FőképValamikor gyerekkoromban lenyűgözött a Krím éjszakai égboltja. A sápadt északi csillagok után olyan volt, mintha gyémántporral hintették volna be, valóban az isten alkotásának tűnt. Később, ifjúkoromban, a trópusokon járva megértettem, milyen az igazi déli égbolt. Az már nem ébresztett bennem a Teremtőre vonatkozó gondolatokat. A csillagok így is azonosak voltak az Istennel. Nem drága por volt az, hanem valódi briliánsok.
De itt eleven volt az ég. Az itteni Giordano Brunót nem küldték volna máglyára a kérdés miatt, vannak-e más lakott világok – ez itt vitathatatlannak látszott. Nem halott drágakövek hideg fénye, hanem távoli tűz eleven és meleg lélegzete áradt az égboltról. A csüggesztő, enyhén dimbes-dombos, üres síkság mesébe illően gyönyörű volt, mint egy karácsonyi képeslapon. A tarka csillagok fénye tűzijáték illúzióját keltette – lehetetlen volt elkülöníteni a színeket, megkülönböztetni az árnyalatokat, legfeljebb az ember szeme sarkában. Egyébként a látás fiziológiája ellenére.
A bolygó szaga, amelyet kiszállás után azonnal érzékel az ember, alig megfogható volt. Egy költő azt mondta volna, a csillagfény illata érződik. Én egyszerűen nem találtam hasonlatot. Talán az élet hiányának szaga volt…
– Ózon – szólalt meg hirtelen Mása. – Ez ózonszag, igaz?
– A hajtóműtől… – felelte Danyilov. Felállt a székből, óvatosan átlépett a hengerré összezárult kupolán. Megfordult. – Megengeded, Pjotr?
– Rajta! – egyeztem bele.
Danyilov állt egy pillanatig, majd kiugrott. Lenézett a lábára, mintha arra számítana, hogy ragadozópofák bújnak elő a földből.
– Kis lépés egy embernek… – mondta –, és rohadtul fölösleges az egész emberiségnek.
Szavai elmerültek a csendben. Elképesztő volt a csönd – sem szél, sem hangok, sem a megszokott ipari zaj. Csak a mi lélegzetvételünk.
– Különös optikai jellemzők – jegyezte meg a számláló kikászálódva a kabinból. – Az atmoszféra gyakorlatilag nem torzítja el a színskálát…
– Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdeztem. Mindannyiunk közül egyedül a számláló nem érzett sem izgalmat, sem lelkesedést a Mag égboltja láttán. – Nem érzel semmit?
– Természetesen mondhatnék egy egész sor erős érzelmet kifejező frázist – felelte gúnyosan a számláló. – De semmi értelme, Pjotr, teljesen emberszámba venni engem.
Bólintottam, lenyeltem a sértő megjegyzést. A számláló nyilván érzékelte ezt:
– Pjotr, feltételezésem szerint a Konklávé nagyon sok faja az emberekéhez hasonló érzelmeket élne itt át. De megvan annak az oka, hogy miért nem értékelem a látványt.
Hallgatott egy darabig.
– A mi bolygónkon, Pjotr, egyáltalán nem látszanak csillagok. Mindazokat az érzelmeket, amelyeket látványuk kelt, már réges-régen átéltem, amikor először jutottam ki az világűrbe.
A számláló könnyedén leugrott Danyilov után. Mása rám nézett, vállat vont, majd óvatosan utánuk mászott.
– Várj! – kiáltottam utána. Kinyitottam a székek közti konténert, előszedtem az élelmiszer-konzerveket. – Fogd!
Két dobozt odaadtam Másának, kettőt Danyilovnak. Kettőt magamnál tartottam. A számláló a kérdést meg sem várva visszautasította:
– Tudod, milyen szerények az igényeim…
– Ez kombinált táplálék – magyaráztam. – Az étel- és italszükségletet is fedezi. Biztos, ami biztos, vigyél!
– A hajó itt fog állni? – kérdezte Danyilov, zsebébe dugva a konzerveket.
Gondolatban kiadtam az utasítást, és én is kimásztam. A kabin bezárult. A kis hajó, klasszikus repülő csészealj, nagyon is ideillőnek tűnt. Sokkal inkább, mint a három, szkafander nélküli ember.
– Várni fog – mondtam. – Ha valamire képesek, hát várakozni nagyon…
– Azután jön valaki a te képedben, beül a székedbe, és kirándulni indul a Földre – helyeselt nekem Danyilov.
– Nem tudom, mennyire valószínű ez. De bizonyára igazságos lenne. Ha már én is idegen testbe másztam bele…
Vissza akarod kapni az eredeti külsődet?
A kualkua szárazon, érzelemmentesen tette fel a kérdést.
Igen!
Megkezdem.
– Emberek, forduljatok el! – már csak erre a kérésre maradt időm. És arcomat áthatotta a fájdalom.
Még jó, hogy engedelmesen elfordultak. Nem azért, mert ez az egész túlságosan undorítóan festett. Összegörnyedtem a fájdalomtól, nem tudtam visszafojtani a nyögést, a szememből folyt a könny. Az egész testem égett. Ezúttal a kualkua vagy hanyagabb volt a szokásosnál, vagy nagyon sietett – úgy éreztem, mintha lenyúznák a bőrömet.
