hány alkotás tűnt így el! A film csak az 1920-as vagy 1930-as évektől vált Európában „hetedik művészeti ággá”. Ettől fogva kezdik megőrizni azokat a műveket, amelyek ma már a művészettörténet szerves részei. Ezért alapították az első filmtárakat, először Oroszországban, aztán Franciaországban. Amerikai szemszögből nézve azonban a film nem művészet, ott még ma is újrafelhasználható terméknek számít. Újra meg újra meg kell csinálni a Zorró-t, a Nosferatu-t, a Tarzan-t, átpofozni a régi modelleket, átszabni a raktárkészletet. Amerikában, gondoljanak bele, csak a hetvenes években jöttek létre az első filmtárak, hosszú és kitartó harc eredményeképpen, hogy felkeltsék az amerikaiak érdeklődését saját filmtörténetük iránt. Ugyanígy az első filmakadémia is orosz volt. Eisensteinnek köszönhetjük, aki felismerte, hogy szükség van egy, a legjobb festészeti és építészeti akadémiák színvonalán álló filmakadémiára.

A Kiadó engedélyével.