FőképMég le sem ültem, fél seggem a levegőben, a kezem az autókilincsen, a sógornőm máris nekem támadt:
– Na de tényleg... Nem hallottad, hogy dudálunk? Már tíz perce várunk rád!
– Sziasztok – feleltem.

A bátyám hátrafordul. Kacsint.
– Jól vagy, szépségem?
– Jól.
– Betegyük a holmidat a csomagtartóba?
– Nem, köszönöm. Csak ez a kistáskám van, meg a ruhám... Majd ide teszem, a kalaptartóra.
– Ez a ruhád? – kérdi a sógornőm szigorúan, és a gombócba gyűrt rongyot nézi a térdemen.
– Igen.
– De mégis... mi ez?
– Egy szári.
– Aha, látom...
– Nem, még nem látod – jegyzem meg kedvesen –, majd meglátod, ha felveszem.
Elfntorodik.

– Na, mehetünk? – kérdi a bátyám.
– Igen. Vagyis még nem... Állj meg, légy szíves, az utca végén, az arabnál, félretett nekem valamit...
A sógornőm felsóhajt.
– Mégis, mit tett félre neked?
– Szőrtelenítő pasztát.
– Te az arabnál veszed a szőrtelenítőt?
– Igen, de én amúgy is mindent az én Rashidomnál veszek! Mindent, de mindent!
Látom, hogy a sógornőm nem hisz nekem.

– Na, megvan? Mehetünk?
– Igen.
– Nem kötöd be magad?
– Nem.
– Miért nem kötöd be magad?
– Klausztrofóbia – felelem.
És még mielőtt rázendítene a szervkilökődés és baleseti sebészet proszektúrájának balladájára, hozzáteszem:
– Meg aztán aludni akarok. Hulla vagyok.
A bátyám elmosolyodik.
– Nemrég keltél?
– Le sem feküdtem – pontosítom ásítva.

Ami persze nem igaz. Aludtam néhány órát. Csak azért mondom, hogy felhúzzam a sógornőmet. És be is jön egyébként. ezt szeretem benne a legjobban: nála mindig bejön.

– Már megint hol voltál? – dünnyögi, és az égre emeli a tekintetét.
– Otthon.
– Buli volt?
– Nem, kártyáztam.
– Kártyáztál?
– Igen. Pókereztem.
Carine a fejét csóválja. De nem nagyon. Kár lenne a szépen beszárított frizuráért.
– És mennyit vesztettél? – kérdi mulatva a bátyám.
– Semennyit. ezúttal nyertem.
Fülsüketítő csönd.

– És megtudhatnánk, mennyit nyertél? – töri meg végül Carine, és megigazítja a napszemüvegét.
– Háromezret.
– Háromezret? Háromezer micsodát?
– Hát... eurót – jegyzem meg ártatlanul –, az ember mégsem szarakodhat rubellel...

Jót nevetek magamban, miközben összegömbölyödöm. Éppen elég őrölnivalót adtam az út hátralévő részére az én kis Carine-omnak...

Szinte hallom, ahogy kattogni kezdenek az agyában a fogaskerekek:
„Háromezer euró… kitkatkitkat... Mennyi szárazsampont és aszpirint kell eladnom, hogy háromezret keressek?... kitkatkitkat... Meg a fx költségek, az iparűzési adó, a helyi adók, a bérleti díj meg az áfa... Hányszor kell belebújnom a fehér köpenybe, hogy háromezret keressek tisztán, na?... Beteszek nyolcat, és kiveszek kettőt... Meg a fizetett szabadságok... az tíz, megszorzom hárommal... kitkatkitkat...”

