Főkép1
Aznap, amikor az Üvegházak felvette Claire-t a tagjai közé, valaki ellopta a frissen mosott ruháit.
Ahogy benyúlt az ócska, lestrapált mosógépbe, csak a dob síkos oldalát sikerült kitapintania, és – mint egy rossz viccben – a legrosszabb bugyija meg fél pár zokni akadt a kezébe. Mint mindig, most is késésben volt – alig néhány mosógép működött a Howard Hall legfelső emeletén, ahol a fősuli legvacakabb és leglepukkantabb koleszének legvacakabb és leglepukkantabb szobái sorakoztak. Már az is óriási mázlinak számított, ha a két mosógép és a két szárító közül legalább az egyik működött, és nem nyelte el az aprót. Papírpénzzel pedig teljesen felesleges volt próbálkozni. Claire még sosem látta működni a bankjegy-automatát; legalábbis mióta beköltözött a koleszba tuti nem működött, pedig már hat hete itt lakott.
– Jaj, ne már – bukott ki belőle, ahogy a mosógép tetején ült, és megpróbált belesni a szerkezet koromsötét, rozsdás belsejébe. Penész és olcsó mosószer szaga csapta meg az orrát. Hiába hajolt közelebb, nem talált semmit: csak egy vacak, rojtos bugyit. Meg fél pár zoknit.
Eltűnt az összes ruhája, amit az utóbbi két hétben hordott. Pontosabban az összes ruha, amit szívesen hordott.
– Jaj, ne! – A hangja visszaverődött a mosógép belsejéből, aztán Claire leugrott a rozoga masináról, és tiszta erőből belerúgott az oldalába; pont annak a jókora horpadásnak a kellős közepébe, ami a korábban itt járt, és a hozzá hasonlóan csalódott diákok haragját bizonyította. Elakadt a lélegzete. Maradt még néhány ruhája – tényleg csak egy pár –, de azokat kizárólag vészhelyzet esetén volt hajlandó felvenni. Ha muszáj volt ezekből választania, egyfolytában azért imádkozott, hogy túlélje a kínos helyzetet, amit a kelleténél jóval rövidebb nadrágok – amikben úgy nézett ki, mint egy vidéki trampli –, és a kelleténél jó pár számmal nagyobb, ronda blúzok okoztak – amik úgy néztek ki, mintha az anyja választotta volna őket. Ez egyébként igaz is volt.
Claire-nek kábé háromszáz dollárja maradt a következő néhány hónapra, miután legutóbb megint pizzát rendelt, és megvett még egy könyvet Furafazon professzor órájára, akinek a jelek szerint egyelőre még halvány lila gőze sincs, hogy pontosan milyen tantárgyat kell majd tanítania a félévben.
Claire úgy gondolta, ha alaposan körülnéz, talán sikerül szereznie néhány cuccot, jó áron, anélkül hogy teljesen felborulna a költségvetése. Elvégre a Texas állambeli Morganville volt a turkálók és leárazások fővárosa. Ez persze nem jelenti azt, hogy talál is majd valamit, amit fel tud venni.
Anyu előre szólt, hogy ez lesz, gondolta Claire. Nem szabad elveszíteni a fejemet. Meg kell őriznem a hidegvéremet.
Claire lehuppant egy narancssárga műanyagszékbe, kiszórta a hátzsákja tartalmát az összekarcolt linóleumra, és a kezébe temette a fejét. Az arca lángolt, egész testében remegett, és tudta, pontosan tudta, hogy mindjárt elbőgi magát. Úgy bömböl majd, mint egy csecsemő; nem is csoda, hogy mindenki annak tartja – túl fiatal ahhoz, hogy ide járjon, túl fiatal ahhoz, hogy ilyen messzire legyen az anyucijától.
Tök szívás, ha okos vagy. Nem mész vele semmire!
Claire nagyot nyelt, a sírás fojtogatta, hátradőlt, minden erejét összeszedte, hogy ne bőgjön (mert meghallják), és közben azon töprengett, felhívja-e a szüleit, hogy zsebpénz-kiegészítést kérjen tőlük, vagy inkább keresse elő a „kizárólag vészhelyzet esetén” használható hitelkártyáját.
Aztán megpillantotta az üzenetet. Nem is üzenet volt, inkább egy graffiti a mosógép fölött a festett falra firkálva, de Claire pontosan tudta, hogy neki címezték.
