FőképÉbredéskor cseng a fülem és egy fénysugár hasít a jobb szemembe. A mutatóujjamat megnyálazva kitörlök a szemem sarkából annyi csipát, hogy két óvatos pislantással megnézhessem a rögzítőn lévő videoüzeneteket. Aztán meghúzogatom a bal fülcimpámat, hogy fogadni tudjam a telefonhívást.
– Igen? – mondom zsémbesen, és felülök. Délelőtt tizenegyre jár az idő, istentelenül korán van. Az ágy egy szemétdomb, és fáj a fejem a whiskytől, amelyet zenehallgatás közben elővigyázatlanul megittam, miután tegnap éjjel hazaérkeztem a kricsmiből.
Rögtön tudom, hogy baj van, mihelyt meghallom leesni az érmét. Afrika Szaharán túli részén kívül Anglia az egyetlen hely, ahol még mindig vannak érmével működő nyilvános telefonok. A barátaim nem azért használják őket, mert ezeket nem hallgatják le – de még mennyire hogy lehallgatják –, hanem mert ezzel kimondatlanul közölnek valamit: azt, hogy baj van.
– Szia, Matt – mondja egy ismerős amerikai hang. – Jadey vagyok. El tudnál jönni a piacra? Mondjuk öt tájban?
Jadey a mi itteni jenkink. Tartózkodási engedéllyel van itt mint külföldi vendéghallgató, vagy valami hasonló, de az ideje java részét azzal tölti, hogy odalent délen segíti az ellenállást. Gőzöm sincs, hogy kinek dolgozik valójában, de mindig szívesen buherálom a szoftvereket azokhoz a hardverekhez, amelyeket magával szokott vinni Londonba. Az arcfelismerő idegháló cinkelését sebtében végeztem el, de Jadey szerint minden pénzt megért.
– Aha, persze – mondom, tőlem telhetően közönyös hangon. Komálom Jadeyt, habár a dolog reménytelen, tekintettel arra, hogy kicsoda és mit csinál, meg különben is, folyton távol van.
– Akkor várlak – mondja ő. A pénz lejártával szaggatott búgás hallatszik.
Megint pislogok egy sort és a fali képernyőre kapcsolom a másik hívást. Lehámozom arcomról a hallgatót, bosszús vagyok, mert úgy aludtam el, hogy magamon hagytam, a többi kacat közé lököm, és a képernyőre pillantok. Az egyik ügynökség ajánl valamit; elolvasom, miközben szórakozottan dörzsölgetem a hallgató okozta lenyomatot a bőrömön.
Egy újabb összegányolandó meló az Európai Űrhajózási Ügynökségtől; jó néhány rétegnyi egymásra torlódott emuláción kellene átrágni magam, hogy megtaláljak egy hibát az alapoperációs rendszerben; amely, ismerve a szerencsémet, valószínűleg MS-DOS lesz. Ehhez be kell vonnom egy öreg programozót, lehetőleg olyat, aki nem kötelezte el magát élethossziglan a Linux-dzsihádnak.
Küldök nekik egy ajánlatot – költségvetést és ütemtervet –, ügyelve rá, hogy kétszer annyi időt hagyjak magamnak, mint amennyit a munka elvégzése igényelne. Az ügynökség azon nyomban visszadob egy olyan ütemtervet, amely a munka elvégzéséhez szükséges idő felét irányozza elő. A suska viszont fedezi a saját költségeimen és napidíjamon felül a kód-güzü alvállalkozóm pénzét is, így hát elvállalom.

A szoftver-projektirányítás mindig is olyasmi volt, mint a macskapásztorkodás. Ezt egyébként öreg kollégáktól hallottam porszippantgatás közben a trendi kokainbárokban, ahol gondosan kuporgatott nyugdíjukat szokták elverni. Csakhogy az ő idejükben a macskák emberek voltak, vagy legalábbis olyasféle krapekok, mint most a kód-güzük. Manapság a programozók programok, ahogyan a rendszerelemzők is. Projektirányítóként az a feladatom, hogy kellő mennyiségű MI-t teremtsek elő – nem kipróbálatlan, de nem is teljesen özönvíz előtti mesterséges intelligenciát –, aztán a web-marketingesek közé dobjam a gyeplőt, hogy kitegyenek magukért az ügynökségek végtelen, fárasztó szépségversenye előtt, megkössem a szerződéseket, és összefogjam az egész civakodó csürhét, amikor munka van.
Ehhez a munkához valamennyire szükséged van emberi képességekre, gyakorlatilag azonban majdhogynem Asperger-szindrómában kell szenvedned, hogy ilyen készségeket fejlessz ki, ha mesterséges intelligenciával dolgozol. És amikor az alapszintű dolgok miatt kód-güzükre van szükséged, végső soron nem árt, ha tudsz kicsit bánni az emberekkel. Eléggé ritka kombináció ahhoz, hogy többet érdemeljek az átlagfizetésnél. Én művész vagyok, nem szakember. Ebből élek.
