FőképMártírok és őrizők

Az őrgrófnő fiatal volt, szőke és gyönyörű. Haldoklott, már harmadik esztendeje.
–A férje miatt, ugye?
–Való igazság, magiszter uram. Mióta eltemette, folyvást csak sorvadozik; a bánat fogja sírba dönteni. – A plébános szomorúan ingatta fejét; gyér, őszes hajcsomói
kopott madárpihékként lengedeztek. – Még egy kicsiny gyermekcsét sem tudott szülni neki, hogy emléke maradjon utána. Tán az önvád emészti; ki volna megmondhatója?
–Pedig az őrgrófról nem sok jót beszélnek a borvidéken. Úgy tartják, Béarn-szerte örömünnep tört ki a halálhírére.
A plébános maga elé emelte nyitott tenyerét. Óvatos
gesztus volt, nem elutasító, de távolságos. Elvégre az orvosmagisztert útja hamarosan tovább vezérli majd, messzi és biztos tájakra; ő viszont itt fogja pásztorolni nyáját, e szegény hegyi egyházközségben, míg napjai végükre nem peregnek.
–Hát, ha úgy tartják, meglehet, nem tévednek. Rögös föld a miénk, keményebb húsú gyümölcsöt terem, mint a folyóparti szőlők.
–Ahhoz képest, ahány chanson de geste-ben megénekelték…
–Azokat a lovagregéket a síkságon költötték, tudós uram. A mi nemeseinknek nem volt rá ideje; lefoglalta őket a megcselekedésük. – A plébános széttárta karját. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az őrgróf bűntelenül járult az Úr ítélőszéke elé. De az asszony nagy szerelemmel szerette; és ő valóságos földre szállt angyal. Sohasem hatalmaskodott senkin, s ahol csak módot lelt rá, enyhítette a féktelenkedését.
–Bizonnyal elszánt szellemű úrnő. Harmadik éve él özvegysorban, örökös híján, betegesen… Az ember azt hinné, a szomszédok egyvégtében háborgatják a jogaiban.
A plébános ráncos arca mosolyra derült.
–Látja, tudós magiszter, ez Isten igaz csodája! Szegény úrnőm mindegyre csak az ágyat nyomja, kilovagolni sincsen már ereje, hogy a jobbágyait felügyelje; ám lelkének tisztasága így is erőt vesz az alantas szenvedélyeken. Nagyobb békességben élünk, mint valaha.
–És valóban oly reménytelen ez a sorvasztó kórság?
–Eleintén azt hittük, kilábol majd belőle, de mikor a második esztendő is betelt, és semmi változás… – A plébános keserűen felsóhajtott. – Már csak hálni jár belé a lélek. Alig mozdul ki a hálókamrájából, és oly kevés étel-itallal él, hogy egy fecske sem különben. Ezt a cselédek beszélik róla; nagy ritkaság, hogy elhagyja a kastélyt. Feltámadás ünnepén hordszékkel le szokta hozatni magát az egyházamba, az éjféli misére; és bizony mondom kegyelmednek, a szívem szakad belé, ahogy évről évre sápad és erőtlenedik. Úgy hallom, maholnap a szeme világa is odalesz…
–Hmmm… A kastély végtére is utamba esik. Mit gondol, páter: jó szívvel látnának?
–Az őrgrófnő mostanság kevés látogatót fogad; ám egy ilyen jeles orvosdoktorral aligha kivételt nem tesz majd. – A plébános bizonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarná ragadni vendége fekete taláros karját, de félúton meggondolta magát. A hangja megreszketett. – Magiszter úr… Ha a tudománya a lélek nyavalyáit éppúgy gyógyítani képes, mint a halandó porhüvelyt, nagy szolgálatot hajthatna ennek a községnek!
–Elvégeztem a teológiai fakultást és fölvettem a kisebb rendeket. Meglátjuk, mire lesz elegendő. – A gyűrűdíszes kéz finom, de határozott gesztussal fölemelkedett; ne érj hozzám!, jelezte szavak nélkül a plébánosnak. – Az a kastély… biztonságos odavonulni a málhámmal? Tudomásom szerint félreeső vidéken van.
–Nem sokan járnak arra, szentigaz. Ámde Armagnactól egészen Bigorre-ig senkit sem talál kegyelmed, aki ártani kívánna az őrgrófnőnek; ha pedig mégis… nos, számra kevesen szolgálják őt fegyverrel: azok viszont hívek és bátorságosak.
–Köszönöm, barátom. Az Úr áldása legyen rajtad!
Az exorcista megigazította vállán a sötét prémgallért, és visszafordult két ifjú útitársa felé, akik türelmes alázattal várakoztak a háttérben. Bőrzeke és lovaglócsizma nélkül, a montpellieri univerzitás fekete talárjában bárki mesterüket kísérő orvosnövendékeknek nézte volna őket. Még az oldalukon lógó kard sem rítt ki a képből; az egyetem kiváltságai feljogosították őket a viselésére.
