FőképA nyugati kultúra kevés igazán kiváló vándorfestőt tud felmutatni. A legkiemelkedőbb az ismertek közül, akiről gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre, az Argentínát kétszer megjárt, nagy Rugendas. 1847-ben, a második útja alkalmával a Rio de la Plata vidékét és alakzatait örökítette meg – oly bőségesen, hogy a számítások szerint a világ e szegletén kétszáz kép található tőle magánkézben –, ugyanakkor az utazás arra is szolgált, hogy megcáfolja barátját és csodálóját, Humboldtot, pontosabban Humboldt elméletének túlzottan leegyszerűsítő értelmezését, mely a festő tehetségét az Újvilág burjánzó hegyrajzára és növénytanára akarta korlátozni. E cáfolat története valójában tíz évvel korábban kezdődött, a rövid és drámai első látogatás alatt, melyet egy különös epizód szakított meg, kitörölhetetlen nyomot hagyva a festő életén.
Johann Moritz Rugendas Augsburg császári városában született 1802. március 29-én, mint neves zsánerfestő felmenők gyermeke, unokája és ükunokája; egyik őse, Georg Philip Rugendas a csataképeiről volt híres. A Rugendasok Katalóniából vándoroltak ki 1608-ban (ugyan a család maga flamand származású volt), és protestáns hitüknek kedvezőbb társadalmi légkört keresve Augsburgban telepedtek le. Az első német Rugendas művészi fokon gyakorolta az órásmesterséget; leszármazottai azonban mind festők lettek. Johann Moritz már négyéves korában jelét adta elhivatottságának. Tehetségesen rajzolt, hamar kitűnt Albrecht Adam festőműhelyében, majd később a müncheni művészeti akadémián. tizenkilenc éves korában lehetősége nyílt Amerikába utazni a Langsdorff báró vezette expedícióval, melyet az orosz cár támogatott.
Azt a feladatot kapta, amit száz évvel később egy fényképész látott volna el: hogy örökítse meg a felfedezéseket és a bejárt tájakat.
Itt vissza kell lépnünk egy kicsit az időben, hogy világosabb képet kapjunk arról, micsoda munkába kezdett az ifjú művész. A család története nem olyan hosszú, ahogy az az előző bekezdés alapján tűnhet. dédapja, Georg Philip Rugendas (1666–1742) volt a festődinasztia első tagja, annak köszönhetően, hogy fiatal korában elvesztette a jobb kezét; csonkasága alkalmatlanná tette a családban hagyományos órásmesterségre, melyre gyermekkora óta készült. Kénytelen volt megtanulni csak a bal kezét használni, ceruzát és ecsetet fogni vele. Csataképek megjelenítésére szakosodott, és hatalmas sikert aratott rajzainak szinte természetfeletti pontosságával, melyet órás képzettségének és a bal kéz használatának köszönhetett – mivel körültekintő figyelemre késztette a tény, hogy önszántából amúgy nem ezt a kezét használta volna. A formába fagyott aprólékosság és a témába zárt vad lárma közti finom kontraszt tette egyedülivé művészetét. Legfőbb patrónusa és megrendelője a harcos svéd király, XII. Károly volt, kinek ütközeteit a sarkvidéki havasoktól a perzselő Törökországig a sereggel együtt utazva festette meg. Érett férfi korára elismert metszetnyomtató és -kereskedő vált belőle – a hadi események ábrázolásában megmutatkozó tehetsége egyenes folyományaként. Az üzletet és a módszert három fiára, Georg Philipre, Johannra és Jeremyre hagyta örökül. Hármuk közül a legidősebb volt Johan Christian (1775–1826), a mi Rugendasunk apja, aki egy másik harcos uralkodó, Napóleon csatafestőjeként zárta ezt az időszakot.