Ez a szerződés abból a fajtából való, amit szeretek: egy bányaipari projektről van szó, amelyet az ESA egyik aszteroidján terveznek. A kérdéses aszteroida a 10 049 Lora nevet viseli, egy nyamvadt, kósza kisbolygó a Föld és a Mars között, nagyjából harminc kilométer hosszú, nem túl fényes. Pillanatnyilag – homályosan rémlik, hogy láttam – pár millió kilométernyire kering a Földtől. A 2020-as években fedezték fel, majd kábé tíz évvel később eljutott rá egy ESA-szonda, és kiderült, hogy széntartalmú meteoritkőzetből van. Rendkívül hasznos matériák potenciális forrása, amely Űrbéli település alapjául szolgálhat, ha egyszer lesz valami a dologból. Az ESA évek óta működtet rajta egy kísérleti bányaállomást, amelyet a Tyitov marsall hajó körül építettek ki, hírhedetten silány eredménnyel: lásd földimogyoróterv, lásd Mir, lásd feneketlen gödör.
Tanulmányozom néhány percig, a hüvelykujjammal végiggörgetem az oldalakat: a háttérinfó terjedelmesnek tűnik, de (ezt ellenőrzöm) van hozzá névmutató és lehet benne keresni. A tulajdonképpeni dokumentáció jókora, de kezelhető. Elboldogulok vele, de nem reggeli előtt.
A lakásom az új Ingatlanhatóság egyik toronyházának huszonötödik emeletén van, a Leith sétány végén. A kégli állagán látszik a kora – ötéves, amely nagyjából a fele az újfajta technológiával készült házak várható élettartamának –, de ahhoz képest, hogy négyszobás, olcsó. Végigjárom mindegyik helyiséget, a hálószobából a nappalin és a fürdőszobán keresztül a konyhába battyogok. A fürdőszobában rájövök, hogy úgy nézek ki, mint a mosott szar.
A konyhában elrágok egy pár aszpirint, kávét iszom és bevágok egy tál gabonapelyhet. Különösebb érdeklődés nélkül végigböngészem a reggeli híreket, ide-oda ugrálva a csatornák között. Bambán kinézek a déli tájolású konyhaablakon a várra meg a South Bridge magas tornyaira. Az ég kék, a felhők meg fehérek; balról jobbra, keletről nyugat felé szállnak. Egyenletes mozgásuk enyhíti a zsongást a fejemben.
A meló az egész délutánomat igénybe veszi. Valahányszor az EU-n kívülről van szükségem valamire – és valljuk be, ez előfordul –, akadozik a kapcsolat. Fél ötkor, amikor már sajog a szemem meg a csuklóm az MI-sereglet irányításától, az addig végzett munkát egy műholdon keresztül mentem, és lemegyek az utcára.

A Waverley piac flancos bevásárlóközpont volt az Urál–Kaszpi olajháború harmadik hetéig, amikorra Edinburgh visszafordíthatatlanul ellenséges területté lett. Egy amerikai cirkálórakéta elhibázta a rendező pályaudvart, és lerombolta Princes Street keleti végét és vele a skót kormányhivatalokat, amelyek alkalmasint eleve a tényleges célpont voltak. Manapság a hely ékes példával szolgál rá, milyen szerepet játszik a bolhapiac egy szocialista demokráciában. Végigmustrálom az elektronikai és a biotechnológiai standokat a késő nyári napsütésben, a vállamon a dzsekim – mióta a Golf-áramot eltérítették, az augusztusok hűvösek egy kissé Skóciában. A könyökömmel török utat magamnak a külföldi csempészáruért tülekedő turisták között. Az edinburghi fesztivál még mindig a legnagyobb a világon, és az egész EU-ból idevonzza a turistákat: látok egy szibériai nőt, aki lecsap egy aprócska brazil idegmeghajtó-memóriára, egy olasz párt, akik azon vitatkoznak, hogy megengedhetnek-e maguknak egy Raytheon-szemvédőt – Amerikában hónapokkal ezelőtt elavult, a mi cuccainkat évekkel megelőzi.
A mi cuccaink… felismerem őket a szagukról. Új motyó, nedves motyó: a bioelektronikai termékek aceton- és alkoholszagot árasztanak, az Edingburghra jellemző érlelési, lepárlási és finomítási technológia fejlődése folytán egész sor hardver kütyü született, olyan olcsók, könnyen szállíthatók és újrafelhasználhatók, mint a papír. Minden nagyon pofás és tartós, de műszaki tekintetben továbbra is az amerikai ásvány/fémalapú gazdaság régi technológiája viszi a prímet.
