FőképRobert Silverberg: Schwartz a galaxisok között

Íme, a valóság: Schwartz első osztályú kényelemben, semmittevésre kárhoztatva gubbaszt függőkabinjában – ebben az emberméretű gubóban – a Japan Air Lines utasszállító rakétájának fedélzetén, kilenc kilométer magasan a Korall-tenger fölött. Ez pedig a képzelet világa: ugyanaz a Schwartz egy csillagközi távolságokat bársonyos suhanással átszelő, csillogó-villogó csillaghajó fedélzetén kilencszeres fénysebességgel utazik a Betelgeuze IX. bolygójáról a Rigel XXI. bolygójára, esetleg az Androméda csillagképből a Kis Magellán-felhőbe, valahogy így.

Csillaghajók persze nincsenek, tán sohasem lesznek. Nesze nekünk! Vagy egy tucat évtized telt el az Apollo 11 útja óta, és tessék, az ember nem utazik sehová, csupán a Föld felszínén ugrándozik ide-oda. A bolygók ugyanis kopár pusztaságok, a csillagok meg elérhetetlenek. A Föld viszont túl kicsiny Schwartznak. A kelleténél többször tapasztalja, hogy mintha megüvegesedne, élettelen porcelánmázzá változna a bolygó ábrázata; Schwartz mostanában rá is kapott, hogy valahányszor a Föld ekként tesz, ő egy csillagközi űrhajó fedélzetén keres menedéket. Ilyenformán az, amit a JAL 411-es járatán – e karcsú hengeren, mely kétszáz utassal, röviddel reggeli után Buenos Airesből szállt fel, majd miután pár órán át a Baktérítő mentén hasította az eget nyugatnak, hamarosan landol Pápua Torres Légikikötőjében – a költséges magánfülkék egyike magába zár, nem több, mint Schwartz fizikai valója, üres kagylóhéj csupán. Ám tudata, a lelke, vagyis mindaz, ami schwartzságának esszenciáját adja, mindeközben a galaxisok között szárnyal.

De micsoda csillaghajón! Az utasok minő szemkápráztató miriádjai közepette! A folyosókon a galaktikus teremtmények tarkabarka tömege rajzik áttekinthetetlen heterogenitásban: szülöttei olyan távoli világoknak, mint a Capella, Arcturus, Altair, Canopus, Polaris és Antares; tagolt beszédű, értelmes lények, akik metánt, nitrogént vagy argont lélegeznek be; tüskésbőrűek és csupaszok, sokkarúak vagy sokfejűek, esetleg teljességgel testetlenek; valamennyien egy-egy távoli, cáfolhatatlanul egyedi – és cáfolhatatlanul idegen – kulturális örökség termékei. E sokszínű népség egyedeivel együtt sodródik Schwartz, az antropológia szupersztárja, Kroeber, Morgan és Malinowski igazi örököse, és elragadtatottan csemegézik fenséges sokféleségükből. Bezzeg azon a fantáziátlan, földhözragadt sztratoszférajárgányon képtelenség különbséget tenni kanadai és portugál, portugál és román, román és ír között, hacsak meg nem szólal, s néha még akkor sem.