–Fiaim, keresztényi munka áll előttünk! – jelentette ki nekik fennszóval az exorcista. – Sobrarbe grand őméltóságának bizonnyal nem lesz ellenére, ha útban Alquézar felé teszünk egy kis kitérőt, egy szükséget szenvedő nemesözvegy gyámolítása végett.
Nem nekik beszélt, és ezt ők is tudták, de azért válaszoltak, jobbágyi főhajtással, ahogy a szolga fogadja gazdája parancsát. Lesütött szemhéjuk eltakarta a tekintetükben gyúló parazsat.
Az exorcista megvárta, míg kihunyt; aztán intett, hogy szedelőzködjenek.
A menet negyedik tagját senki sem hitte volna egyetemi magiszternek, bárminő maskarába bújik. Ám egy vad tájakon utazgató orvostudornak nem csupán tanítványokra van szüksége, hanem vezetőre is, aki ösvényt tör a járatlan vadonban, gondot visel az állatokra, s ha úgy hozza a sor, fegyverrel védi megbízóját. És egy ilyen emberhez nagyon is illik a deresedő halánték, a forradásos arc, a kérgesre tört tenyér. Ha az összképet parasztbocskor és durva darócgúnya egészíti ki, gyanakvásra végképpen semmi ok.
A falu szélén, a kovácsműhelynél csatlakoztak hozzá; miközben a plébánossal társalogtak, ő megpatkoltatta az öszvéreket és új élt köszörültetett a szekercéjére. A kovács a szárnyék hátuljában rakosgatta a szerszámait, oly messzire húzódva, amennyire csak a sértés veszedelme nélkül tehette. Szemlátomást tartott az idegentől, hiába volt nagyobb, erősebb és fiatalabb.
–Minden készen áll, fiam? – kérdezte az exorcista oc nyelvre váltva. Semmi rendkívüli nincs abban, ha egy világjáró magiszter anyanyelvén szól a bizalmasához; s ha ezt a nyelvet errefelé a hegyvidéken nemigen értik, hát annál jobb.
Aymar bólintott, fogai között egy hevederszíjjal.
–Beszéltem a parasztokkal – mondta, miután sikerült szorosra húznia.
Az exorcista gyors pillantást vetett a műhelyében tébláboló kovácsra. A tagbaszakadt falusi igyekezett a ponyvák árnyékában maradni; a verítékgyöngyök azonban messzire csillogtak borostái közül.
–Azt látom.
–Bálványozzák a némbert, atyám. – Aymar nem zavartatta magát. – Aligha szépen be nem osztja őket. Mindenkiből apródonkint, hogy ne legyen feltűnő.
–Hetednapos láznak hiszik. Pedig nem lehet az; itt nincsenek szúnyogok.
–Ha kegyelmed mondja.
Sötét talárok hullámzottak a poros napsütésben, ahogy az exorcista nyeregbe lendült, majd két szótlan kísérője követte példáját. Aymar azonban állva maradt, könyökével a kápára támaszkodva. Mélyen ülő, hideg szeme merőn mustrálta a kovácsot, aki egyre kényszeredettebben piszmogott a fogókkal és kalapácsokkal. Végül letérdelt a fújtatót javítgatni; hibát ugyan nem lelt rajta, de legalább ürügyet kínált neki, hogy hátat fordítson a rezzenetlen pilantásnak.
–Fiam? Alkonyatra oda kell érnünk.
Aymar lassan megcsóválta deresedő halántékát.
 – Még tán képesek, és fegyverre zúdulnak érte – morogta tűnődve. – Nem lenne okosabb, ha…?
–Nem.
–Megbocsásson, atyám, de ez hadimesterség dolga.
A biztos elvonulás…
–Azt mondtam, nem. Így is túl sok halál lesz.
A parasztgúnyás veterán vállat vont.
–Csak nehogy miránk jusson a java. Én szóltam előre.
Kiporoszkáltak a faluból a keskenyen kanyargó csapáson, a vakítóan fehér mészkősziklák között. Aymar haladt az élen, gyakorta föl-fölhunyorítva a delelő napkorongra, hogy tartsa a helyes irányt. Utána az exorcista következett, majd az egyik hallgatag ifjú a vezetékszárra vett málhás öszvérekkel; a sort a társa zárta, utóvéd gyanánt. Az erdő tele volt körülöttük zajokkal és zörejekkel: madarak rikoltottak, borz motoszkált a bozótban, patakcsobogás sustorgott el-elhalón. Csupa töredékes nesz, akár egy kaleidoszkóp széthulló darabjai; még a szél zúgása is szeszélyes és szakadozott volt, mintha labirintusban tévelyegne, ahogy hol erről, hol arról zörgette meg a lombokat.