Jadey szokása szerint ijesztő könnyedséggel rám talál. Felnézek, és már ott is van, a stand fölé hajol. Rövid, szőke haj, kék szem, feszes, hőcserélő blúz, karmelegítők, szŰk, zöldes nejlonszoknya, a vállán amolyan lányos hátizsákocska. Fáradt mosolya illik a londoni vonatozástól fásult pillantásához.
– Gond volt a határon? – kérdezem.
Megrázza a fejét, miközben könyökömnél fogva terel egy kávézó felé. – Nem, de gondjaim azért vannak. – Itt elég biztonságosan beszélgethetünk; az eladó szerkentyűk keltette zsongást csak a legspeciálisabb lehallgató-készülék képes kiküszöbölni. Skóciában és az EU többi részén egyébként az utcai kamerák és egyéb érzékelők legtöbbjét rendszeresen hazavágják a hackerek. A lehallgatók és a szabotőrök közötti fegyverkezési verseny darwini jellegű, amolyan Vörös Királynő versenyfutása, amelyben a hackerek rendszerint egy paraszthajszállal előbbre járnak. Odalent délen, ahol a hatóságok fajsúlyosabb felszerelést használnak, egy kicsit rosszabb a helyzet, és a hackelés elnyomása a tömegmanipuláció folyományaként hatékonyabban zajlik. Ezért jönnek jól Jadeynek az én speciális eszközeim.
Ezt mondja: – A cucc nem működött…
– Micsoda?
– Nem a te hibád. Valami megváltozott. Odalent a sejtek java része ma reggel megtudta, milyenek voltak a régi hajnali kopogtatások. A fene enné meg, olyan mintha az összes kódunkat feltörték volna, vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, még engem is szemmel tartanak – a King’s Crossnál a zsaruk azzal a rájuk jellemző beszédes mosollyal intettek, hogy mehetek.
Jadey az USA az EU, a Skót Köztársaság és Brit Államszármazék igazságszolgáltatásai közötti repedésekben él; a BÁSZ-on belül a rivalizáló, háború utáni hatóságok – az angolok, a ruszkik és a kéksisakosok – féltékenykedését és ügyefogyottságát használja ki.
Veszek két kávét, és egy falcsonkra leülve szürcsölgetjük.
– Szóval miközben beszélünk, éppen szétzúzzák az ellenállást?
Jadey maga elé mered, a szoknyája zsinórjával babrál, aztán szomorúan felnéz. – Nagyjából így fest a dolog, Matt. Ki kell jutnom.
– Oké – mondom leverten. – Mire van szükséged?
– Új személyazonosságra. Ó, nem retinamódosításra vagy ilyesmire, csak egy új útlevélre meg élettörténetre. Ha bioellenőrzést végeznek, egyébként is kiszúrnak, még mielőtt időm lenne DNS-t hamisítani.
– Ej, azért ennyire ne légy fatalista. Még engem is lelombozol. – Felpattanok. – Megmondom, mit csinálunk. Gyere, együnk valamit, aztán bemegyünk a Darwinba és megnézzük, mi a kínálat. Amúgy is van ott valami dolgom.
– Remek – mondja. – McDonalds.
– Micsoda?
Hátrapillant, és már el is indul az utca felé.
– Az az utolsó hely, ahol a zsaruk egy amerikait keresni fognak.

Miközben átfurakodunk a tömegen a Darwin’s Armsban, ellenőrzöm a bal szememmel a szagösszetétel-adatokat. Istennek hála a füst nélküli cigarettákért – gyerekjátékká teszik a feromon-analízist. Ha az ember Törökországban, vagy Azerbajdzsánban próbálkozik ezzel a trükkel, nem pszichológiai, hanem botanikai adatokat kap. Furcsa feszültség van a levegőben, amolyan felszín alatti, törékeny jókedv. Most, hogy a levegőben észreveszem, a hangokból is ki tudom szűrni. Jadey, aki mögöttem jön és tovaterjedő gerjedelemhullámot húz maga után (látom, amint az apró piros vonal fölfelé púposodik a kijelzőn), bizonyára szintén felfigyelt rá.
– Izgatottak vagyunk ma este, mi?
Az amerikai akcentusától remegni kezd a térdem.
– Ne ugrass. – A bápultra könyökölök és előhúzok egy kártyát.
– Mit kérsz?
– Cally Eightyt.
Egy vigyorral díjazom a jó ízlését, és két korsóval rendelek. – Nyugi – mondom. – Nem kell aggódni. Egyébként itt biztonságban vagyunk, de…
Felemeli a poharát és a széle fölött rám villantja a tekintetét. – Jól van, no, egészségünkre.
A pultnak támaszkodunk és körbepillantunk a helyiségben, mintha ülőhelyet keresnénk.
– Egy kicsit sokan vannak – mondja Jadey.
