FőképA halál maszkot visel

– Eco, azt akarod mondani, hogy még soha nem láttad ezt a darabot? – kérdeztem.
Felnézett rám nagy barna szemével, és megcsóválta a fejét.
– Soha nem nevettél az ügyetlenkedő rabszolgákon, akik összerúgják a port? Soha nem kerülgetett az ájulás, amikor a kalózok elrabolják a fiatal hősnőt? Soha nem töltött el borzongással, amikor kiderül, hogy férfi hősünk hatalmas vagyon örököse?
Eco szeme még jobban elkerekedett, és még hevesebben rázta a fejét.
– Hát akkor ezt mihamarabb orvosolnunk kell, mi több, még a mai napon!
Szeptember idusán jártunk, egy olyan derűs őszi napon, amelynél kellemesebbet az istenek sem tudtak volna varázsolni. A nap melegen sütött le a keskeny utcákra és Róma gurgulázó kútjaira; enyhe szél kelt a Tiberis felől, hogy lehűtse a hét dombot. Az égbolt mintha egy azúrkék, mély tál lett volna felettünk; egyetlen felhő sem úszott rajta. Ez volt az első napja a minden évben megrendezett, ősrégi ünnepnek, a Római Fesztivál tizenhat napos időszakának. Talán maga Jupiter rendelte el a tökéletes időjárást, ezért az ünneplők is az ő dicsőítésére készültek.
Eco számára a fesztivál a felfedezések vég nélküli orgiájának ígérkezett. Végignézte élete első harciszekér-versenyét a Circus Maximusban, látott birkózókat és ökölvívókat a nyilvános tereken, és megette élete első borjúagyból és mandulából készült kolbászát egy utcai árusnál. A verseny egészen megbabonázta, főként azért, mert gyönyörűnek találta a lovakat, az öklözők viszont untatták, mert már túlzottan is sok utcai csetepatét látott életében. A kolbász egész egyszerűen megfeküdte a gyomrát (de szerintem azért érezte olyan cudarul magát, mert túl sok fűszeres zöldalmát falt fel utána).
Négy hónap telt el azóta, hogy kimentettem Ecót egy sikátorból a Subura sötét bugyraiban. Egy fiúcsapat támadt rá botokkal és gúnyos hahotázással. Még alig ismertem Ecót, azon a tavaszon csak futólag találkoztunk egyszer-kétszer, miközben Cicero megbízásából nyomoztam. Minden jel arra mutatott, hogy megözvegyült anyja kétségbeesésében végleg magára hagyta, és zsenge kora ellenére magáról kellett volna gondoskodnia. Csoda, hogy úgy döntöttem: hazaviszem magammal?
Hamar kiderült, hogy a vele egykorú gyerekekhez képest feltűnően értelmes. Tudtam, hogy tíz éves, mert valahányszor valaki rákérdezett a korára, feltartotta a tíz ujját. Eco tökéletesen hallott (és az összeadással sem volt gondja), csak épp a nyelvének nem tudta hasznát venni.
Eleinte mindkettőnknek komoly gondot jelentett a némasága. (Nem némán született, csak később vesztette el a beszédkészségét, ugyanannak a láznak a hatására, amely az apja életét is követelte.) Eco tehetséges pantomimszínész volt, de a kézzel való mutogatásnak is megvannak a maga korlátjai. Valaki megtanította neki a betűket, ám csak a legegyszerűbb szavakat tudta elolvasni és leírni. Később én magam kezdtem tanítani, a haladásnak viszont gátat szabott a némasága.
Mélyvízbe dobták, amikor utcagyerek lett, ennek ellenére csak egy keskeny sávját ismerte a város utcáinak. Tudta, melyik boltnak hol van a hátsó bejárata a Suburában, és hova szórják a nap végén a maradékot a Tiberis-mentén áruló hentesek és halászok. A Forumon és a Circus Maximusban azonban még soha nem járt korábban, soha nem hallotta politikusok szónoklatát (szerencsés kölyök!), és fogalma sem volt róla, milyen élményt nyújthat egy színház. Azon a nyáron számtalan órát szántam rá, hogy megmutassam neki a várost, újra felfedezzem vele Róma csodáit, és kivételesen én is egy ámuló tízéves szemével lássak mindent.
Így történt, hogy miután a Római Fesztivál tizenkettedik napján egy kikiáltó végigfutott az utcán azt rikoltozva, hogy Quintus Roscius társulata nemsokára megkezdi előadását, úgy döntöttem, hogy ideje megismertetni Ecót a színház világával.
– A komédiás Roscius társulata! – lelkendeztem. – A magiszterek nem sajnálták a pénzt az ünneplésre. Manapság nem létezik híresebb és jobban fizetett színész Quintus Rosciusnál, és az egész társulata messze földön elismert!