Igen. Jót röhögtem magamban. elringatott a nagy autó brummogása, orromat a könyökhajlatomba fúrtam, államat a térdem alá húztam. Igencsak büszke voltam, mert az én sógornőm egy valóságos költemény.
A sógornőm, Carine gyógyszerészin tanult, de jobban szereti, ha orvosiként emlegetjük, patikus, de jobban örül, ha azt mondjuk: gyógyszerész, tehát van egy patikája, de ő úgy hívja, laboratórium.
Desszertnél nekiáll panaszkodni a könyvelőjére, állig gombolt sebészköpenyt visel, rávasalt címkével, amin két kék kígyó között ékeskedik a neve. Már leginkább seggfeszesítő krémeket és karotinkapszulákat árul, mert az többet hoz, de szívesen mondja, hogy a betegeket szolgálja.
Carine, a sógornőm meglehetősen kiszámítható.
Amikor a nővéremmel, Lolával tudomást szereztünk a nem várt szerencséről, hogy egy ránctalanítókrém-szállító, Clinique-terjesz-tő és Guerlain-viszonteladó kerül a családba, boldogan borultunk a nyakába. ó! Milyen szép volt a fogadtatás! Megígértük, hogy mostantól kezdve nála szerezzük be a szépítőszereinket, akár doktornak vagy professzornak is kineveztük volna, csak hogy csípjen minket.
Még arra is készek voltunk, hogy ReR-re szálljunk a kedvéért! És az nem akármi, tőlem és Lolától, hogy poissy-ig ReR-ezünk.
Ugyanis párizs határán túl már majd’ meghalunk.

De nem volt rá szükség, hogy egészen odáig menjünk, mert az első vasárnapi ebéd után Carine félrevont minket, és suttogva megvallotta:
„Tudjátok, szóval... Nem engedhetek nektek az árakból, mert... izé... Ha elkezdem veletek, aztán... szóval, értitek... aztán soha nem lesz vége, ugye?” „Még egy kicsikét sem?”, kérdezte Lola nevetve, „Még árumintákat sem?” „Ja, de igen”, sóhajtotta Carine megkönnyebbülten, „árumintákat persze. Semmi gond.”
És miután elment (jó szorosan fogta a bátyánk kezét, hogy el ne repüljön), Lola, miközben puszikat dobált utána az erkélyről, az orra alá dünnyögte: „Az árumintáidat meg feldughatod a tudod, hová...”
Én is pontosan így gondoltam, és amikor kiráztuk az abroszt, már egészen másról beszéltünk.

És azóta imádjuk ezzel cukkolni Carine-t. Valahányszor találkozunk vele, mindig Sandrine barátnőmről mesélek, aki légikisasszony, meg az árleszállításokról, amelyekben az ő révén részünk van a duty-free-ben.
Például:
– Figyelj, Carine... Mennyiért tudsz eladni egy estée Lauder B12-vitaminos nitrogénfejlesztő hámlasztó krémet?
Nos, a mi kedves Carine-unk bőszen törni kezdi a fejét. Összpontosít, szemét behunyja, felidézi az árjegyzéket, kiszámítja a haszonkulcsot, levonja az adókat, és végül kiböki:
– Mondjuk negyvenötért.
Lolához fordulok:
– Emlékszel, mennyit fzettél érte?
– Hmmm... Bocs... Miről beszéltek?
– Tudod, az estée Lauder krémedről, arról a B12-vitaminosról, amit Sandrine hozott neked a múltkor,
– Mi van vele?
– Mennyiért vetted tőle?
– Ja, hogy az... Milyen furcsákat kérdezel... Olyan húsz euróért, asszem.
Carine fuldokolva megismétli:
– Húsz euróért? egy bé-vi-ta-mi-nos Estée Laudert? Biztos vagy benne?
– Aha, eléggé... 
– Na ne, ezért a pénzért az csak utánzat lehet! Sorry, csajok, de titeket jól átvertek... Niveát tettek egy csempészett dobozba, és kész. Igazán nem szívesen mondom – teszi hozzá győzedelmesen –, de valami dugárut vettetek. Bazári vacakot!
Lola elkeseredett képet vág:
– Biztos vagy benne?
– Abszolúúúúúút biztos! Azért csak ismerem a gyártási költségeket! A Laudernél csak tiszta illóolajokat használnak...
Erre a nővéremhez fordulok, és megkérdezem:
– Nincs nálad véletlenül?
– Micsoda?
– Hát a krémed.
– Asszem nincs... Ja, vagy talán mégis. Várjatok, megnézem a táskámban.
Egy tégellyel jön vissza, és átnyújtja a szakértőnek.
És most nézzük Carine-t: felteszi a félhold szemüvegét, és minden oldalról alaposan megvizsgálja az inkriminált darabot. Csendben bámuljuk, csüggünk az ajkán, kicsit szorongva.
– Nos, doktornő? – kérdi óvatosan Lola.
– De, de, ez bizony Lauder... Megismerem az illatát... Meg aztán a textúrája... A Laudernek nagyon különleges textúrája van. ez hihetetlen. Mit mondtál, mennyit fizettél érte? Húsz eurót? Ez hihetetlen – sóhajt fel Carine, visszateszi a szemüveget a tokba, a tokot a Biotherm kistáskába, a Biotherm kistáskát a Tod’s táskába. – Hihetetlen... ez a beszerzési ára. Hogy juthatna az ember egyről a kettőre, ha egyesek így tönkreteszik a piacot? Ez tisztességtelen konkurencia. ez a legkevesebb, amit mondhatok. ez... ezek nem ismerik a határokat, ezek... ez mindennek a teteje. el vagyok keseredve...
És mélységesen megzavarodva, hosszan, vigasztalanul kevergeti a cukormentes cukrot a kávémentes kávéja fenekén.

