Főkép1
Sokáig állt a csontvázra meredve. Először azt hitte, ez is egy tóba fulladt birka, aztán meglátta a félig a tófenékbe süppedt koponyát, és felismerte az emberi csontváz alakját. A bordák kiálltak az iszapból, alattuk felismerhetőek voltak a medence és a két combcsont körvonalai. A csontváz a bal oldalán feküdt, így jobbról láthatta a koponyát, az üres szemgödröket és három fogat a felső állkapocsban. Az egyikben nagy ezüsttömés volt. Úgy egy gyufaskatulyányi lyuk tátong a koponyán – állapította meg. Először azt gondolta róla, hogy kalapáccsal ütötték. Némi habozás után belenyúlt az ujjával. A koponya tele volt iszappal.
Megint eszébe jutott a kalapács, és megborzongott a gondolatra, hogy azzal ütötték fejbe ezt az embert. Csakhogy a lyuk túl nagy volt ahhoz, hogy kalapács okozhatta volna. Úgy döntött, többé nem ér a csontvázhoz. Elővette a mobilját, és beütötte a segélyhívó számát.
Nem is tudta, mit mondjon. Olyan valószerűtlen volt az egész. Egy csontváz, itt a tónál, a fenékbe ágyazódva. Ő sem volt éppen formában. Kalapács? Gyufaskatulya? Nehezen koncentrált, gondolatai összevissza kavarogtak, és nemigen tudta rendezni őket.
Valószínűleg a másnaposság miatt. Eredetileg otthon akart maradni, de aztán meggondolta magát, és kijött a tóhoz. Meggyőzte magát, hogy muszáj ellenőriznie a műszereket. Kutató volt. Mindig is az akart lenni, és tudta, hogy a méréseket lelkiismeretesen kell végezni. Most viszont szaggató fejfájás gyötörte, és nem bírt logikusan gondolkodni. A Nemzeti Energiaügyi Hatóság előző este tartotta rendes évi bálját, és ő, mint az időnként előfordult, többet ivott a kelleténél.
Az otthon az ágyában fekvő férfira gondolt, és tudta, hogy elsősorban őmiatta ruccant ki ide a tóhoz. Nem akart ott lenni, amikor felébred, és remélte, hogy ő sem lesz már ott, amikor hazaér. A férfi a bálról kísérte haza, de nem volt valami nagy durranás. Nem nagyobb, mint a többiek, akikkel a válása óta találkozott. Kizárólag a CD-gyűjteményéről bírt beszélni, még akkor is, amikor ő már régen nem is színlelte az érdeklődést. Aztán ő elaludt egy széken a nappaliban. Amikor felébredt, látta, hogy a férfi lefeküdt az ágyába, és nyitott szájjal alszik, egy szál aprócska alsónadrágban és fekete zokniban.
– Segélyszolgálat! – mondta egy hang a telefonban.
– Halló, szeretném bejelenteni, hogy csontvázat találtam. Van itt egy lyukas koponya is.
Elfintorodott. Az a rohadt macskajaj! Hogy lehet ilyet mondani: lyukas koponya? Eszébe jutott gyerekkorából egy mondás, valami lyukas garasról. Ez az eset megér annyit?
– A nevét kérném – mondta a telefonügyeletes.
Sikerült kissé úrrá lennie kusza gondolatain, és bediktálta.
– Hol tartózkodik?
– A Kleifarvatn északi partján.
– Halászhálóval fogta ki?
– Nem fogtam ki. A tó medrébe süppedt bele.
– Maga talán búvár?
– Nem, a csontváz áll ki a mederből. A bordák és a koponya.
– Szóval a tó fenekén van?
– Igen.
– De akkor hogyhogy látja?
– Itt állok mellette.
– Partra hozta?
– Nem, hozzá sem nyúltam – hazudta ösztönösen.
A hang a vonal túlsó végén hallgatott egy darabig. – Mi az istent szórakozik velem? – kérdezte végül dühösen. – Ez valami telefonvicc? Tudja, mit kaphat azért, ha vesztegeti az időnket?
– Dehogy szórakozom, mondom, hogy itt állok mellette!
– Miért, maga tud a vízen járni, vagy mi?
– Nem, már nincs itt víz. Leapadt a tó. Csak a medre van, és abban a csontváz.
– Micsoda, kiapadt a tó?
– Nem ki, csak le. Itt, ahol én állok, már száraz a meder. Hidrológus vagyok a Nemzeti Energiaügyi Hatóságnál. Éppen a vízszintet mértem, amikor rátaláltam a csontvázra. A koponyán van egy lyuk, és a csontok nagy részét betemette az iszap. Először azt hittem, birkáé.
– Birkáé?
– Igen, a minap is találtunk egyet, amelyik már évekkel ezelőtt belefulladt. Akkor még kicsit nagyobb volt a tó.