– Hát igen – felelem. – Furcsa. Még csak hat óra, és ez a hely általában nincs tele tizenegy előtt, amikor mi szoktunk idejárni. Az Államok keleti partján akkor van délután öt.
– Igen. És?
– Nos, az amerikai hivatali órák idején adódik a legtöbb probléma a holt rendszerekkel. Ez a délután és az este java részében elfoglaltságot ad a mi öregfiúinknak.
– Azt hittem, a programozás a fiatalemberek szórakozása – mondja Jadey savanyú ábrázattal.
– Az régen volt – mondom, még mindig közönyösen nézegetve a kocsmában tartózkodókat. Vagy legalábbis azt remélem, hogy ilyen benyomást keltek. A régi bútordarabok sokkal korábban itt vannak a szokásosnál, akárcsak az újak, a fiatal menedzserek; és mindkét társaságból többen vannak itt, mint amennyit bármikor is láttam korábban. – Bizonyos értelemben még mindig olyasmi, mint amit én csinálok. De a programozás mint olyan annyira erősen kötődik a holt rendszerekhez, hogy gyakorlatilag inkább a régészet egy ága. Még az új dolgokkal is csak a húszas évein túl tud lépést tartani az ember. Hallottál Moore törvényéről?
Jadey megrázza a fejét és a pillantásával visszakozásra késztet valami madárijesztőt, aki túl sokáig bámulja.
– Nem lep meg – mondom. – Azt mondta ki, hogy a processzorok sebessége tizennyolc havonta megduplázódik, az áruk pedig a felére csökken. A görbe hosszú ideje ellaposodott. – Kurtán felnevetek és körbepillantok. – Még jó, különben ez a népség istennek hihetné magát.
– Riasztó gondolat – ért egyet Jadey. – A poharába néz, azután meg fel. – Beszélhetünk?
– Hmm – tétovázom. A kocsma biztonságos, ezért járnak ide az emberek – elektronikus ellenmütyürök vannak a porban –, mégsem érzem magam túlzott biztonságban.
– Van valami okod rá, hogy itt legyünk? Mármint attól eltekintve, ami nekem kell?
– Aha – mondom, belátva, hogy Jadey nem a saját árnyékától fél. Alapelv, hogy mindig kell valamilyen elfogadható rablómese. Egy darabig csak úgy fecsegek a legutóbbi ESA-szerződésről, azután…
– Várj egy percet – mondom Jadeynek. Végre megpillantom a fickót, akit keresek, és intek neki. Jason nyurga és ösztövér, fekete ruhát visel, ő a város legmenőbb szerencsejátékosa, fogja az italát és odajön hozzánk. – Játsszunk egyet.
Hármasban odaslattyogunk az egyik üres játékasztalhoz, kesztyűket és szemüvegeket veszünk magunkra. Az asztal beállítódik, hirtelen jóval szélesebb lesz és bizonytalan, fakószürke színt ölt. A kocsma többi része egyszeriben eltávolodik tőlünk.
– Mit akartok játszani? – kérdezi Jadey, miközben az ujjhegyeit egy kapcsolótáblára helyezi.
– Kvantumbiliárdot – mondja Jason.
Jadey megérinti a kívánságnak megfelelő gombokat, és az asztal zöld vibrálásra vált. A cigarettafüst vastagon gomolyog az alacsony mennyezet alatt. Lassú fény világítja meg a biliárdasztalt borító zöld bársonyt és a színes golyókat. A fényen kívül, a közelben, egy bárban, amely nem sokban hasonlít a Darwin’s Armsra, egy pincérlány cseveg a pulton könyöklő vagy ücsörgő férfiak egyikével. Valahol játékgép csörömpöl, egy zenegépből Jagger énekli a Szimpátia az ördöggelt. Kicsit távolabb, ha az ember egy bizonyos szögből nézi a falak és térelválasztók közötti réseket, egy másik bár van, másik biliárdasztal, más gépek, férfiak és nők: a helyiség mintegy tükörképszerűen megsokszorozódik. Ablakok nincsenek; vannak viszont ajtók. Az egyik mögött, mintha fordítva tartanánk a szemünk elé egy távcsövet, ott a valódi bár, amelyben vagyunk. A többin túl bárok vannak, amelyek reményem szerint nem igaziak, de hozzájárulnak a valódi muzeális atmoszférához.
Az asztal alá nyúlok, és előveszem a Schrödinger-dobozt, amelyben egy virtuális macska virtuális élete egy valahol a valódi világban lebomló izotóp vezérelte randomizálótól függ.
– Döglött vagy élő?
– Döglött – mondja Jason.

A macska határozottan döglött.