Az a legnehezebb, hogy a konyháig megőrizzük a hidegvérünket, de amikor már bent vagyunk, úgy kezdünk röhögni, mint az eszementek. Ha az anyánk is ott van ilyenkor a konyhában, sajnálkozva megjegyzi: „Hogy ti ketten milyen kicsinyesek tudtok lenni”, mire Lola kifulladva így válaszol: „Hát, bocs... De mégiscsak hetvenkét ficcsembe került ez a kicsinyes kis játék!”, és megint elröhögjük magunkat, a hasunkat fogjuk a mosogatógép fölött.

– Nagyszerű, ha már olyan sokat nyertél a múlt éjjel, most az egyszer beszállhatnál a benzinbe.
– A benzinbe és az autópályadíjba – felelem, és megdörgölöm az orromat.
Nem látom őket, de el tudom képzelni Carine elégedett kis mosolyát, és a kezét, ahogy jól nevelten az összezárt térdére simítja. Tekergőzöm, hogy kipiszkálhassak egy nagyobb bankjegyet a zsebemből.
– Hagyd a csudába – mondja a bátyám.
– De Simon, igazán nem értem, miért ne...
– Azt mondtam, hogy hagyjad a csudába – ismétli el a bátyám, és a hangját sem emeli fel.
Carine kinyitja a száját, becsukja, izeg-mozog, megint kinyitja a száját, leporolja a térdét, megérinti a zafír nyakláncát, újra bátorságra kap, a körmeit vizsgálgatja, mondani akar vala... végül elhallgat.
Vihar lóg a levegőben. Ha Carine befogja, az azt jelenti, hogy már korábban összevesztek. Ha befogja, az azt jelenti, hogy a bátyám felemelte a hangját.
És ez olyan ritka...
A bátyám soha nem gurul dühbe, soha nem mond rosszat senkiről, nem ismeri a rosszindulatot, és nem ítéli meg az embertársait. A bátyám egy másik bolygóról jött. Talán Vénusz-lakó...

Imádjuk. És mindig azt kérdezzük tőle: „De hogy csinálod, hogy mindig olyan nyugodt vagy?” Mire ő vállat von: „Nem tudom.” Azután azt kérdezzük.  „Soha nem vágysz rá, hogy kicsit elengedd magad? Hogy nagyon kicsinyes, nagyon hitvány dolgokat mondj?”
„De arra itt vagytok nekem ti, szépségeim...”, feleli Simon angyali mosollyal.

Igen, imádjuk. egyébként mindenki mindig imádta.  A pesztráink, a tanító nénik, az egyetemi tanárai, a kollégái az irodában, a szomszédok. Mindenki.

Amikor kicsik voltunk, a szobája szőnyegén hemperegtünk, és öntöttük rá a hülyeségeinket, miközben ő a leckénket csinálta, az volt a legkedvesebb mulatságunk, hogy elképzeltük a jövőnket. ezt jövendöltük neki:
„Te meg olyan aranyos vagy, hogy a végén majd befűz egy hülye picsa.”
Bingó.