Nos, Napóleon után Európába beköszöntött a „béke százada”, melyben szükségképpen hanyatlásnak indult a mesterségnek az az ága, melyre a család szakosodott. A waterlooi csata idején még kamasz ifjú, Johann Moritz kénytelen volt menet közben átnyergelni. A csatafestő Adam tanonciskoláját elhagyva tanulmányait a müncheni akadémia természetfestészet óráin folytatta. A festményeken és metszeteken megjelenített, piacképes „természet” egzotikus és távoli kellett hogy legyen, ezért művészi ambíciója az utazó elhivatottságával vált teljessé; ez utóbbi irányát hamarosan a már említett expedíció lehetősége jelölte ki. Húszas éveinek küszöbén egy vázlatosan már ismert, ugyanakkor felfedezésre váró világ tárult fel előtte, ahogy az többé-kevésbé ugyanebben a korban a fiatal Darwin-nal is történt. Rugendas esetében Fritzroy szerepét Georg Heinrich von Langsdorff báró töltötte be, akiről azonban az atlanti-óceáni átkelés során kiderült, oly mértékben „kezelhetetlen és bogaras”, hogy Brazíliába érve a művész otthagyta az expedíciót, mely egy másik tehetséges tanulmányfestőt, Taunay-t vette fel a helyére. Döntésével számos nehézséget spórolt meg magának, hiszen az expedíció valóban balszerencsésen végződött: Taunay a Guaporéba fulladt, Langsdorff pedig az őserdő mélyén elvesztette maradék józan eszét is. Ami Rugendast illeti, négy év utazás és munka után Rio de Janeiro, Minas gerais, Mato Grosso, Espíritu Santo és Bahía vidékén, visszatért Európába, és kiadott egy szépen illusztrált, remek kis könyvet Festői utazás Brazíliában címmel (szövegét Victor Aimé Huber írta a festő feljegyzései alapján), melynek köszönhetően hírnévre tett szert, és kapcsolatba került a kiváló természettudóssal, Alexander von Humboldttal, akivel később együtt is működött néhány kiadványban.
Második és egyben utolsó útja Amerikában tizenhat évig tartott, 1831-től 1847-ig. Mexikó, Chile, Peru, majd újra Brazília és Argentína volt a helyszíne fáradságos utazásainak, melyek eredménye sok száz, ezernyi kép lett. (A máig hiányos katalógus 3353 művet tartalmaz, köztük számos olajfestményt, akvarellt és rajzot.) habár a legalaposabban feldolgozott a mexikói útszakasz volt, és műveinek jellegzetes témáját az őserdő és a trópusi hegyek szolgáltatták, az egész fiatalságát felölelő, hosszú utazás titkos célja Argentína volt, a rejtélyes űr a végtelen síkságokon feszülő látóhatárok mértani középpontjában. Csak ott lesz képes, gondolta, megtalálni művészete fonákját… Ez a végzetes ábránd egész életében üldözte. Kétszer lépte át Argentína határát, először 1837-ben nyugat felől, Chiléből indulva és átkelve a Kordillerákon; másodszor 1847-ben a Rio de la Plata felől; ez a második alkalom gyümölcsözőbbnek bizonyult, jóllehet nem hagyta el Buenos Aires vonzáskörzetét; elsőre azonban elmerészkedett a megálmodott középpont felé, ahova néhány pillanatra valóban sikerült is belépnie, ugyan óriási árat kellett fizetnie érte, ahogy azt majd látni fogjuk.
Rugendas zsánerfestő volt. Műfaja a természet fiziognómiája, arctana volt, mely eljárást Humboldt találta fel. E nagy természettudós volt az atyja annak a tudományágnak, mely jórészt vele együtt halt ki: Az Erdtheorie, vagyis a Physique du Monde, bizonyos fajta művészetbe oltott földrajz, a világ esztétikai megfogalmazása, a táj tudománya. Alexander von Humboldt (1769–1859) bölcs összegző volt, talán az utolsó; arra törekedett, hogy a világot a maga egészében fogja fel; ehhez a vizuális megközelítést találta a legmegfelelőbb útnak, és ezzel egy régi hagyományt folytatott. Viszont el is tért tőle, amennyiben nem az egyszeri ábra, a tudás „lenyomata” érdekelte, hanem az ábrák összehangolt együttese egy átfogó képben, melynek modellje a „táj”. A föld-rajz-művész feladata a táj „fiziognómiájának” megörökítése (a fogalmat Lavatertől vette át) annak jellemző, „fiziognómikus” vonásai alapján, melyeket természetbúvárhoz méltó, elmélyült tanulmányozás során ismer fel. A fiziognómikus elemek jól megtervezett elhelyezése a képen információk együttesét közvetíti az arra fogékony megfigyelő számára: nem különálló, hanem rendszerbe foglalt jegyeket azzal a céllal, hogy képes legyen ösztönösen felfogni, mi az éghajlat, történelem, szokások, gazdaság, faj, növény- és állatvilág, csapadékmegoszlás, szélerősség… A kulcs a „természetes növekedés” volt: következésképpen a növényi elemek kerültek előtérbe. Éppen ezért Humboldt a fiziognómikus tájakat a trópusokon kereste, hiszen a növényvilág gazdagsága és növekedésének gyorsasága itt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint Európában. Humboldt hosszú éveket töltött Ázsia és Afrika trópusi vidékein, és a módszertanán felnőtt művészeket is erre ösztönözte. Ezzel a kör bezárult, mivel egyrészt kihasználta az európai közönség érdeklődését e kevéssé ismert területek iránt, másrészt piacot teremtett a vándorfestők műveinek.