– Te kezdesz – mondom, miközben becsukom a dobozt. Becsúsztatom a helyére az asztal alá. Jason megkrétázza a dákó végét, előredől, maga elé pillant és elvégzi a kezdőlökést. Egymásnak ütközik néhány zöld meg rózsaszín és mindegyik hat-hat kékre szóródik szét.
Jadey felnevet. Nekitámaszkodik valaminek, bizonyára a szék támlájának, amelyet a virtuális szoftver ízléstelen, rőtszínű bárpultnak festett meg. Jason felegyenesedik és Jadeyre pillant.
– Nahát – mondja –, mi a gondod?
Jadey megdörzsöli tarkóját a kezével. – Szükségem van egy új útlevélre, új személyazonosságra és távozóvízumra. Méghozzá gyorsan.
– Ó! – Jason összevonja a szemöldökét – A CIA-től vagy?
– Ha úgy lenne – mondja Jadey –, gondolod, hogy megmondanám neked? Vagy rá lennék szorulva a munkádra?
Jason vállat von. – Kitérő válasz. Nekem megfelel.
Nekem nem felel meg, igazából az egész ügytől jócskán fázom, de pillanatnyilag befogom a számat.
Megtárgyalják a dolog részleteit és a feltételeket, közben elvégzem az első lökést. Túl gyorsan mozdítom a dákót – majdnem olyan gyorsan, mint amilyen gyors a lassú fény. A Fitzgerald–Lorentz-féle összezsugorodás folytán a végéből eltűnik vagy harminc centinyi, én meg teljesen elhibázom.
– A francba!
Jason lecsap a posztóra, én pedig kényes, ám nem helyrehozhatatlan pozícióba kerülök.
– Miért van itt mindenki ilyen korán? – kérdezem.
Jason mormog. – Ma minden transzatlanti kapcsolat nagyon akadozott.
– Na mesélj – mondom savanyúan.
– És rohadtul kevés munka jött be.
– Aha – mondom, amint megkrétázom a dákót. – Érdekes.
Végrehajtok egy jó kis relativisztikus lökést: számolva a rövidüléssel, keményen eltalálom a golyót, olyan gyorsan lőve ki az apró ultraibolya-színűek egyikét, hogy a tömege eléggé megnőjön az egyik zöld elmozdításához; az utóbbi megpördül az egyik sarokban lévő fekete lyuknál és nekiütközik néhány másik golyónak, megnehezítve az utánam következő Jason dolgát…
De Jason sikeresen visszaküzdi magát, és alaposan megver engem.
– Még egy menet? – nyúlok a Schrödinger-dobozért.
– Nem – megrázza a fejét. – Dologidő van. Nem bánjátok, ha még maradunk egy kicsit?
– Cseppet sem.
Jadey kilép a valódi világba még egy kör piáért. Jason az ujjait hajlítgatja. Hosszú, alacsony asztal gördül be az egyik virtuális ajtón és megáll mellettünk, éppen amikor Jadey visszatér az italainkkal.
– Nehogy letedd oda – figyelmezteti Jason, még éppen idejében. A saját szoftvere által vezérelt jókora asztal az ő kesztyűs kezét képes megtartani, azonban a mienket – és persze az összes ténylegesen létező tárgyat – egyszerűen keresztülengedné. Jadey lerakja a poharakat a valódi játékasztalra, és figyeljük, ahogyan Jason dolgozik. Jason Jadey felé fordul egy pillanatra, keretbe fogja az arcát az ujjaival, azután képernyőre helyezi az elkészült képet és nekilát átalakítani: az útlevélfényképtől vissza a munkavállalási engedélybe való, az érettségi tablóképen meg az iskolai csoportképen keresztül egészen a csecsemőkori fotóig… További kártyák és képek bukkannak elő a nagy asztal lapján, Jason pedig szakemberre valló gyorsasággal rakosgatja-csúsztatgatja őket ide-oda. A szemünk előtt áll össze Jadey teljesen új életrajza, a szülőszobától a turistajegyig. Jason egymásra gyűjti a dolgokat, az asztalhoz ütögetve sarkosra rázza, majd felcsúsztatja őket a ruhaujjába.
Eltünteti az asztalt, jelentőségteljesen Jadeyre kacsint és felém fordul.
– Ideje valóságossá tenni a cuccot – mondja. – Egy-null a kód-güzük javára.

Az öreg programozók sohasem halnak meg. Legfeljebb áttelepülnek holt rendszerekre.
Ez meg is látszik rajtuk. Nem csak telomer-tablettákat és mitochondriális keverékeket nyakalnak, mint mi, többiek – nem, nekik egytől egyig ki kell próbálniuk a kipróbálatlan biotechnológiai termékeket, ezért aztán kissé rozogán szoktak festeni: szürke bőr, selymes szakáll meg effélék. Jadey, Jason és én óvatosan közelítünk egy társasághoz, amely vagy húsz vén csirkefogóból áll, mindannyian sört kortyolgatnak és rekedten, teli torokból ordítva társalognak.