KEDVES LÚZER, szólt az üzenet, SZEMETET TALÁLTUNK A MOSÓGÉPBEN, KIDOBTUK. HA KELL, UGORJ UTÁNA A SZEMÉTLEDOBÓBA!
– A francba – sziszegte Claire és hunyorogni kezdett, de ezúttal a tehetetlen düh csalt könnyet a szemébe. Monica. Vagyis Monica és a sleppje. Vajon a dögös és gonosz csajok miért járnak falkában, mint a hiénák? És miért van az, hogy ezek a fényes hajzuhatagú, hosszú, napbarnított lábú csinibabák, akiknek apuci pénzéből bőven jut, apuci eszéből viszont annál kevesebb, miért mindig őt pécézik ki maguknak?
Ha jobban belegondolt, tudta a választ.
Egyik nap csúnyán beégette Monicát a barátai meg néhány menő felsőbb éves fiú előtt. Nem mintha ez valami nagy kunszt lett volna; épp elsétált mellettük, amikor meghallotta, hogy Monica kifejti a nézeteit a második világháborúról: – Az volt az a háború, amikor a hülye kínaiak halomra öldösték egymást.
Mire Claire észbe kapott, már kicsúszott a száján, hogy „Nem, az nem az a háború volt.” – Az egész bagázs, a kolesz társalgójában tespedő arcok – Monica és a barátnői, meg három idősebb, menő srác a hallgatói önkormányzatból – mind Claire felé fordultak, és olyan döbbenten bámultak rá, mintha a kólaautomata szólalt volna meg.
– A második világháború – folytatta Claire rémülten, de közben halvány fogalma sem volt, hogyan fogja megúszni ezt a balhét, amibe olyan ügyesen sikerült belekevernie magát. – Izé, szóval úgy értem, hogy a második világháború meg a koreai háború nem ugyanaz. A koreai háború később volt. A második világháborúban a németekkel harcoltunk, meg a japánokkal. Pearl Harbor neve biztosan ismerősen cseng, nem?!
A srácok ekkor Monicára néztek, és röhögni kezdtek, Monica pedig elvörösödött. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy tönkrevágja amúgy tökéletes sminkjét. – Majd emlékeztess, nehogy véletlenül elkérjem a töri szemináriumi dolgozatodat – vigyorgott a leghelyesebb srác. – Hogy lehet ilyen sötét valaki, hogy még ezt sem vágja? – Ezzel együtt Claire mérget vett volna rá, hogy a srácoknak sincs lövésük a dologhoz. – A kínaiak. Aha.
Monica szeme villámokat szórt, de csak mosolygott, nevetgélt, és tovább flörtölt a fiúkkal, hogy palástolja haragját. Claire e rövid intermezzo után ismét megszűnt létezni, legalábbis a srácok számára.
A csajok még csak most ismerkedtek vele, de – finoman szólva – már most ki nem állhatták. Claire egész élete erről szólt. Okos volt és kicsi, igazi szürke egérke. Nem ő húzta a nyerő szelvényt az élet lottóján; mindenért meg kellett küzdenie, szó szerint mindenért. Valaki mindig kinevette, vagy lepofozta, vagy levegőnek nézte, vagy vegyítette az első kettőt. Gyerekkorában úgy gondolta, az a legrosszabb, ha kinevetik az embert, de aztán – az első néhány balhé után az iskolaudvaron – a pofozás ugrott a toplista első helyére. De igen rövid, mindössze kétéves középiskola pályafutása során mégis az volt messze a legrosszabb, hogy levegőnek nézték. Egy évvel fiatalabb volt mindenkinél, amikor elkezdte a sulit, és egy évvel előbb végzett, mint azok, akikkel egy évfolyamban kezdett. Ezt senki sem díjazta.
Kivéve persze a tanárokat.
Az volt a legnagyobb baj, hogy Claire tényleg szeretett suliba járni. Szerette a könyveket, szeretett olvasni és tanulni – na jó a differenciál- és integrálszámítás nem tartozott a kedvencei közé, de azon kívül szinte minden bejött neki. Még a fizika is. A normális csajok talán szeretik a fizikát? Nem, a fizikát csak a nem normális csajok szeretik. Azok, akik soha nem lesznek menők.