Lesétáltunk a Suburából a Forumra, ahol az ünneplő tömeg megtöltötte a nyílt tereket. Jupiter Temploma és a seniai fürdő között egy átmeneti színpadot állítottak fel. A téglafalak közötti keskeny utcát teljes széltében betöltötte a fából készült építmény, amely előtt padsorokat rendeztek el.
– Egy nap valamelyik demagóg szónok felállítja majd Róma első állandó színházát – jegyeztem meg. – Képzeld csak el, igazi hellén stílusú kőszínház lesz, masszív, akár egy templom! A régimódi moralisták fel fognak háborodni… Megvetik a színházat, mert görög földről származik, és szerintük minden, ami a görögöktől ered dekadens és veszélyes. Úgy látom, korán érkeztünk… még szerezhetünk két jó helyet.
A jegyszedő odakísért minket két ülőhelyhez az ötödik sorban. Az első négy sort bíborszínű kötéllel választották le, ami azt jelezte: oda szenátorok fognak ülni. A jegyszedő néha végigvonult mellettünk, a padsorok között nyíló folyosón, és egy tógába öltözött államférfit a kíséretével együtt a helyére vezetett. Ilyenkor félrehúzta a kötelet, és beengedte az előkelő nézőket a kivételezetteknek járó padokra.
Miközben lassan megtelt körülöttünk a nézőtér, megmutattam Ecónak a színpad részeit. A legelső pad előtt kisebb tér nyílt: a zenészek számára fenntartott hely. Onnan mindkét oldalon három-három lépcsőfok vezetett fel a színpadra. Odafent egy fából készült válaszfal biztosította a hátteret, sőt szinte közrefogta a színpadot; a közepén egy összetolható ajtót láttunk, és a jobb, illetve a bal szárnyán is nyílt egy-egy ajtó. Azokon az ajtókon keresztül jönnek ki a színészek a színpadra, és rajtuk keresztül távoznak. Nem láttuk, csak hallottuk a muzsikusokat, akik a színfalak mögött készülődtek, és ismerős dallamfoszlányokat csaltak elő a furulyáikból.
– Gordianus!
Megfordultam, és egy magas, vékony alakkal találtam szemben magam.
– Statilius! – kiáltottam. – De jó, hogy találkozunk!
– Én is örülök. De ki ez itt melletted?
Hosszú ujjával beletúrt Eco borzas barna hajába.
– Ecónak hívják.
– Egy rég nem látott unokaöcs?
– Nem egészen.
– Akkor valami titkos kapcsolat gyümölcse a múltból? – vontafel egyik szemöldökét Statilius.
– Nem, most sem találtad el.
Egészen felhevült az arcom. Mégis, hirtelen azon kezdtem töprengeni, milyen érzés lenne kimondani: „Igen, ez itt a fiam.” Nem először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy törvényesen is örökbe kellene fogadnom Ecót – de mint mindannyiszor, most is gyorsan elhessegettem. Egy magamfajta embernek, aki ilyen gyakran idéz a fejére halálos veszélyt, nem szabad apává válnia, mondogattam magamnak. Ha tényleg fiúkat akartam volna nemzeni, már réges-rég elvehettem volna egy arra alkalmas római asszonyt, és mostanra tekintélyes családfő lehetnék. Aztán inkább sebtében eltereltem a témát.
– De Statilius, hol a jelmezed és a maszkod? Miért nem készülődsz a színfalak mögött?
Gyerekkorom óta ismertem Statiliust; egészen fiatalon lett színész, és egyik társulatból a másikba vándorolt, hogy mindig a legrangosabb komédiásoktól tanulhasson. A nagy Roscius egy évvel korábban vette szárnyai alá.
– Ó, még rengeteg időm van elkészülni.
– És milyen az élet Róma legnagyobb színészének társulatában?
– Csodálatos! Hát milyen lenne?
Összevontam a szemöldököm, mert éreztem, hogy csak színleli a hencegést.
– Gordianus, te mindig átlátsz rajtam. Nem csodálatos… távolról sem… sőt borzalmas! Roscius egy szörnyeteg! Briliáns színész, azt meg kell hagyni, de egy igazi vadállat! Ha rabszolga lennék, mindenhol sebek borítanának. Így maradnak a szavak korbácsnak. Micsoda egy hajcsár! Kérlelhetetlen, és sohasem elégedett. Mellette alantas féregnek érzi magát az ember. Ennél a gályák vagy a bányák sem lehetnek rosszabbak. Talán az én hibám, hogy túl öreg vagyok főhősnők eljátszásához, de még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy zsugori vénembereket és hetvenkedő öreg katonákat alakítsak? Ó, de talán Rosciusnak igaza van. Hasznavehetetlen vagyok… tehetségtelen… szégyent hozok az egész társulatra.