– Mi van ezzel a kurva híradóval? – mondja valaki, miközben a fejét rázza és mogorván hunyorog. – Nem tudom fogni a CNN-t, de még a Slashdotot sem…
Ez a brancs nem csupa programozóból áll. Valamikor, fél évszázaddal ezelőtt, még a kilencvenes években az ő társadalmi körük meg a skót humán értelmiségieké átfedték egymást. Egyik csoport divatérzéke sem változott az idő múlásával: az írók különféleképpen rongyos, álproli farmeranyagből vagy álmacsós, bőrből készült dzsekiket hordanak, a programozók inkább a mellényeket kedvelik, sok zsebbel, melyeket telegyömöszölnek a hardver-buheráláshoz használatos dolgokkal – Gerber és Leatherman multifunkciós szerszámokkal, Victorinox svájci katonai bicskákkal, Maglite-égőkkel –, alájuk feliratos, kifakult pólókat vesznek: Sun, Bull, SCO, Oracle, Microsoft… ez nem irónia, hanem reklám – no nem a termékeket vagy a cégeket reklámozzák (amelyek zöme már rég megszűnt), hanem azt, hogy korántsem mindennapi szakértelemmel képesek hackelni az említettek holt rendszereit.
Próbálok tisztelettudónak látszani, mintha bírnám őket, pedig egyáltalán nem tisztelem ezt a népséget. A hatalmon lévő párt megbízhatatlannak tekinti őket, szerintem viszont ez csak az EUKP szokásos fontoskodása. Félgőzzel baloldaliak, határozottan cinikusak, tessék-lássék módon megjátsszák, hogy helyeslik az úgynevezett importált forradalmat, amely a háborús vereségünket követte. Elsősorban az ő minőség-ellenőrzéssel kapcsolatos nyamvadék hozzáállásuk folytán tudtak a ruszkik átjutni a NATO automatizált védelmén.
Másfelől ha az ember az Államok kontinentális részén lévő iskolákban, kórházakban és személyzeti osztályokon, poros fémdobozokban tárolt Unix-alapú rendszereket akar hackelni, ők megoldják a dolgot anélkül, hogy kérdezősködnének, különösen ha dollárban kapják a fizetséget. Egyenesen megcélzom Alasdair Currant, egy magas, kilencven év fölötti pasast, aki hosszú ősz hajat és hivalkodóan fekete pofaszakállt visel.
– Az a fickó, aki engem tanított, LEO-n dolgozott – kérkedik harsányan –, ő meg egy olyan alaktól tanult, aki a Bletchley Parkban volt azelőtt, szóval szerintem…
– Igen, Alec, és te még mindig szar alak vagy – kiáltja valaki más.
Amint Curran általános röhej közepette visszavonul, Jadey elkapja a tekintetét, én meg kihasználom az alkalmat, és a füléhez hajolok: – Van egy perce?
– Hát persze, Matt. Mi járatban?
– Kellene nekem egy MS-DOS-os kisegítő…
Curran grimaszt vág, és az egyik cimborája felé bök a hüvelykujjával. – Tony a te embered.
– Jasonnek pedig szüksége van valakire, aki konyít valamicskét az Oracle korai dialektusához.
– Ó – derül fel Curran – Azzal elboldogulok.
– Most rögtön kellene – mondja neki Jadey.
– Most? – Curran bánatosan a poharára pillant, aztán vissza Jadeyre. Jadey a legszebb mosolyát villantja feléje, amellyel szemben Curran védtelen. Hja, a mosolytól nekem is melegem lesz, pedig még csak nem is nekem szól.

Visszamegyünk a kvantumbiliárd-terembe, de ezúttal meg sem próbálunk úgy tenni, mintha játszanánk. Curran elindít egy ormótlan VR-adatbázis-kezelőt, Jason megint felállítja az asztalát, én meg felhívom néhány szoftverügynökömet, hogy foglalkozzanak a kapcsolatprotokollal, és törjék át az amerikai tűzfalakat.
Az a fölöttébb hátborzongató érzésem támad, hogy nyitott ajtónak vetődöm, Curran pillanatokon belül nyakig merül az amerikai adatbázisokban, Jason Jadey életrajzát csiszolgatja, én meg magamhoz veszem a módosításokról tanúskodó egyetlen létező rekordot, és az MI-k felviszik az új személyazonosságot egy repülőjegyre.
Kiszállunk.
Jason egy plasztikkártyát ad Jadeynek.
– Itt a cucc – mondja. – Vidd el akármelyik másolóba, ott majd kinyomtatják és bekötik neked. Még a megfelelő vércsoportminta is rajta lesz.
A fejemet ingatom. – A fenébe is, túlságosan könnyen ment. Mintha az összes amerikai kódot feltörték volna.