És hát nézzünk szembe a tényekkel. Az élet másról sem szól, mint hogy ki milyen dögös. Ahogy Monica példája is bizonyítja, ha a dolgok pár pillanatra kizökkennek a rendes kerékvágásból, és a srácok tudomást szereznek Claire létezéséről, szinte ugyanabban a pillanatban vissza is zökken minden a helyére, és a világ a csinos csajok körül forog tovább.
Ez nem igazság. Belevetette magát a tanulásba és iszonyat sokat gürizett a gimiben. Az érettségije kiválóan sikerült, a felvételi teszteken pedig olyan jól szerepelt, hogy a legtutibb sulikba, a legendás sulikba is simán felvették volna. Olyan helyekre, ahol nem számított automatikusan hátránynak, ha valaki Claire-hez hasonló stikkes, mutáns csodabogár. (Kivéve persze, hogy azokban a sulikban valószínűleg a stikkes, mutáns csodabogarak is hosszú combú, magas és dögös csajok voltak.)
Tökmindegy. Anyu és apu egyetlen pillantást vetett a halomban álló lelkendező levélre, amit olyan híres egyetemekről küldtek, mint az MIT, a Caltech, vagy a Yale, de nem nyitottak vitát a kérdésről. Kizárt, hogy az ő tizenhat éves kislányuk (hiába erősködött Claire, hogy mindjárt betölti a tizenhetet, bár ő is tudta, hogy ez csúsztatás) leléceljen egy ötezer kilométerre lévő egyetemre. Legalábbis egyelőre még korainak tartották a dolgot. (Claire hiába győzködte szüleit, hogy ha elmenne a Texas Prairie Egyetemre – avagy másként a TPE-re – egyszer s mindenkorra derékba törne az egyetemi pályafutása, ami mellesleg még el sem kezdődött igazán.)
Szóval így állt a helyzet, Claire ott rohadt a lepukkant kolesz lepukkant felső emeletén, ebben a vacak suliban, ahonnan a hallgatók nyolcvan százaléka már az első két évben lelép – vagy kirúgják őket –, erre most jön Monica meg a sleppje, és ellopják a frissen mosott ruháit, ledobják a szemétledobón, mindezt azért, mert Monica annyira végtelenül ostoba, hogy még a második világháborúról sem tud semmit. Pedig kevés olyan háború zajlott az emberiség történelme során, ami kiérdemelte, hogy sorszámot kapjon.
De ez akkor is igazságtalanság! – ellenkezett egy hang a fejében. Annyira jó kis tervet eszeltem ki! Előre kiterveltem, hogyan mosom ki a ruháimat! Monica későn kelő volt, Claire ezért jó korán felkelt, hogy amíg a bulizós arcok kómában hevernek a szobáikban, a pedálgépek meg már elhúztak a szemináriumokra, gyorsan elintézze a mosást. Úgy gondolta, nyugodtan a mosógépben maradhatnak a cuccai arra a rövid időre, amíg gyorsan lezuhanyozik – ami szintén elég para volt a kolesz tusolójában –, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy valaki képes ennyire elképesztően aljas tettre.
Miközben a könnyeivel küszködött, megint feltűnt neki, milyen kísérteties csend honol az emeleten. Hátborzongató és kihalt volt a kolesz, a lányok egyik fele még az igazak álmát aludta, a másik fele meg már lelépett. Mondjuk a kolesz akkor is elég parának tűnt, amikor éppen nagy volt a nyüzsgés. A baljós árnyékokkal és sötét zugokkal teli, régi, omladozó épületben remek búvóhelyek álltak rendelkezésre a gonoszkodni vágyó csajok számára. Ami azt illeti, ez az egész városra jellemező volt. Morganville egy lerobbant kis porfészek volt, tele hátborzongató furcsaságokkal. Mint például az, hogy a közvilágítás csak az éjszaka egyik felében működött, ráadásul a lámpákat jókora távolságra helyezték el egymástól. Vagy az, hogy az egyetemi város boltjaiban valahogy túlságosan jókedvűnek tűntek az emberek. Elkeseredetten boldognak, úgymond. Vagy az a tény, hogy az egész város, a rengeteg por ellenére, mindig tökéletesen tiszta volt – sehol egy szemét, sehol egy graffiti  , a sikátorokban pedig soha nem botlott az ember apróért kuncsorgó hajléktalanokba.
Elég fura.
Claire szinte már hallotta is az anyukája szavait. Drágám, mindössze arról van szó, hogy ismeretlen helyen vagy. Hidd el, hamarosan megszokod. Csak kicsit jobban kell igyekezned.
