FőképPrológus:

MÉLY, ŐSI HELYRŐL

A hegység ezer mennydörgés hangjával hasadt ketté, és a törésvonal mélyéből feltörő élő gőz forgószele az égre üvöltött. Vakító, sokszínű villámok – egy dühödt isten markolásra görbült ujjai – vágtattak a széllel és a vízzel.
Egy másik istent, aki vad szárnycsapkodással menekülő madár testét öltötte magára, ágként roppantott szét már az első lökéshullám; szárnyai megtörtek, felrepedező húsa lemállott csontjairól, majd azokat is szertefújta a tomboló ég. A kín szörnyű volt, a legádázabb gyötrelem minden általa ismert közül, noha végtelen léte során elég sok fájdalmat megtapasztalt már.
Levegőből és fekete füstből új testet szőve magának az isten kettőzött igyekezettel szárnyalt kifelé a vihar szívéből, az erő elképzelhetetlen fészkéből, melyet ő engedett szabadjára. A förgeteg mind szélesebbre táruló peremét meglovagolva százszor is megsemmisült majd összeállt megint a szél marcangoló agyarai között. Csipkézett hegyormok, fennsíkok beszáradt, összegyűlt vére száguldott el alatta rémítő sebességgel és oly felfoghatatlan, halálos erővel, akár egy baziliszkusz pillantása.
Az isten létezése alatt először igazi félelmet érzett. Ki gondolta volna, hogy fivére ilyen hatalommal rendelkezik, hogy ekkora harag fűti? Látta, ahogy mögötte a levegő saját magát marcangolja darabokra villámokhoz hasonló, de napnál fényesebb felvillanások közepette.
Csinos, gondolta. De ha elkap, az a halálom lesz. Igazi, örökkétig tartó halál. Talán – de csak talán – hibát követtem el.
Megfeszítette szívének vastag húrjait és száguldott, sebesebben, mint a szelet kivéve bármi, ami valaha repült az ég alatt. Egészen addig, míg akarata – mint egy halálig hajszolt hátasé – semmivé lett, és ő maga zuhanni kezdett.
A vihar eldübörgött felette, és egy hegycsúcsra lesújtva porrá zúzta azt.
Az isten a földnek csapódott, s csak feküdt ott, miközben a korommá váló égen előbb sápadt, okker szemmé vált a nap, majd eltűnt teljesen.
Most rám talál és meghalok, gondolta. Lehet, mégsem vagyok olyan élelmes, mint amilyennek hittem magam.
Ám akkor a föld alulról átölelte, elnyelte őt, menedéket nyújtva magába zárta. Fölötte idővel a gőz esővé szelídült és a kiszáradt síkságokat, a csontszáraz hegyeket áztatta temérdek koron át.
Még több idő elteltével az isten felébredt. Húsa visszanőtt, s mikor megfeszítette szárnyait, és érezte ereiben az aranyló vér melegét, kimászott a föld őt védelmező méhéből.
Látta, hogy a világ megváltozott. Fák vastag törzsei tornyosultak feje fölé, ezernyi halandó lény nyüzsgött, éppen úgy, ahogy hosszú idővel azelőtt vízióiban elé tárult. Mikor szabadjára engedte fivérét, egyúttal az életet és halált is a világba engedte. A levegőbe emelkedett és elszállt az új világ zöld szőnyege, a meghasadt, ám az idők során begyó-
gyult hegyvonulatok fölött. Közöttük még ott feküdt a fivére, de már elcsendesedve, nem fűtötte harag többé. Hosszan tekergett keresztül a földeken, kéken csillámló kígyóként az ég alatt. Egy folyó. Méghozzá, gondolta a madár, igencsak szemrevaló.
Ám én nem vagyok az többé, ismerte el, mert ő maga is megváltozott: korábbi színpompás tollruháját faszénfekete külső váltotta fel.
De mindezt hamar elfeledte. A világ új volt és különös, és bizonyára számos alkalom kínálkozott benne a bajkeverésre.
Sárga szeme egy vagy két villanása alatt újabb öt évezred tűnt a semmibe.

A kiadó engedélyével.