Főkép1

Az az áthidalhatatlan szakadék, amely egyesek szerint a nyugati és keleti lélek közt tátong, talán csak káprázat szüleménye. Talán csak egy minden komoly alapot nélkülöző közhely megszokott kifejezése: egy napon felbukkant álnokul, egy csípős megjegyzésben, de létét semmiféle alapigazság nem bizonyítja. Ebben a háborúban a „látszat megóvása” talán ugyanolyan parancsoló szükségszerűség, ugyanolyan létkérdés volt a briteknek, mint a japánoknak? Talán ugyanolyan kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul szabályozta – noha nem tudatosan – az előbbiek minden mozdulatát, mint ahogy megszabta az utóbbiak és nyilván valamennyi nép viselkedését? Talán a két ellenség látszólag ellentétes cselekedetei ugyanannak a testetlen valóságnak eltérő, de jelentéktelen megnyilvánulásai voltak csak? Talán a japán ezredes, Saito gondolkozásmódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?
Ezeket a kérdéseket nemegyszer feltette magának Clipton orvos őrnagy, aki maga is hadifogoly volt, akárcsak az ötszáz szerencsétlen, akiket a Kwai folyó melletti táborba vezényeltek a japánok, s akárcsak az a hatvanezer angol, ausztráliai, holland és amerikai, akiket számtalan csoportra osztva a világ legkevésbé civilizált zugában, Burma és Thaiföld dzsungeljeiben gyűjtöttek össze, hogy vasutat építsenek a Bengál-öböl, Bangkok és Singapore között. Clipton néha igennel válaszolt önmagának, bár elismerte, hogy ez az álláspont magán viseli a paradoxon minden ismérvét, s szükségessé teszi, hogy az ember alaposan felülemelkedjék a látszólagos jelenségeken. Aki elsajátította, annak például semmiféle jelentőséget nem szabad tulajdonítania sem az ökölcsapásnak, sem a puskatusnak, sem a többi, még veszélyesebb erőszakoskodásnak, amellyel a japán lélek kifejezte magát, sem annak a szilárd méltóságnak, amelyet Nicholson ezredes kedvenc fegyvereként használt a brit fölény bizonyítására. De Clipton csak azokban a percekben ragadtatta magát ilyen bírálatra, amikor parancsnoka viselkedésétől annyira dühbe gurult, hogy elméjének csak a végokok elvont és szenvedélyes kutatásában sikerült némi megnyugvást találnia.
Ilyenkor változatlanul mindig arra a következtetésre jutott, hogy azoknak a jellemvonásoknak az összességét, amelyek Nicholson ezredes személyiségét alkották (ebben a tiszteletre méltó gyűjteményben ott szorongott egymás mellett a kötelességtudás, ragaszkodás az ősi erényekhez, a tekintélytisztelet, a fegyelem bálványozása és a jól végzett munka öröme), csak egyetlen szóval lehet elég tömören kifejezni: a sznobsággal. A lázas kutatásnak ezekben az időszakaiban sznobnak tartotta az ezredest, a katonai sznob tökéletes megtestesítőjének, akit a kőkorszak óta tartó, hosszas fejlődés lassan munkált és érlelt, a hagyomány pedig biztosította fajtájának fennmaradását.
Clipton egyébként természeténél fogva tárgyilagos volt, s rendelkezett azzal a ritka adottsággal, hogy egy problémát különböző szempontokból tudott megvizsgálni. Miután végkövetkeztetése egy kicsit lecsillapította az elméjében dúló vihart, amely az ezredes magatartása miatt tört ki, egyszerre hajlamos lett az elnézésre, s kis híján elérzékenyülten ismerte fel parancsnoka kiváló erényeit. Bevallotta magának, hogyha ilyen egy sznob, akkor logikáját egy cseppet megsarkantyúzva, nyilvánvalóan kénytelen lesz ugyanebbe a kategóriába sorolni a legcsodálatosabb érzelmeket is, s a végén még az anyai szeretetben is a sznobság legkétségtelenebb megnyilvánulásait fedezi majd fel.