Az anyukája mindig ilyeneket mondogatott, Claire pedig megtett minden tőle telhetőt, hogy ne éreztesse vele, milyen borzalmasan nehéz tartania magát ehhez a kedves kis tanácshoz.
Nos. Nincs más megoldás, vissza kell szereznie a holmiját.
Claire nyelt egy nagyot, megtörölte a szemét, aztán felkapta a vállára nehéz hátizsákját. Néhány másodpercig a jobb kezében lévő nedves bugyit és zoknit bámulta, aztán kapkodva lehúzta a hátizsák elülső zsebének cipzárját, és begyömöszölte a két megmaradt ruhadarabot. Még csak az kéne, hogy zoknival meg bugyival a kezében meglássa valaki, akkor aztán tényleg óriási lúzernek tartaná mindenki.
– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim – szólalt meg egy halk, elégedett hang Claire háta mögül, a lépcsővel szemközt lévő nyitott ajtóból. – A kis kukabúvár.
Claire megállt, fél kézzel a rozsdás vaskorlátba kapaszkodott. Egy belső hang azt súgta, hogy fusson el, valami mindig ezt súgta neki – olvasott erről eleget. Elege lett abból, hogy mindig ő iszkol el. Lassan megfordult, Monica Morrell lépett ki az egyik szobából – nem a sajátjából, ami azt jelentette, hogy már megint betörte Erica szobájának ajtaját. Monica aktuális barátnői, Jennifer és Gina tódultak ki a folyosóra, és megálltak Monica mellett két oldalt. Katonák szandálban, csípőnaciban, és gusztusosan manikűrözött kacsókkal.
Monica felvette az ilyenkor szokásos testtartást. Claire kénytelen volt elismerni, hogy ehhez aztán tényleg nagyon ért a csaj. Monica magas volt, alulról súrolta a száznyolcvanat, fényes, fekete hajzuhatag omlott a vállára, hatalmas kék szeme tökéletesen volt sminkelve, pont megfelelő mennyiségű szemkihúzót, szemhéjtust és szempillafestéket használt. A bőre bársonyos volt. Az arca, mint egy modellé: keskeny arccsont, lebiggyedő ajkak. És ha már a modelleknél tartunk, Monica nem azokra az anorexiás gebékre, hanem inkább a Victoria’s Secret modelljeire emlékeztetett: csupa domborulat és lágy idom, sehol egy kiálló csont.
Gazdag volt, csinos, és amennyire Claire meg tudta ítélni, egyáltalán nem érezte jól magát a bőrében. Attól viszont mindig jó kedvre derült, ha Claire-t gyötörhette kicsit – nem véletlenül csillogtak olyan vidáman azok a hatalmas kék szemek.
– Még mindig pelenkát hordasz? – szegezte neki a kérdést Monica. – Pedig ennyi idősen már betétet használnak a lányok, nem?
– Talán a ruhákat keresi, amit itt hagyott szétdobálva – tett rá egy lapáttal Gina, és felnevetett. Jennifer is csatlakozott hozzá. Claire megesküdött volna, hogy azért ragyog olyan boldogan a gyönyörű, rubinszínű szemük, mert látják, milyen rohadtul érzi magát miattuk.
– Kukabuvár!
– Ruhák? – Monica összefont karral állt, és úgy tett, mintha azon töprengene, miről is beszélnek a többiek. – Ja, azokra a rongyokra gondolsz, amiket kidobtunk? Amiket ez a drága belegyömöszölt a mosógépbe?
– Igen, azokra.
– Semmi pénzért nem venném fel azokat a göncöket. Arra sem jók, hogy az ember beléjük izzadjon.
– Akkor sem venném fel azokat a rongyokat, ha a fiúvécét kellene felsúrolnom bennük – kotyogta közbe Jennifer.
Ekkor Monica bosszúsan a barátnője feléje fordult, és meglökte. – Na persze, te aztán jól ismered a fiúvécét, nem igaz? Vagy nem ott súroltál egy jót Steve Gillespie-vel? – Monica hangosan cuppogott, mire mind hangos nevetésben törtek ki, bár Jennifer szemmel láthatólag kicsit zavarban volt. Claire érezte, hogy fülig vörösödik, annak ellenére, hogy a változatosság kedvéért ezúttal nem rajta csattant az ostor. – Ne csináld már, Jen, ezt nem hiszem el! Steve Gillespie? Legközelebb inkább ki se nyisd a szád!