– Minden színész egyforma – suttogtam Eco fülébe. – Többet kell őket dédelgetni, mint egy csecsemőt. – Aztán Statilius felé fordultam: – Badarság! Láttalak tavasszal a Nagy Istenanya Ünnepén, amikor Roscius színpadra állította Az ikreket. Káprázatosan játszottad az ikerpárt.
– Tényleg így gondolod?
– Megesküszöm rá. Annyira nevettem, hogy kis híján leestem a padról.
Kissé felderült az arca, aztán ismét elfelhősödött a homloka.
– Bárcsak Roscius is így gondolná. Ma a zsugori vénember Euclio szerepét osztotta rám…
– Ó, ezek szerint A bögrét játszátok?
– Igen.
– Az egyik kedvenc darabom, Eco. Valószínűleg Plautus legviccesebb színdarabja. Könyörtelen, mégis kielégítő…
– Szóval eredetileg én játszottam volna Eucliót – vágott közbe Statilius éles hangon, hogy visszaterelje a saját magára a témát –, de ma reggel Roscius hirtelen dührohamot kapott, és azt mondta, hogy alkalmatlan vagyok a szerepre, és nem fogja engedni, hogy egész Róma szeme láttára elkontárkodjam a darabot. Úgy döntött, legyek inkább Megadorus, a szomszéd.
– Az sem rossz szerep – közöltem, megpróbálva felidézni a történetet.
– Ha! És ki kapja meg Euclio zsíros szerepét? Az élősködő Panurgus… egy nyavalyás rabszolga! Még egy meztelen csigának is több érzéke van a viccek találó időzítéséhez! – Váratlanul minden ízében megdermedt. – Ó ne, mi ez?
Követtem a pillantását a külső folyosóra, ahol a jegyszedő éppen egy termetes, szakállas férfit vezetett a színpad felé. Egy szőke, sebhelyes arcú óriás követte őket, a szakállas férfi testőre. Azonnal felismerem a Suburában felbérelt haramiákat, így róla is tudtam, hogy onnan való. A jegyszedő a mi sorunk végéhez vezette őket; beléptek a két pad közé, és elindultak felénk, hogy a szakállas elfoglalhassa helyét Eco mellett.
Statilius lehajolt, hogy elbújjon előle, és nyöszörögve suttogott a fülembe.
– Mintha nem lenne elég bajom… az a förtelmes uzsorás, Flavius, és az egyik felbérelt verőembere. Az egyetlen ember Rómában, aki még Rosciuson is túltesz.
– És mondd, mennyivel tartozol ennek a Flaviusnak? – kérdeztem, ám a színfalak mögül hirtelen egy mennydörgés-szerű hang üvöltötte túl a hamiskás furulyákat.
– Féleszű! Semmirekellő! Ne merészeld azt mondani, hogy elfelejtetted a szöveget!
– Roscius – suttogta Statilius. – Remélem, Panurgusszal üvöltözik. Kibírhatatlan, nekem elhiheted.
A színfal középső ajtaja kitárult, és egy tömzsi, köpcös ember jelent meg jelmezben: bámulatos fehér kelmét viselt. Könnyű volt elképzelni, hogy puffadt, haragos arca láttán minden alárendeltjének inába száll a bátorsága, ugyanakkor valahogy borsózott a hátam, ha belegondoltam, hogy a mindenki szerint ő Róma legnagyobb nevettetője. Legendásan bandzsa szeméből nem igazán lehetett megállapítani, merre néz, de amikor felénk fordult, úgy éreztem, mintha egy tőrt dobtak volna el a fülem mellett, hogy egyenesen Statilius szívébe fúródjon.
– És te ott! – dörmögte a társulat vezetője. – Hol kódorogtál? Vissza a színfalak mögé! Semmiféle kerülőút! Szedd a lábad!
Úgy parancsolgatott, mintha legalábbis egy kutyához beszélne.
Statilius végigsietett a folyosón, felugrott a színpadra, és eltűnt a fából ácsolt fal mögött. Bezárta maga mögött az ajtót, de nem tudtam nem észrevenni, hogy előtte még dühödten ránézett az Eco mellett ülő szakállas jövevényre. Én is oldalra fordultam, és szemügyre vettem Flaviust, az uzsorást, aki haragos arccal viszonozta a pillantásomat. Nem úgy festett, ahogy egy vígjátékra váró néző szokott.
Megköszörültem a torkom.
– Ma A bögrét fogjuk látni. Tudod, az arannyal teli bögrét – jelentettem be, és kedélyesen áthajoltam Eco fölött a szakállas férfi felé. Flavius összerezzent, és még jobban összeráncolta torzonborz szemöldökét. – Plautus egyik legjobb komédiája, nem igaz?