A tisztelet, amelyet Nicholson ezredes a fegyelem iránt tanúsított, a múltban Ázsia és Afrika különböző vidékein vált hírhedtté. Újra megerősítést nyert a Malájföld lerohanását követő, 1942-es singapore-i katasztrófa alkalmából.
Miután a főparancsnokság elrendelte a fegyverletételt, s ezredének néhány fiatal tisztje elhatározta, hogy kijut a tengerpartra, szerez egy csónakot, és elvitorlázik Holland-Indiába, Nicholson ezredes, bár tisztelettel adózott buzgalmuknak és bátorságuknak, minden még rendelkezésre álló eszközt latba vetett tervük ellen.
Először megpróbálta meggyőzni őket. Elmagyarázta, hogy szándékuk határozottan ellentétben áll a kapott utasításokkal. A főparancsnok aláírta az egész Malájföldre érvényes megadási okmányt, s ez alól nem vonhatja ki magát őfelsége egyetlen alattvalója sem, ha nem akar az engedelmesség megtagadásának bűnébe esni. Ami őt illeti, ő csak egyetlen lehetséges magatartást lát: várni a színhelyen, amíg oda nem érkezik egy japán törzstiszt, aki előtt leteheti a fegyvert a tisztjeivel együtt, és azzal a néhány száz katonával, aki túlélte az utolsó hetek mészárlásait.
– Milyen példát mutatnak a legénységnek azok a parancsnokok – mondta –, akik kivonják magukat kötelességük teljesítése alól?
Érveit alátámasztotta a súlyos órákban átható élességűvé váló tekintete. Szeme olyan színű volt, mint az Indiai-óceán szélcsendes időben, örökké nyugodt arca érzékenyen tükrözte lelkifurdalást nem ismerő lelkét. Vörösbe játszó szőke bajuszt viselt, mint a higgadt hősök, s pirospozsgás bőre egészséges szívről tanúskodott, amely hibátlan; hatalmas és szabályos vérkeringést ellenőriz. Clipton, aki az egész hadjárat alatt mellette volt, mindennap álmélkodva vette tudomásul, hogy csodálatos módon a szeme láttára ölt testet az indiai hadsereg brit tisztje, az a lény, akit mindeddig legendának vélt, s aki valódiságát olyan szélsőséges eszközökkel bizonyítja be, amelyek az elkeseredés és az ellágyulás fájdalmasan váltakozó válságait idézik elő benne.
Clipton pártolta a fiatal tisztek ügyét. Egyetértett velük, és ezt meg is mondta. Nicholson ezredes súlyos szemrehányásokkal halmozta el érte, s nem hallgatta el kínos meglepetését, hogy egy érett férfi, aki felelősségteljes beosztásban van, osztozik hígvelejű ifjoncok csalfa reményeiben, s olyan kalandos rögtönzésekre biztatja őket, amelyekből soha semmi jó nem származhat.
Miután kifejtette érveit, pontos és szigorú parancsokat adott. Valamennyi tiszt, altiszt és közlegény a helyszínen várja meg a japánok érkezését. A megadás nem az ő magánügyük, semmiképpen sem kell azt érezniük, hogy megalázkodnak. Egyedül viseli az egész ezredre háruló terhet.
A tisztek többsége ezt tudomásul is vette, mert nagy meggyőző erővel és nem csekély tekintéllyel rendelkezett, vitathatatlan személyes bátorsága pedig lehetetlenné tette, hogy a kötelességérzeten kívül más indítóokot tulajdonítsanak viselkedésének. Némelyek mégis megszegték a tilalmat és nekivágtak a dzsungelnek. Nicholson ezredesnek ez komoly fájdalmat okozott. Szökevényeknek nyilvánította őket, s türelmetlenül várta a japánok megérkezését.