Jennifer természetesen biztonságosabb célpontot keresett, akin levezethette a haragját. És vajon ki volt az? Naná, hogy Claire. Előrevetette magát, és meglökte Claire-t, aki hátratántorodott a lépcső felé. – Na, nyomás, mássz be szépen a szemetesbe a nyamvadt ruháidért! Rosszul vagyok, ha rád nézek, hogy lehet valakinek ilyen hullasápadt a bőre?
– Ja, Ovis, hallottál már a napfényről? – Gina a szemét forgatta.
– Vigyázz a szádra! – csattant fel Monica, ami elég furcsán hangzott, hiszen mindhármuknak gyönyörű, napbarnított bőre volt. Az ilyesmire nem sajnálták a pénzt.
Claire nagy nehezen megkapaszkodott a lépcsőkorlátban. A súlyos hátizsák miatt kibillent az egyensúlyából. Jen újra nekiesett, és tiszta erőből rávágott Claire kulcscsontjára. – Hé! – kiáltott Claire, és félrelökte Jen kezét. Jó erősen.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán megszólalt Monica, nagyon halkan. – Megütötted a barátnőmet, te kis hülye kurva? Mégis mit képzelsz magadról, mi?
Azzal előrelépett, és lekevert egy hatalmas pofont Claire-nek, akkorát, hogy a lánynak eleredt az orra vére, akkorát, hogy csillagokat látott. Akkorát, hogy Claire-nek teljesen elborult az agya.
Claire elengedte a korlátot, és gondolkodás pofon ütötte Monicának. Telibe találta a lány lebiggyedő száját, és egyetlen, csodás pillanatig remekül érezte magát, de aztán Monica fújni kezdett, mint egy vadmacska, és ekkor Claire agyán átvillant, hogy talán mégsem volt olyan szerencsés dolog felképelni Monicát.
Fogalma sem volt, honnan érkezett az ütés. Igazából csak valami furcsa ürességet és kavarodást érzett, aztán a vállán lógó nehéz hátizsák oldalra húzta, és megtántorodott.
Majdnem sikerült megkapaszkodnia, de Gina akcióba lendült, és gonosz vigyorral az arcán hátralökte, le a lépcsőn, és akkor már nem volt mögötte semmi, csak a levegő.
Minden lépcsőfok élének nekiütődött, egészen a lépcső aljáig. Kiszakadt a hátizsákja, és ahogy gurult lefelé, kiszóródtak a könyvei, a lépcső tetején Monica és a sleppje gúnyosan kacagott, és füttyögtek meg pacsiztak, de Claire mindezt összefüggéstelen állóképek sorozataként látta.
Örökkévalóságnak tűnt, mire végre leért a lépcső aljára, aztán ijesztő reccsenés kíséretében bevágta a fejét a falba, és minden elsötétült.
Később még eszébe jutott valami, amit a sötétség mélyén hallott. Monica gonosz, dühös suttogását. – Ma éjjel. Megkapod a magadét, te kis görcs. Magam gondoskodom róla.
Mintha csak néhány másodperce veszítette volna el az eszméletét, amikor azonban magához tért, nem Monica és a körömlakkmaffia tagjai térdeltek mellette, hanem Erica, aki a lépcsővel szemben lévő szobában lakott, néhány ajtónyira Claire-től. Erica sápadtnak, idegesnek és rémültnek tűnt. Claire mosolyogni próbált, mert általában ezt szokta csinálni az ember, ha valaki rémülten pislog rá. Nem fájt semmije, amíg meg nem mozdult, akkor viszont lüktetni kezdett a feje, sajgott a feje búbja, és amikor odanyúlt, hogy megtapogassa, egy jókora puklit sikerült kitapintania. Szerencsére azonban nem vérzett. Belenyilallt a fájdalom, ahogy megnyomkodta, de úgy tűnt, hogy nem tört be a feje, vagy legalábbis nagyon reménykedett benne.
– Jól vagy? – kérdezte Erica, és tehetetlenül integetett a kezével, miközben Claire nagy nehezen felült, és a hátát a falnak vetette. Felpillantott a lépcső tetejére, aztán a lépcső aljára. A terep Monica-mentesnek látszott. Senki sem jött ki a szobájából, hogy megnézze, mi ez a felfordulás – egy részük valószínűleg nem akart belekeveredni valami balhéba, a többiek meg nagy ívben tettek az egészre.