Mire végre befejeződött a transzformáció, térdeltem, az arcon folytak a könnyek, a számat véresre haraptam. Az egyetlen dolog, amiért valóban hálás voltam a kualkuának, az volt, hogy mégiscsak begyógyította a sebet a nyakamon.
– Pjotr… – Mása megérintett. – Hogy vagy?
– Hogy? – Ügyetlenül feltápászkodtam. – Megint én vagyok én. Ennyi az egész.
Kicsit bizonytalanul álltam a lábamon, de a fájdalom már elmúlt, áldott gyengeség lépett a helyébe.
– Így jobban tetszel nekem – szólalt meg hirtelen nagyapa hangján a reptiloid. – És… irigyellek téged, fiam.
Bólintottam. Megértettem nagyapát. Neki már semmiféle fájdalom nem adhatja vissza régi testét. A következő pillanatban már a reptiloid szólalt meg helyette:
– Mégsem kellett volna ezt most rögtön megcsinálni. A hajó láthatta.
– Ő bármilyen távolságról érzékeli az átalakulást – vicsorogtam. – Nyugodj meg! Őt ez egyáltalán nem izgatja.
Valami miatt nem volt kedvem útitársaim szemébe nézni. Megtöröltem az arcomat, s körülnéztem.
A hajóból kilépve az Árnyék bolygója jóval kevésbé mesebeli képet nyújtott. És őszintén szólva barátságtalant. A levegőt hűvösnek éreztük. A föld, amelyet oly szép színessé tett a csillagok fénye, egyszerű köves talajnak bizonyult. És a milliónyi csillag tüzétől lángoló égbolthoz kissé már hozzászoktunk.
– Valami furcsa asszociációt kelt bennem ez az egész – mondta homlokráncolva Danyilov. Úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Köszönet ezért neki. – Mi, Petya? Nincs olyan érzésed, hogy ez az egész – intett körbe – nagyon ismerős? Csak más tálalásban. Elegánsabban.
Elvben egyetértettem vele. Valamiféle asszociáció az én fejemben is mocorgott. Megfoghatatlanul. A lidérces, karneváli fény… az élettelen pusztaság… a steril csönd.
– Karel, nincs valami ötleted?
– A találgatás nem a legerősebb oldalam.
– Akkor nagyapával akarok beszélni. A spekuláció éppen hogy az ő szakterülete.
A pillanat tört része alatt a számláló átadta helyét lakójának.
– Köszönöm, Petya – mondta először nagyapa. – Ez a gyíkocska egyáltalán nem olyan hűvös, amilyennek láttatni akarja magát… semmiben nem marad le mögöttünk.
A reptiloid energikusan körbe forgatta a fejét. Nagyapám kihasználta a lehetőséget, hogy maga nézhet körül.
– Hát most valóra vált az álmom: egy idegen bolygóra léphetek. Félig valóra vált – tette hozzá komor iróniával. – Mit akarsz kérdezni, Pete?
– Nem kelt benned valamilyen asszociációt ez a hely?
Nagyapám hallgatott.
– Semmi különöset, Petya. Hát… micsoda gyönyörűség! A purgatórium.
– Mi?
Ha nagyapám egyáltalán képes volt most zavarba jönni, most ez történt vele.
– Azt mondom, tiszta költészet! Valami ilyesminek képzeltem el a túlvilágot. Nem az édent, nem a poklot, hanem éppen a purgatóriumot. Hogy is van Danténál… „Sugáruknak az ég örülni látszott”… ööö…
– „Ó, milyen özvegy Északunk vidéke,/ mert ehhez mérhetőt sose látsz ott!” – folytattam önkéntelenül.
Mása hangosan fújt egy nagyot, majd megszólalt:
– Andrej Valentyinovics, ne fárasszon minket a költészettel! Attól félek, itt minden sokkal valóságosabb és kellemetlenebb lesz, mint a síron túli világ.
Nagyapára meredtem. Mióta a reptiloid testébe költözött, először fordult elő, hogy Mása szólt hozzá. Talán mégis beletörődött a lány, hogy nagyapám a számláló testében is ember maradt?
De nagyapa aligha lesz képes megbocsátani az árulását…
– Rendben van, Mása – felelte kedvesen nagyapám. – Nem fárasztalak. Nagyon jól emlékszem, hogy Puskin volt a kedvenc költőd, Tolsztoj a kedvenc íród és a Holdfényszonáta a kedvenc zeneműved.
Mása mintha elpirult volna. Nem értettem, hogy miért. Végül is nagyapa semmi sértőt nem mondott.
Egy percig még a hajó mellett toporogtunk, mintha várnánk valamire. Nem tudni, mire – talán az ünnepélyes fogadóbizottságra a virágcsokrokkal, talán gondolkodó gombák tömegeire, talán egy tankhadosztályra. De az Árnyék világa olyan hidegvérűen fütyült ránk, mintha valóban csak csupasz pusztaságból állna.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.