Újabb szünet.
– Várjon ott! – mondta tétován a hang. – Küldök oda egy kocsit.
Állt egy darabig a csontváz mellett, aztán odébb ment, és a távolságot méregette. Biztos volt benne, hogy amikor két hete ugyanitt végzett mérést, a csontváz még nem bukkant elő. Hiszen akkor észrevette volna. Tehát azóta több mint egy métert apadt a vízszint.
Az Energiaügyi Hatóság tudósait azóta foglalkoztatta ez a talány, hogy észlelték a Kleifarvatn vízszintjének gyors csökkenését. Az első mérőberendezést 1964-ben állították fel, és a hidrológusok egyik feladata az volt, hogy ellenőrizzék a méréseket. 2000 nyarán aztán mintha elromlott volna a műszer. Naponta tetemes vízmennyiség tűnt el a tóból, kétszer annyi, mint amennyinek kellett volna.
Visszament a csontvázhoz. Szinte viszketett a tenyere, hogy megnézze közelebbről, kiássa és letisztogassa, de úgy sejtette, a rendőrség ennek nem túlzottan örülne. Azon tűnődött, vajon férfi lehetett-e vagy nő, amikor halványan felderengett benne, amit valahol, valószínűleg egy krimiben olvasott, hogy a két nem csontváza szinte teljesen egyforma, de a medencéjük különbözik. Aztán az is az eszébe jutott, amikor valaki azt mondta neki, hogy ne higgye el, amit a krimikben olvas. Mivel a csontváz félig el volt temetve, nem látta a medencecsontját, és ekkor ugrott be neki, hogy úgysem tudja, mi a különbség.
A másnaposság erőt vett rajta, le kellett ülnie a csontváz mellé. Vasárnap délelőtt volt, időnként elhajtott mellette egy autó. Úgy sejtette, családosan kirándulnak Herdísarvíkba vagy Selvogurbe. Népszerű út volt, sok látványossággal, át a lávamezőn, a dombokon, a tó mentén, aztán le a tengerhez. Az autókban ülő családokra gondolt. Őt akkor hagyta el a férje, amikor az orvosok kijelentették, hogy nem lehet gyerekük. Nem sokkal később újra nősült, és született neki két aranyos gyereke. Megtalálta a boldogságot.
Ő viszont csak egy zokniban alvó férfit talált az ágyában, akit alig ismert. Ahogy múltak az évek, egyre nehezebb volt rendes pasit találni. A legtöbben vagy elváltak, mint ő, vagy – ami még rosszabb – sohasem éltek kapcsolatban.
Bánatosan nézte az iszapból kiálló csontokat, és közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.
Úgy egy óra múlva rendőrautó tűnt fel Hafnarfjördur felől. Nem sietett, csak lustán zötyögött a tó felé. Május volt, a nap magasan állt az égbolton, fénye tükröződött a tó sima felszínén. Ő ott ült az utat nézve, majd intett az autónak, amely lehúzódott. Két rendőr szállt ki belőle, és elindultak feléje.
Megálltak a csontváz mellett, és sokáig némán szemlélték, aztán az egyikük megpiszkálta a cipője orrával az egyik bordáját.
– Szerinted pecázott? – kérdezte a kollégáját.
– Mármint csónakból?
– Vagy begázolt idáig.
– Van ott egy lyuk – mondta nekik, végignézve mindkettőjükön. – A koponyáján.
Az egyik rendőr lehajolt.
– Aha – mondta.
– Betörhette akkor is, amikor mondjuk felfordult a csónakja – találgatott a másik.
– Tele van iszappal – mondta az első.
– Nem kéne szólni a helyszínelőknek? – vetette fel a másik.
– Nem Amerikában van majdnem az összes? – nézett fel az első az égre. – Valami konferencián.
A másik bólintott. Aztán megint csöndben álldogáltak egy ideig a csontváz fölött, mígnem az egyikük megint a nőhöz fordult.
– Aztán hová lett a víz?
– Több elmélet is van rá – felelte. – Most mit fognak csinálni? Hazamehetek?
A rendőrök összenéztek, aztán elkérték a nevét, megköszönték a segítségét, de nem kértek elnézést, amiért feltartották. Nem zavarta. Nem sietett. Gyönyörű volt itt a tónál, és még jobb lett volna, még másnaposan is, ha nem botlik bele a csontvázba. Azon tűnődött, vajon a fekete zoknis férfi elment-e már a lakásából, és remélte, hogy igen. Úgy tervezte, kivesz egy videót, és takaróba burkolózva lekucorodik a tévé elé.
Lenézett a csontvázra és a lyukra a koponyán.
Valami jó kis krimit kéne megnézni.

A kiadó engedélyével.