Humboldt a legnagyobb csodálattal adózott az ifjú Rugendasnak, aki véleménye szerint „teremtője és atyja azon művészetnek, mely festészeti eszközökkel jeleníti meg a természet fiziognómiáját”, amely állítás éppúgy illett volna saját magára is. tanácsaival ő is részt vett a második nagy utazás előkészületeiben, és az egyetlen pont, amellyel nem értett egyet, Rugendas azon döntése volt, hogy Argentínát is bevegye az útitervbe. Nem akarta, hogy tanítványa a trópusi vidéktől délre fecsérelje el erejét, és levelei hemzsegtek az ilyen jellegű javaslatoktól: „…ne vesztegesse el tehetségét, mely abban a legerősebb, hogy megfesti, ami a tájban a rendkívüli, például a hegyek hófödte csúcsait, a bambuszt, az őserdők trópusi flóráját, az azonos fajú, de különböző életkorú növények különálló csoportjait; a páfrányt, a bársonypálmát, a szárnyalt levelű datolyapálmát, a bambuszt, a Cactus Cylindricust, a piros virágú mimózát, az ingát (hosszú ágakkal és nagy levelekkel), a cserje nagyságú, karéjos levelű mályvaféléket, különös figyelemmel Tolucában a Flor de Manita fára (chiranthodendron); Mexikóváros közelében a híres Atlixcói Ahuehuete ciprust (az ezeréves Cupressus distichát); a csodás virágzatú orchideafajokat a fatörzseken, ahol a kerek göcsörtöket belepi a moha, és a Dendrobium mohos gumói veszik körül; Orchidea, Banisteriopsis és futónövény lepte, kidőlt mahagónifa-alakzatokat, továbbá a húsz-harminc láb magasságot is elérő pázsitfűféléket a bambuszok családjából, mint a Nasto vagy a sok különböző Folis Distichis; tanulmányokat a Pothosról és a sárkányvérről; a törzséből kinövő gyümölcsöktől roskadozó Crescentia Cujetét; egy Theobroma Cacaót a gyökereiből fakadó virágokba borultan; a cölöp- vagy deszkaalakú, akár négy láb magas Cupressus Disticha külső gyökérzetét; tanulmányt egy Fucus algával lepett szikláról; kék tavirózsákat a vízben; virágzó Guastaviákat (pirigara) és Lecitist; olyan szögből megfesteni a trópusi erdőt, mintha hegytetőről néznénk, hogy csak a széles koronájú, virágzó fák látsszanak, melyek közül, mint egy oszlopsor, emelkedik ki a datolyapálmák kopasz törzse, egyik őserdő a másik fölött; a Pisang banánfák és a Heliconia anyagának különböző fiziognómiáját…”
Csak a trópusokon volt fellelhető az elsődleges formák túlburjánzása, mely lehetővé tette egy táj jellemzését. Ami a növényvilágot illeti, Humboldt azt tizenkilenc elsődleges formába sorolta; tizenkilenc fiziognómikus típusba, aminek semmi köze nem volt a linnéi osztályozáshoz, mely a legkisebb eltérések elvonatkoztatásával és elkülönítésével dolgozott; a Humboldt-féle természettudós nem botanikus volt, hanem tájképfestő, aki az élet általános növekedési folyamatát ragadta meg. Nagy vonalakban ez a rendszer alkotta a Rugendas követte festészeti „műfajt”.
Rövid haiti tartózkodás után Rugendas három évet töltött Mexikóban 1831 és 1834 között. Azután Chilébe utazott, ahol nyolc évet élt, leszámítva azt a majd öt hónapos időszakot, ameddig a félbeszakadt argentin út tartott; az eredeti terv az volt, hogy átszelik az országot egészen Buenos Airesig, onnan felmennek Tucumánba, majd Bolíviába, és így tovább. Nem így történt azonban.
1837 decemberének utolsó napjaiban indult el San Felipe de Aconcaguából (Chile) a német festő, Robert Krause társaságában, kis csapat lóval és öszvérrel, valamint két chilei vezetővel. A végül megvalósított útiterv az volt, hogy a kedvező nyári időjárást kihasználva, nehézségek nélkül kelnek át a Kordillerák festői hágóin, jegyzeteket készítve, és lefestve minden arra érdemest.