Nagyon jól el tudom képzelni, min vesztek össze. Valószínűleg rajtam. Az utolsó szóig el tudom képzelni a beszélgetésüket.
Tegnap délután felhívtam a bátyámat, hogy el tudna-e vinni. „Milyen hülye kérdés”, felelte kedves, játékos sértettséggel. Utána az ostoba libára nyilván rájött az idegbaj, hogy akkor nekik kerülőt kell tenniük. erre a bátyám valószínűleg vállat vont, mire a kis drága rátett egy lapáttal. „Na de édesem, a Clichy tér éppenséggel nem esik útba Limoge felé, ha jól tudom...”
A bátyám megszívta magát, nem adta be a derekát, haragban feküdtek le aludni, és Carine a Seggel Neked szállóban aludt.
Rosszkedvűen ébredt. A bio pótkávéját iszogatva újra rázendített: „Na de tényleg, az a semmittevő húgod igazán felkelhetett volna, és eljöhetett volna idáig. Ami azt illeti, nem hal bele a munkába, vagy talán igen?”
Simon nem hagyta felhúzni magát. A térképet tanulmányozta.
Erre Carine bement duzzogni a Kaufman & Broad fürdőszobájába (emlékszem, amikor először jártunk náluk... Carine-nak valami mályvaszín muszlinsál volt a nyakában, ide-oda libbent a cserepes növényei között, és turbékolva mutatta be a maga petit Trianonját: „ez itt a konyha... funkcionális. ez itt az ebédlő.… barátságos. ez itt a nappali... variálható. ez itt Léo szobája... játékos. ez itt a mosókonyha… elengedhetetlenül szükséges. Ez itt a fürdőszoba... dupla mosdóval. Az itt a mi szobánk... világos. ez itt a...” Olyan volt, mintha árulná azt a házat. Utána Simon kivitt minket az állomásra, és mielőtt elbúcsúztunk, neki is elismételtük: „Nagyon szép a házad...” „Igen, funkcionális”, felelte a fejét csóválva. Visszaúton sem Lola, sem Vincent, sem én nem szóltunk egy szót sem. Szomorúan üldögéltünk a fülke egy-egy sarkában, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Hogy elveszítettük a bátyánkat, és hogy az élet sokkal nehezebb lesz nélküle), majd az otthonuk és az én lakásom között biztos vagy tízszer az órájára nézett, minden pirosnál felnyögött, és amikor megérkeztek, és dudálni kezdett – mert ő dudált, abban biztos vagyok –, nem hallottam meg őket.
A fene a fene a fene.

Édes kis Simonon, nagyon sajnálom, hogy miattam kellett elszenvedned ezt az egészet...
Ígérem, hogy legközelebb másképp szervezem meg.

Jobban csinálom a dolgaimat. Korábban kelek. Nem iszom többé. És nem is kártyázom.
A legközelebbi találkozásunkkor már stabilabb leszek, ígérem... Igenis. Találok egyet. Egy jó srácot. Fehér lesz. És egyke. Jogsival és egy hibrid Toyotával.
Kicsípek egy olyat, aki a postán dolgozik, mert az apukája is a postán dolgozott, és úgy melózza le a hetet, hogy sose beteg. És nem dohányzik. Már be is írtam az elvárások közé a társkereső oldalra. Nem hiszed? Hát majd meglátod. Mit röhögsz, hülye?
És akkor nem zrikállak többé szombat reggel, hogy vigyél le kocsival vidékre. Majd azt mondom az én kis plüssmackómnak: „Hé! Mackókám! elviszel az unokatesóm esküvőjére azzal a jó kis GpS-eddel, amiben benne van Korzika is?” És hopp, az ügy már el is van intézve.
Most miért röhögsz olyan hülyén? Azt hiszed, nem vagyok elég ügyes, hogy olyan legyek, mint mindenki más? Hogy kicsípjek egy aranypofát, fényvisszaverő mellénnyel a kalaptartón és Disneyland matricával az ablakon? egy vőlegényt, akinek az ebédszünetemben alsógatyát vásárolhatnék a Zarában? Ó, igen... Ha csak erre gondolok, máris meghatódom... egy derék fiút. egy korrekt embert. Nem túl bonyolultat. Akinek egy rakás pénze és takarékbetétkönyve is van.
És aki nem gurul dühbe soha. És akinek nincs is más gondja, mint hogy összevesse a polcon lévő termékek árát a katalógus áraival, hogy azután megjegyezze: „Ne csűrjük-csavarjuk, édes, a Casto és a Leroy Merlin között csak a kiszolgálás a különbség...
És akivel mindig az alagsorból megyünk be a házba, hogy ne koszoljuk össze az előszobát. És a cipőnket majd mindig a lépcső alján hagyjuk, hogy ne koszoljuk össze a lépcsőt. És jóban leszünk a szomszédokkal, akik olyan aranyosak. És gázpalackos barbecue-nk lesz, a gyerekek miatt, mert az ingatlan így nagyon biztonságos, ahogy a sógornőm mondaná, és...
Ó, micsoda boldogság!
Ez túl szörnyű volt. Elaludtam.

A Kiadó engedélyével.