– Basszus – mondja Jadey.
Aztán nekem is eszembe jut. A összeomlóban lévő angol ellenállási hálózat.
– Hajjaj!
Curran szúrósan néz ránk, amint visszamegyünk a terem magafajták által elfoglalt oldalára. – Mi van?
– Ó, semmi – mondom sietősen.
Aztán észreveszem, hogy az egész terem elcsendesedett, és mindenki a képernyő falat nézi. Elhangzik az a néhány taktus az Örömóda átdolgozott-poposított változatából, amely meg szokta előzni a hivatalos bejelentéseket, és feltűnik a Nagybácsi ábrázata. Az EUKP főtitkára, Gennagyij Jefrimovics általában kellőképpen nagybácsinak néz ki, joviális és valamiképpen ünnepélyes. Most elviselhetetlenül fölényesnek látszik.
– Elvtársak, barátaim – kezdi, a fordító és szájról olvasó tolmács-szoftver pedig szokás szerint a Közösség valamennyi nyelvére átülteti a vartyogását. Ennek az országnak és régiónak angolul szólal meg, méltóságteljes középskót kiejtéssel, amelyről biztosan tudom, hogy egy Mick MacGahey nevezetű valódi kommunista szakszervezeti vezető és munkásmozgalmi hős régi hangfelvételeiről lopták. – Történelmi jelentőségű bejelentenivalóm van. Az Európai Űrhajózási Hivatal kutatóhajója, a Tyitov marsall a Lora 10 049 aszteroidán földön kívüli intelligenciával lépett kapcsolatba.
Pillanatnyi szünetet tart, hogy legyen időnk megemészteni az elhangzottakat. Mintha nagy messzeségben történne, hallom, hogy a kocsma különböző pontjain néhány pohár nagy csörömpöléssel a földön landol. A főtitkár mosolyog.
– Először is hadd biztosítsam önöket, hogy nincs ok a riadalomra. Az idegen intelligencia nem jelent fenyegetést az emberiségre. Ezek az organizmusok rendkívül törékenyek, és túl sebezhetők ahhoz, hogy megtámadjanak vagy kizsákmányoljanak bennünket. Számukra és számunkra is szerencse, hogy nem üzleti vállalkozások vagy katonai egységek, hanem a szocialista demokráciák békés felfedezőinek személyében találkoztak elsőként az emberiséggel.
Bozontos szemöldökének tréfás játékával érzékelteti, hogy gondosan kerül ugyan minden olyan megfogalmazást, amely sértő lehet az imperialista kizsákmányolókra, mi azonban valamennyien tudjuk, miféle vállalkozásokra és egységekre gondol.
– Mondanom sem kell, hogy lelkesen szorgalmazzuk a legszorosabb együttműködést az egész világ tudományos ügynökségeivel, így az Egyesült Államokéival is Ez a szenzációs felfedezés a tudományos együttműködés nagyszerű távlatait nyitja meg. Most átadom a szót a rendes híradónak, amelyből további részleteket tudhatnak meg, és minden jót kívánok önöknek ezen a történelmi estén.
A bejelentés végét újabb trombitaszignál jelzi.
A képernyő elsötétül, ám valami van a közepén… és akkor egy részére ráismerek, a fennmaradó rész méretei pedig döbbenettel töltenek el.
Hideg veríték folyik lefelé a hátamon; minden szőrszálam feláll, és arra gondolok, hogy ez a legnagyobb újság az emberiség történetében; erre a napra mindig emlékezni fognak. A fali képernyőre meredek, az Űrből érkező képektől megbabonázottan, akárcsak mindenki más. A Lora 10 049 úgy néz ki, mint valami széndarab; az Űrállomás parányi mütyür az oldalán. Férfiasan ellenállok az erősödő késztetésnek, hogy izgatottan nevetgéljek.
– Idegenek? – Hallom a saját nyüszítésemet. Jadey sarkon perdül, majdnem kilöttyenti az italát, amint mindenki egyszerre kezd rikoltozni. Magával rángat egy asztalhoz, a vén kód-güzük mögé, akik ujjonganak és kiáltoznak, vagy egyszerűen tátott szájjal, könnyes szemmel bámulnak.
– Mi van?
Jadey befurakodik mellém az egyik sarokpadra, és úgy tűnik, csak a mindkettőnk számára idétlen testhelyzet akadályozza meg abban, hogy lekeverjen egyet. – Igen, igen – mondja türelmetlenül –, hatalmas ugrás meg minden, csakhogy…
A képernyő egyik részén a ruszkik legbájosabb hírolvasója csivitel bazsalyogva „a mi hős ESA-kozmonautáink”-ról és „ragyogó tudósaink”-ról; egy másik, sokkal kisebb ablakban egy riporter az Európai Parlament épülete előtt újabb botrányról motyorog, valami Trot nevű képviselőről, akiről kiderült, hogy jókora fizetést kap Washingtonból, vagy talán Langleyból. Bármely más alkalommal ez lenne a legizgalmasabb hír, most azonban érdektelennek és triviálisnak, szó szerint banálisnak tűnik. Minek foglalkoznak ezzel?