E jelentős eseményre készülve, komor és méltóságteljes szertartást tervelt ki. Némi töprengés után úgy határozott, hogy a fegyverletételre érkező ellenséges ezredesnek a derékszíján viselt pisztolyt nyújtja át; e tárgy jelképezi majd, hogy aláveti magát a győztesnek. Ezt a mozdulatot többször is elpróbálta, s biztos volt benne, hogy könnyen leoldja majd a pisztolytokot. Legjobb egyenruháját öltötte magára, és gondos tisztálkodásra utasította embereit. Aztán felsorakoztatta őket, a puskákat gúlába rakatta, és ellenőrizte, hogy egyenes vonalban állnak-e.
Elsőnek a közkatonák érkeztek, akik a művelt világban ismert nyelvek közül egyet sem beszéltek. Nicholson ezredes meg se moccant. Aztán egy altiszt jött egy teherautóval, s intett az angoloknak, hogy rakják fel fegyvereiket a járműre. Az ezredes megtiltotta a csapatának, hogy megmozduljon. Magas rangú tisztet követelt. Tiszt sehol sem volt, sem alacsony, sem magas rangú, s a japánok nem értették, hogy mit kér tőlük. Dühbe gurultak. A katonák fenyegető magatartást tanúsítottak, s az altiszt rekedten ordítozva mutogatott a gúlákra. Az ezredes megparancsolta az embereinek, hogy maradjanak a helyükön, és meg ne mozduljanak. Géppisztolyokat szegeztek rájuk, s az ezredest kíméletlenül ide-oda taszigálták. De ő megőrizte hidegvérét, és megismételte kérését. Az angolok nyugtalanul összenéztek, s Clipton már azon töprengett, vajon az elvekhez és formákhoz ragaszkodó parancsnokuk mindnyájukat lemészároltatja-e, amikor végre előbukkant egy japán tisztekkel megrakott gépkocsi. Az egyik tiszt őrnagyi rangjelzést viselt. Nicholson ezredes úgy döntött, hogy jobb híján ennek fogja megadni magát. Vigyázz-t vezényelt a csapatának, ő maga előírásosan tisztelgett, majd lehúzta derékszíjáról a pisztolytokot, és nemes mozdulattal átnyújtotta.
Az őrnagy, akit meghökkentett ez az ajándék, először hátrahőkölt, aztán nagy zavarba jött, végül hosszas, durva röhögésben tört ki, s hamarosan társai is követték példáját. Nicholson ezredes vállat vont, s gőgös arcot vágott. A katonáinak azonban megengedte, hogy felrakják a fegyvereket a teherautóra.

Arra az időre, amelyet egy Singapore melletti hadifogolytáborban töltöttek, Nicholson ezredes azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a győztesek hebehurgya és rendetlen viselkedésével szemben fenntartsa
az angolszász rendszerességet. Clipton, aki továbbra is mellette maradt, még ekkor is azon tűnődött, hogy áldja vagy átkozza-e.
Hogy saját tekintélyével is megerősítse és szentesítse a japán utasításokat, kiadott egy sor parancsot, aminek következtében az egységhez tartozó katonák példásan viselkedtek, és rosszul táplálkoztak. A looting, vagyis konzervdobozok és más élelmiszerek organizálása, amit a többi ezredhez tartozó hadifoglyok – az őrök ellenére, sőt gyakran bűnrészességükkel – nemegyszer sikerrel űztek Singapore lebombázott külvárosaiban, jól kiegészítette a sovány fejadagokat. De Nicholson ezredes semmiképpen sem tűrte el a fosztogatást. Tisztjeivel előadásokat tartatott, s ilyenkor megbélyegezték az efféle méltatlan magatartást, és kifejtették, hogy az angol katonák csupán egyféleképpen tudnak tiszteletet ébreszteni ideiglenes legyőzőikben: példamutatóan kifogástalan magaviseletükkel. Ismétlődő motozásokkal még az őrségnél is alaposabban ellenőriztette, hogy alávetik-e magukat ennek a rendszabálynak.
