FőképSamson tábornok az Abaddontól kapott napi csomagban kapta meg az idézést. A küldemény szokás szerint színültig volt fenyegetésekkel és követelésekkel. Viszont ez alkalommal a mindhárom világban az északi félteke földrajzi középpontja alatt található kicsiny és stabil kapun áthajított paksaméta tetején vastag sárga papírlap hevert.
Azonnal tudta, mi az: idézés Echidnától.
Most ott ült, szerencsétlenül, a zsúfolt buszon, és egy olyan találkozóra tartott, amiről nem szokás visszatérni.
Pedig nemcsak saját szeretett alakját, pikkelyei csodás, fekete csillogását, világosvörös szemének dacos tekintetét kapta vissza, hanem egy olyan világot is, ahol nem kellett rendszeresen antiallergéneket adagolnia magának, aztán a merev alakban maradni órákon át, miközben bőrének minden egyes beszorított pikkelye mindvégig őrjítően viszket.
Nem akart meghalni. De leginkább a kínvallatástól rettegett. Márpedig az természetes, hogy megkínozzák, így mutatnak példát a többieknek. A nevetgélő, ujjongó alantas népekkel teli előadóteremben történik majd – boldogan figyelik majd, hogyan áldozzák fel az egyik urukat.
Élve leszakítják a bőrét, és táncolnia kell a hidegben, kölykök dörzsölnek majd sót fehér, fedetlen húsába. Kisütik a combját, és arra kényszerítik, ő is vegyen részt a vacsorán, méghozzá minden bizonnyal bohócruhában.
A nő volt az, a nyomorult nemes, Mazle kapitány – ő és az apja intézték el ezt.
Korábban azt remélte, hogy az emberek felett aratott győzelemmel végre valódi vagyonra és az ezzel járó hatalomra tehet szert.
Ehelyett a holnap megnyíló tizennégy kapun mégsem rajzanak át az éhező milliárdok. Még mindig itt kell tartani őket, a haragjuk és a felkelés lángja pedig egyre erősödik majd. Neki pedig nincsenek lelkei, amikkel kereskedhetne.
De nem győzték le, még nem. Talán sikerül rábeszélnie őket, hogy visszaengedjék a másik Földre, mert ha nem is tudta megnyitni a kapukat Abaddon lakóinak, a sok millió szerelemmel és örömmel eltelt lelket még elhozhatja – és efféle kincsekből itt senkinek sem jutott.
Csak nem most. Most csupán egy volt a Felvonulási sugárúton a Kormányzati palotáig haladó rozoga buszon utazó rémült szerencsétlenek közül, egy a vén járműben ülő ötvenből. Nyugtalanul hallgatta a tetőn lévő tankból sziszegve távozó gázt: széngáz, ami állítólag a kiváltságosoknak jutó nagy energiájú üzemanyagoknál kevésbé szennyezi a levegőt. Valójában senki sem foglalkozott a barna színű éggel. Csak az számított, hogy a széngáz olcsó volt, tehát legalább olyan egyszerű módja az alvilágiak szállításának, mint a vitorlások a tengeren.
A széles utca mindkét oldalán kormányzati épületek álltak, előttük pedig mind közül a legnagyobb, ahol állítólag új parancsokat kap majd.
A tömött buszsávokban nagy volt a forgalom. A korlátozott használatú sávokon néha elszáguldott egy hivatali jármű. Időről időre elsüvített a fejük felett egy légikocsi. Még csak fel sem nézett. Azt az életet érdemelte. Egy helyet a kiváltságosok között, sőt az Igazgatótanács berkeiben.
Végre elérték a kormányzati sétány középpontját jelző Öröm utcát. Sziréna visított fel, mire a busz nagy zökkenéssel megállt. Fehér egyenruhás gyermekek sorai énekelték az egyik bizottság eredményeit dicsőítő himnuszt. A dallam mindig ugyanaz volt, azonban a bizottságok a politikai széljárásnak megfelelően változtak.
Az Állóhelyen összezsúfolt alvilágiak akár ötezren is lehettek, és csupaszon, megkötözve ácsorogtak ott – néhányan üvöltve hirdették ártatlanságukat, mások zokogtak, és volt, aki közömbösen várakozott.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.