Képzelgéseiben Schwartz a Fomalhaut rendszer teremtményeivel a digitális körülmetélésről tanácskozik; achernari szemfuvolán lejátszott melódiákat rögzít hangszalagra; hírét veszi az acruxiak tüsszentés-varázslatának, az Aldebaranon dívó álomközi kéjutazásoknak, a Thuban aszteroidaszobrászatának. Majd a JAL mosolygó légikisasszonya széthúzza a magánfülke függönyét, és bekukkant hozzá, saját valóságából kizökkentve s egy másikba átrángatva őt. A lány kész genetikai koktél: kék szemével, bodros hajával, egyenes orrával, vékony ajkával és bronzbőrével tipikus huszonegyedik századi keverék, alkalmasint melanéz-svéd-török-bolíviai, esetleg lengyel-berber-tatár-walesi felmenőkkel. Az olcsó interkontinentális közlekedés megtette a maga tragikus hatását: a Föld olvasztótégellyé vált, melyben a génállományok sokasága egyetlen széjjelbonthatatlan masszává mosódott össze. Schwartz eltűnődik a kék szemek lappangó jellegének problematikáján, és nem jut kielégítő megoldásra. A lány mindenesetre gyönyörű. A neve Hajnal – ó, te édes, semleges, kultúrafüggetlen, beszédes név! –, és a kurta repülőúton adódó, megfelelő pillanatokban kölcsönös kacérkodásba keveredett Schwartzcal. Most felcsillanó szemmel, lágyan közli:
– Hamarosan megkezdjük a leszállást, dr. Schwartz. A csillapítószerkezetek pólusban?
– Ki sem oldottam őket.
– Helyes. – Az a meleg, érdeklődő, égszínkék tekintet az övébe mélyed.
– Ma éjszakára megszakítom az utamat Pápuán – hozza tudomására a lány.
– Remek.
– Amíg a csomagokat kipakolják, megihatnánk együtt valamit – javasolja a nő vásott szókimondással. – Rendben?
– Nem bánom – veti oda a férfi közömbösen. – Miért is ne? – Zavarja a lány könnyen kaphatósága: maga inkább a vad űzésének divatjamúlt élvezetében leli kedvét. Egy ilyesfajta nő fesztelensége valaha felajzotta, de annak már vége. Schwartz negyvenéves; magas, szögletes, tagbaszakadt termetében robusztus ír szülőanyjának paraszti génjei mutatkoznak meg. Tövig vágott, fekete haja őszbe vegyül, amit a nők többsége vonzónak talál. Manapság alig-alig látni ősz hajú embert. Schwartz egyszerűen, de elegánsan öltözködik: szókratészi tunikájához szandált visel. Ahogy megjósolható volt, szakmai sikerei csak felerősítették fizikai vonzerejét. Határozott fellépésű, saját képességeiben rendíthetetlenül hívő ember, akiből ragályos önbizalom árad. Egyedül e hónap során nyolcvanmillió ember hallgatta végig az előadásait.
A nő kiérzi hangjából a kelletlenséget.
– Ez nem hangzott valami lelkesen. Nincs kedve hozzá?
– Nem erről van szó.
– Akkor meg mi a gond? Meg van zuhanva, professzor úr?
Schwartz megrántja a vállát.
– Cefetül. Testem mint a kiszáradt csont. Lelkem akár a holt hamu. – Szélesen elvigyorodik, megfosztva szavait jelentésük súlyától.
A lány arca tettetett aggodalomról árulkodik.
– Rosszul hangzik – mondja. – Sőt, ijesztően!
– Csak Huang-Titől idéztem. Ügyet se vessen rá! Igazából remekül vagyok, csak egy kicsit túlhajszoltam magam.
– Az a sok repülőtér, egyik a másik után, mi?
Bólint.
– Meg a túl sok egyformaság, bármerre menjen is az ember. – A felső fedélzeten kialakított, csillogó buborékkupolát formázó terem jár a fejében, melyben három csonttalan spicai járja kígyózó áldozati táncát, a kilencszeres fénysebességű utazás lomhaságát feledtetendő. – Semmi bajom – nyugtatja meg a lányt. – És a randi is rendben.
A hibrid arc megkönnyebbüléstől és várakozástól ragyog.
– Hát akkor viszlát Pápuán! – Rákacsint, és könnyed léptekkel elsiet a fülkesorok közti folyosón.

Pápua. Mire eljön a koktél ideje, Port Moresbyben lesz. Este megtartja előadását az egyetemen. Tegnap ugyanez Montevideóban, holnapután Bangkokban. A teljes föld körüli előadói turné állomásai. Igazán jó évet mondhat magáénak: az /Álarc a bőr alatt/ megjelenése óta váratlan és páratlan hírnévre tett szert antropológiai körökben, s most kontinensről kontinensre röpköd, hogy megossza bölcselmeit. Hétfőn Montrealban, kedden Veracruzban, szerdán Montevideóban. Csütörtökön… de vajon csütörtökön-e? Útközben ugyanis keresztezte a nemzetközi dátumvonalat, így most nem is tudja, igazából csütörtökben vagy keddben kell-e gondolkodnia, noha arra határozottan emlékszik, hogy tegnap szerda volt. Schwartz csak abban biztos, hogy július van, az év pedig a 2083-dik, de vannak pillanatai,
amikor még abban sem.

A JAL utasszállító rakétája megkezdi alámerülésének utolsó szakaszát a földfelszín felé. Odalent várja Pápua, üvegszerű simaságával. A világ ismét áttetsző ragyogásba öltözik, és Schwartz lelke megkönnyebbülten sodródik vissza az örvénylő csillagzatokon át útját fürgén járó, fénylő csillaghajóba.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

A kötetben szereplő novellák:
Isaac Asimov: Hatalomérzet
Nemere István: A háború 11-kor kezdődik
E. C. Tubb: Bukott angyal
Kasztovszky Béla: Gyógynövények
A. és B. Sztrugackij: Vándorlókról és utazókról
Kánai András: Bábel folyói
Robert Silverberg: Schwartz a galaxisok között
Michael T. Cricket: A miniszterelnök-jelölt
Ted Chiang: Kilélegzés
László Zoltán: Temetői járat
Mike Resnick: Hittétel
Takács Boglárka: Az asztal
Jean-Claude Dunyach: Az emberi test rabságában
Somlai Nóra: A farmer és a lányka
Elisabetta Vernier: Embargó
Antal József: Távlatok
Szergej Lukjanyenko: Mint férfi a férfival
Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól
Gustavo Valente: Az utolsó út
F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem
Jonathan Lethem: Katasztronauta
Galántai Zoltán: Aszterión háza
Robert Charles Wilson: A megfigyelő
Tom Anderson: A projekt