– Aha – felelte Claire, és sikerült kipréselnie magából valami nevetésfélét. – Azt hiszem, megbotlottam.
– Átkísérjelek a kuruzslókhoz? – Így nevezték az egyetemen az orvostanhallgatókat. – Vagy hívjak mentőt?
– Kösz, ne. Jól vagyok. – Ez azért enyhe túlzás volt, hiszen minden porcikája pokolian sajgott; ezzel együtt mégis úgy tűnt, megúszta törés nélkül az esést. Claire feltápászkodott, az arca megrándult, ahogy ráállt kificamodott bokájára, aztán lehajolt és felvette a földről a hátizsákját. Kipotyogtak a füzetei. Erica megfogta és visszagyömöszölte a füzeteket a hátizsákba, majd könnyed léptekkel felszaladt a lépcsőn, hogy összeszedje Claire szétszóródott tankönyveit. – A fenébe, Claire, tényleg szükséged van erre a sok hülye könyvre? Hány órád van egy nap?
– Hat.
– Te nem vagy normális. – Erica, miután letudta a jó cselekedetet, visszatért ahhoz a közömbösséghez, amivel az átlagos koleszes csajok viszonyultak Claire-hez. – Szerintem mégis meg kéne nézetned magad a kuruzslókkal. Elég szarul festesz.
Claire magára erőltetett egy halovány mosolyt, ami csak azután tűnt el az arcáról, hogy Erica felért a lépcső tetejére. Claire hallotta, hogy Erica szentségelni kezd a törött zár miatt.
Ma éjjel, hajolt fölé és suttogta a fülébe Monica, megkapod a magadét, te kis görcs. Miután lelökték a lépcsőn, Monica nem szólt senkinek, még azt sem nézte meg, hogy Claire kitörte-e a nyakát. Az sem érdekelte, hogy Claire él-e még egyáltalán.
Nem, ez nem igaz. Pontosan az volt a gond, hogy Monicát igenis érdekelte, hogy Claire él-e még.
Claire vér ízért érezte a szájában. Felszakadt az ajka, vérzett. Megtörölte a kezével a száját, aztán a pólójával is. Csak akkor kapott észbe, hogy ez volt az utolsó tiszta cucca, amit még felvehetett volna. Muszáj lemennem az alagsorba, hogy kibányásszam a ruháimat a szemétből. Már a gondolatától a hideg futkosott a hátán, hogy le kell mennie az alagsorba – ami azt illeti, egyáltalán nem szeretett egyedül mászkálni a kollégium épületében. Monica lesben állt. És tudta, hogy nem számíthat a többi lányra. Még Erica sem mert nyíltan kiállni mellette, pedig talán ő volt a legkedvesebb hozzá az összes koleszes csaj közül. Monica és a sleppje Ericát is sokat cikizte meg piszkálta, Erica mégis hálás lehetett Claire-nek, mert a javát mindig neki tartogatták. Ez még a giminél is rosszabb volt, ahol levegőnek nézték, és hébe-hóba gonoszkodtak vele kicsit – ez rosszabb volt annál, sokkal rosszabb. Ráadásul itt még barátai sem voltak. Erica volt a legtöbb, amit ezen a téren fel tudott mutatni. Ericát azonban sokkal jobban izgatta a szobája betört ajtaja, mint Claire betört feje.
Claire magára maradt. Ha ez lett volna az első ilyen eset, talán még jobban megijed. Pedig most is rémült volt. Mert a Monica Maffia tagjainak szemében nem a szokásos gyűlöletet szikrázott, amit a menő csajok a lúzereknek tartogatnak; ez sokkal rosszabb volt annál. Claire-t korábban is meglökdösték és megtépték, jó párszor elgáncsolták és kinevették már, ezúttal azonban úgy érezte, mintha egy falka nőstényoroszlán szemelte volna ki magának, hogy végezzenek vele.
Ezek ki fognak nyírni.
Egész testében reszketett, ahogy lepillantott a lépcsőn; minden lépcsőfok a testében nyilalló fájdalmat jutatta eszébe, és ekkor hirtelen megértette, mekkora bajban is van. Mert akkora pofont kevert le Monicának, hogy a lánynak felrepedt a szája.
Igen. Ezek ki fognak nyírni.
Ehhez nem fért semmi kétség, főleg ha tényleg nyoma marad a pofonnak Monica tökéletes arcán.

A kiadó engedélyével.