Az idegen országban tartózkodó katona kötelező becsületességéről szóló előadásokon kívül más terhes feladatokat is kirótt embereire. Az ezredet ebben az időben nem halmozták el munkával, mert a japánok egyetlen komoly építkezésbe sem fogtak Singapore környékén. Az ezredes meg volt győződve róla, hogy a tétlenség árt a legénységnek, s minthogy tartott a katonai szellem hanyatlásától, tervet dolgozott ki a szabad idő felhasználására. Kötelezte a tisztjeit, hogy a szervezeti szabályzatból egész fejezeteket olvassanak fel, és magyarázzanak meg a legénységnek. Kikérdeztette a katonákat az elhangzottakból, s jutalomként az aláírásával ellátott dicsérő oklevelet osztogatott. Természetesen a fegyelem oktatásáról sem feledkeztek meg ezeken a tanfolyamokon. Időnként hangsúlyozták, hogy az alárendeltek még a hadifogolytáborban is kötelesek tisztelegni feletteseiknek. A privateok  tehát, akiknek ráadásul rangra való tekintet nélkül szalutálniuk kellett minden japánnak, állandóan ki voltak téve – ha megfeledkeztek a parancsról – egyrészt az őrök rúgásainak és puskatusának, másrészt az ezredes dorgálásának és büntetéseinek, amelyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy pihenőidőben órák hosszat állniuk kellett.
Clipton olykor csodálkozott rajta, hogy a katonák általában elfogadják ezt a spártai fegyelmet, s alávetik magukat egy olyan tekintélynek, amelyet semmiféle tényleges hatalom nem támogat, hiszen akitől ered, maga is ki van téve különböző durva zaklatásoknak. Azon tűnődött ilyenkor, hogy engedelmességüket az ezredes személye iránti tiszteletnek kell-e tulajdonítani, vagy annak a kevés előnynek, amelyben az ő jóvoltából részesülnek; mert az tagadhatatlan volt, hogy az ezredes hajthatatlanságával még a japánoktól is kicsikart bizonyos engedményeket. Fegyverként használta ellenük elvhűségét, makacsságát, azt a képességét, hogy mindaddig egyetlenegy meghatározott dologra tudta összpontosítani figyelmét, amíg el nem érte, amit akart, továbbá a genfi és hágai egyezményeket tartalmazó Manual of military law-t,  amelyet nyugodtan a japánok orra alá dugott, valahányszor megszegték ezt a nemzetközi kódexet. Fizikai bátorsága, és az a körülmény, hogy semmibe vette a tettlegességeket, kétségtelenül nagymértékben hozzájárult tekintélyéhez. Több alkalommal, amikor a japánok áthágták a győztesek írott jogait, nem elégedett meg a tiltakozással. Személyesen is közbelépett. Egyszer egy különösképpen kegyetlen őr, aki jogtalan követelésekkel állt elő, durván megütötte. De az ügy az ezredes győzelmével végződött, s támadóját megbüntették. Ekkor megszigorította saját rendszabályait, amelyek zsarnokibbak voltak a japánok szeszélyeinél.
– Az a fő – mondta Cliptonnak, valahányszor ez magyarázgatni próbálta, hogy a körülmények mégiscsak felhatalmazzák némi elnézésre –, az a fő, hogy a fiúk érezzék: még mindig mi parancsolunk nekik, és nem ezek a majmok. Amíg ez a gondolat élteti őket, katonák maradnak, nem válnak rabszolgává.
A mindig pártatlan Clipton elismerte, hogy ezek ésszerű szavak, s hogy ezredesének viselkedését mindig a legjobb indulat sugallja.

A kiadó engedélyével.