– Figyelnél rám, a kurva életbe? – sziszegi Jadey. Hunyorogva, erőnek erejével kiszakítom magam a képernyőről áradó virtuális hipnózisból és Jadey arcára pillantok, amely a rá eső meleg fényben feszültnek és sápadtnak látszik.
– Oké, bocs. – Jézus. Olyan erős késztetést érzek, hogy visszaforduljak a képernyő felé, mintha mágnes vonzana hozzá.
– Matt, ez az ESA-állomás ugyanaz, mint ahonnan ma munkát kaptál.
– Igen – mondom. – Ettől vagyok annyira elájulva, ha nem számítjuk – juj, az ő cinikus szavait ismétlem –, a „nagy ugrás”-dumát.
– „Elvtársak, ez korántsem véletlen” – vág vissza. – Gondolj bele, Matt. Az egyszerűen ki van csukva, hogy ez a kurva felfedezés új keletű legyen. Mióta van már odakint az az állomás? Az istenverte ESA biztosan évek óta tudott róluk. Az úgynevezett bányászati projekt mindvégig tudományos kapcsolatteremtő misszió volt, és a Nagybácsinak megvolt az oka, hogy éppen most mondja el, miről is szólt ez az egész.
Gyors, komor pillantást vet a képernyőre; ezt engedélynek veszem, hogy én is ugyanezt tegyem. Az alsó sarokban egy Webert ábrázoló felvétel, aztán egy klip, amint bezsuppolják a pasast Brüsszelben egy rabszállító autóba, majd egy gyors kis „nép hangja”-betét egy döbbent alakkal valami utcáról, ahol ragyog a napfény a bádogviskókon, a toronyházakon meg a pálmafákon.
– Hol van ez? – kérdezi Jadey.
– Francia Guyanában – felelem oda sem figyelve.
– Ez a hely híres Kourou-ról? Ez az, ahol a másik ESA-indítóállomás van?
– Aha, jó sok Űrrepülőtéri munkás van a választókörzetében.
Ádáz gyanú ébred bennem, Jadeyre pillantok.
– Újabb furcsa egybeesés – mondja.
Mindketten lehiggadva figyelünk a következő blokkra, egy interjúra, amely Weber pártjának, a Ligue Prolétarienne Révolutionnaire-nek egy érthető módon védekező káderével készült. A hangot nemigen hallani az egyik öreg programozó miatt, aki az idegen matematikában rejlő kódfeltörési potenciálról harsog.
– Gondoljatok az alacsony hőmérsékletű közegek fizikájára, gondoljatok a Bose–Einstein-féle kondenzátumokra, gondoljatok a kvantuminformatikára – nyomja teli torokból. – Mondjatok búcsút a titkoknak, köszöntsétek az üvegtársadalmat. Rázzatok kezet az amerikai rakétaindító kódokkal, és nyissátok ki az ajtót a negyedik világháború előtt. És ez még nem a vége. Ez csak az, amit a ruszkik csinálhatnak. Vajon mit akarnak az idegenek?
A tagbaszakadt pasas egy bárszéken trónol, fekete szőrzet borítja mindenütt, úgy néz ki, mint egy szétfeslett matrac. Látja, hogy mi és a többiek, akik egyre többen vannak, odafigyelünk rá, hadonászik a kezével és lelkesen folytatja: – Az ESA-állomás egy internetes csomópont, gyerekek! Ki tudja, mit hackeltek össze mostanára? Ide hallgassatok, ha már annyira régen itt vannak, még egymásban sem bízhatunk, még a saját kibaszott DNS-ünkbe is csapdákat tehettek, visszamenőleg egészen a prekambriumi…
Valaki más meg ezt mondja: – Karl H. Marx biciklin, Charlie, nem elég, hogy itt vannak az idegenek? – és megint mindenki nevet.
Mentségükre legyen mondva ezeknek a fickóknak, gyorsabban alkalmazkodnak a mindeddig ismert világ végéhez, mint én. A maguk idejében sokan láttak: a fal lerombolását, az ezredfordulós visszaesést, a század konjunktúráját, a Unix hatalomátvételét, a háborút, a forradalmat… Mire Jadey és én készen állunk a távozásra, már arról beszélnek, hogy az idegeneknek biztosan tényleg van egypár igazán régi holt rendszerük, meg hogy biztosan szükségük lesz kisegítő munkásokra, és az találgatják, vajon mennyi lehet náluk a napidíj…
Szemét banda.

A Kiadó engedélyével.