–Tudja, hogy jövünk – suttogta az öszvéreket vezető ifjú. – A vadak hírt visznek neki. – Nyelt egyet, s megnedvesítette az ajkát. – Hatalma van a…
Aymar keményet rántott a kantárszáron, és megállította a menetet. Kovakő szikrázott a tekintetében, ahogy hátradöfött vele; a fiatalabb harcosnak tüstént torkára forrt a szó.
–Majd akkor jártasd a szád, kölyök, ha kérdez valaki! – vakkantotta. – És egyelőre ne a némber hatalma legyen a gondod, hanem az enyém!
Vörösség lepte el a taláros ifjú arcát; az exorcista azonban békítőleg közébük emelte a kezét.
–Hadd beszéljen! A szorongás csak görcsösebbre gyűlik, ha magába fojtja – nézett Aymarre. – Különben is, az a természetes, ha beszélgetünk. Épp azzal keltenénk gyanút, ha zordan vonulnánk, mint holmi halottasmenet.
–Szorongás? Hah! Már csurog a lé a bugyogójából! – horkantott az öreg harcos megvetően. – De ha kegyelmed jónak látja, felőlem azt kutykuruttyol, amit akar. – Mogorva pillantást vetett egy bohócképű tengelicre, amelyik szívhez szóló lelkesedéssel csicsergett egy közeli bokron. – Kötve hiszem, hogy ezek a dögök értik az oc nyelvet…
Azzal az öszvér véknyába vágta sarkát; az exorcista pedig, miközben követésre nógatta a saját hátasát, a mögötte lovagló ifjú felé fordult.
–Persze hogy tudja, hogy jövünk; sőt azt is, hogy kik vagyunk – mondta nyugtatólag. – Egy öntelt egyetemi tudor meg a kísérete, akik azzal akarnak lenyűgözni egy nyomorúságos hegyi porfészket, hogy kigyógyítják őt a mélakórból. Majd felküld a falakra egy silbakot, hogy odébb tanácsoljon minket egy házzal.
–Vakogott valamit az a csuhás a védelemről? – vetette hátra Aymar, miközben a nyakát nyújtogatva szemrevételezte az ösvény következő kanyarulatát.
Az exorcista fáradtan fölsóhajtott, a melléje kívánkozó fejrázást azonban az utolsó pillanatban sikerült elnyomnia. Ha most bármi csekély gesztussal éreztetné a neheztelését, azzal a parancsnok tekintélyét csorbítaná a katonák előtt, még jobban elbizonytalanítva őket. Mindannyiukat ólmos súllyal fojtogatja a közelgő próbatétel: a közlegények nyíltan megszellőztetik félelmüket, a kapitány kihívó hányavetiségben vezeti le. Egyedül ő nem mutathat gyöngeséget – mert ennek a hadseregnek ő a generálisa.
–Kis csapat fegyveres. Nincsenek sokan, de tántoríthatatlanok és veszedelmesek – felelte. – A ti fajtátokból, alighanem.
Aymar kurtán, kajánul felröhögött.
–Hát azt bajosan hiszem, hogy olyan boron nevelkedtek volna, mint mi! Mikor döntötte ágynak az asszonyságot a családi gyász? Három éve?
A két taláros ifjú cinkos mosolyt váltott a málhaszerelvény fölött; az exorcista pedig bosszúsan vonta össze szemöldökét.
–Fiam, nem keresztényi dolog ezzel kérkedni! A bűn akkor is bűn marad, ha üdvös célból követik el. Ha kéjelegsz benne, kárhozatba sodrod magad! Azonfölül az elbizakodottság…
Elhallgatott, mert Aymar lopva hátravillantotta rá a tekintetét, a soros kanyarulat takarásából, hogy a két társuk ne lássa. Nyoma sem volt benne kérkedésnek vagy elbizakodottságnak; ellenkezőleg, nagyon is józanul és hidegen sütött az mély szemgödörből.
Az ifjakat mindazonáltal fölbátorították az öntudatos
szavak. Miközben az öszvére a bokrok függönye mögé fordult, az exorcista hallotta a háttérből, ahogy valami virtuskodó élcet váltanak; a szavak belevesztek a vasalt paták zörgésébe, ám a hanglejtést meg a jóízű hahotát a végén nem lehetett félreérteni.
–Nem hetvenkedek én, atyám, csak számba veszem a biztos előnyöket; szükségünk lesz rájuk, annyi szent! – súgta oda neki Aymar halkan. – Ha valamit megtanultam, mióta kegyelmeddel vagyok, hát azt, hogy az ilyen fajzatok sose játszanak nyílt asztalon; az aljához szúrva mindig tartogatnak egy-két ütőlapot…

A kiadó engedélyével.