Alig néhány nap alatt már a hegylánc mélyén jártak – alig néhány nap alatt, ha nem számítjuk azt a jó néhányat, mikor megálltak festeni. Esőben többet haladtak, szorosan feltekercselt papírjaikat viaszosvászonba bugyolálva; valójában nem esett, csak jótékonyan szitált, ami egész délutánokra puhán szemerkélő párafelhőbe vonta a tájat. A felhők leereszkedtek, szinte megülepedtek a mélyben, de elég volt a legkönnyebb szellő, hogy elfújja őket… és újabbakat hozzon érthetetlen folyosókon át, melyek mintha az égboltot a Föld középpontjával kötötték volna össze. E varázslatos váltakozásban a művészek egyre nagyobb ívű, álomképszerű látomásokat örökítettek meg. A térképre cikcakkokat rajzoló napi útvonal valójában nyílegyenesen tartott a táguló térbe. Minden nap nagyobb volt és távolibb. Ahogy a csúcsok súlyosabbá váltak, a levegő egyre könnyebbé lett, összetétele egyre változékonyabb, egymásra dobált magasságok és mélységek abszolút látványa.
Rögzítették a légnyomás adatait, egy henger alakú szélzsák segítségével kiszámolták a szélerősséget, és két, folyékony grafittal töltött hajszálcsövet használtak magasságmérőnek. A hőmérő pirosra festett higanyszálát, mint diogenész lámpását, a menet élén vitték egy csengettyűkkel ellátott, magas rúdra akasztva. A lovascsapat egyenletes lépteinek moraja távolinak hangzott; a hallótávolság küszöbén belépett a hegyláncok visszhangrendszerének vonzásába.
Hirtelen, éjnek évadján robbanások, rakéták, jelzőtüzek vertek hosszan visszhangot a sziklavégtelenben, színesen röppenő fényeket, égi jelekből festett miniatúrát hozva a zord nagyságok közé: megkezdődött az 1838-as esztendő, és a két német jó előre felszerelkezett tűzijátékkal az ünneplésre. Kinyitottak egy üveg francia bort, és koccintottak a vezetőkkel. Majd lefeküdtek aludni szemtől szemben a csillagos éggel, és várták a holdat, mely ahogy kibukkant a foszforeszkáló hegyorom széle mögül, pontot tett a már bóbiskolva sorolt újévi fogadalmak végére, és igaz álomba ringatta őket.
Rugendas és Krause jól kijöttek egymással, mindig volt közös témájuk, habár mindketten igen hallgatagok voltak. Már utaztak néhányszor együtt Chile vidékein, mindig a legnagyobb egyetértésben. Az egyetlen dolog, mely Rugendas számára titokban problémát okozott, Krause javíthatatlan középszerűsége volt a festészet terén, ami lehetetlenné tette, hogy őszintén dicsérje erőfeszítéseit. Próbált arra gondolni, hogy a zsánerfestészethez nem szükséges a tehetség, hiszen csak egy bizonyos módszer szerint kell eljárni, tény volt azonban, hogy barátja képei fabatkát sem értek. Elismerte viszont, hogy remek technikával rendelkezik, és főleg, hogy jó a természete. Krause nagyon fiatal, és még ráér más irányba elindulni; addig is hadd élvezze az utazást; kárára nem válik. Az ifjú a maga részéről a legnagyobb csodálattal adózott Rugendasnak, és odaadása az együttlétükből fakadó egyik legnagyobb örömforrás volt mindkettőjük számára. A tehetségbéli és a korkülönbség nem volt feltűnő, mert Rugendas harmincöt évesen is félénk volt, lányos és ügyefogyott, mint egy kamasz. Krause magabiztossága, arisztokratikus modora és figyelmes udvariassága segített leküzdeni a távolságot.
Tizenöt nap múlva megkezdték az ereszkedést a másik oldalon, és meggyorsították az iramot. Fennállt a veszély, hogy beleszoknak a hegyekbe, ahogy az már nyilvánvalóan megtörtént a két napszámban fizetett vezetővel. A művészet gyakorlása megvédte őket e veszélytől, de csak hosszú távon; rövid távon, mialatt a környezetnek és megjelenési formáinak tanulmányozása folyt, a művészet hatása ellentétesnek bizonyult. A társalgás, mely némi szórakozást jelentett a lassú poroszkálás és a pihenők alatt, tisztán technikai jellegű volt. ha szemük valami újat pillantott meg, az jó ürüggyel szolgált, hogy jártassák a szájuk az újdonság miértjein töprengve. Figyelembe kell venni, hogy az általuk végzet munka nagy része csak előkészület volt: vázlatok, előtanulmányok, feljegyzések. Lapjaikon összefolyt rajz és írás; későbbre maradt az élmények feldolgozása festményeken és metszeteken. Az utóbbi volt a terjesztés kulcsa, és a végtelen számú másolatban rejlő lehetőség alapos megfontolás tárgya kellett hogy legyen. A kör azzal zárul, hogy a metszeteket könyvbe illeszti, szövegbe csomagolva.

A Kiadó engedélyével.