Flavius ajka enyhén szétnyílt, miközben gyanakodva méregetett. A szőke testőr is rám nézett, ám az ő arca mindössze mérhetetlen ostobaságról árulkodott.
Vállat vontam, és másfelé fordítottam a figyelmem.
A mögöttünk nyíló téren a kikiáltó utoljára adta hírül az előadás megkezdését. A padok egy-kettőre megteltek. A későn érkezők és a rabszolgák ott álltak meg, ahol tudtak, és lábujjhegyen igyekeztek átlátni egymás feje fölött. Két zenész lépett a színpadra, aztán leereszkedtek a zenekar helyére, ahol belefújtak hosszú hangszereikbe.
A felismerés moraja futott végig a tömegen, amikor felcsendült a muzsika, amely a fösvény Euclio színre lépését előzte meg. Közben a jegyszedő és a kikiáltó továbbra is a két folyosón járkált fel-alá, és játékosan csitította a kelleténél hangosabb nézőket.
Nemsokára véget ért a nyitány. A színpad közepén lévő ajtó nyikorogva kitárult. Roscius lépett ki rajta, terjedelmes fehér köpenyében, fején groteszk, vigyorgó álarccal. A nyílásokon keresztül is jól láttam bandzsán hunyorító szemét; vidor hangjának rezgése megtöltötte a teret.
– Ha esetleg lenne köztetek valaki, aki nem ismer, hadd mutatkozzam be. Én vagyok ennek a háznak – Euclio házának – az Őrző Szelleme. Hosszú évek óta vigyázom immár eme házat…
Tovább folytatta a prológust, és kiindulási pontként a jól ismert történet hátterét ecsetelte a nézőknek. Elmondta, hogy Euclio nagyapja egy arannyal teli bögrét rejtett el a háza padlózata alá, és Euclio lánya szerelmes a szomszéd unokaöccsébe. A leánynak már csak a hozomány hiányzik ahhoz, hogy hozzámehessen szíve szerelméhez. Az Őrző Szellemnek feltett szándéka elvezetni a kapzsi Eucliót az elrejtett bögréhez, hogy elindíthassa az események láncolatát.
Ecóra sandítottam, aki elbűvölten figyelte a maszkos alakot, és csüggött minden szaván. A mellette ülő uzsorás Flavius hangulata fikarcnyit sem javult. Szőke testőre tátott szájjal ült, és néha-néha az orrán éktelenkedő sebhelyet piszkálta.
Tompa motoszkálás hallatszott a színfalak mögül.
– Ó – kapta fel a fejét Roscius színpadias suttogással. – Itt is van Euclio, és fortyog benne a düh, ahogy szokott! A vén zsugori mostanra biztos felfedezte az arannyal teli bögrét, és szeretné titkon megszámolni az érméket, ezért kikergeti az öreg házvezetőt a házból.
A fehér köpenyes szellem halkan kisurrant a színfal jobb szárnyának ajtaján.
A középső ajtón egy öregember álarcát viselő alak lépett ki, élénksárga köpenyben – a mohóság tradicionális ősi színében. Ő volt Panurgus, a rabszolga-színész, aki elhalászta Statilius elől Euclio „zsíros” főszerepét. Egy másik színészt vonszolt magával, aki nyomorult, idős rabszolganőnek
öltözött. A színpad közepére penderítette.
– Ki innen! – rikoltotta. – Kifelé! Hádészba veled, kotnyeles szipirtyó!
Statiliusból egyértelműen az irigység beszélt, amikor Panurgus színészi képességeit ócsárolta, mert a főszereplő már ezzel is kuncogást és nevetést váltott ki a körülöttem ülőkből.
– Mit tettem? Mit? Mit? – siránkozott a másik színész. Kissé torz női maszkja fölött éktelen kócos parókát viselt. Göcsörtös térdénél rongyokká foszlott a ruhája. – Miért ütlegelsz egy sokat szenvedett vén satrafát?
– Hogy legyen okod még tovább szenvedni, azért! Hogy visszaadjam neked azt a szenvedést, amit a puszta látványod okozott nekem!
Panurgus és a másik színész kergetőzni kezdett a színpadon, a közönség legharsányabb mulatságára. Eco felugrált a padról, és lelkesen tapsolt. Az uzsorás és a testőre karba font kézzel, közömbös arccal ültek a helyükön.

SZOLGÁLÓ: Mért löksz ki most a házból, tán van rá okod?
EUCLIO: Te korbács-szántás, majd még számot adok neked!
SZOLGÁLÓ: Jaj, inkább kössenek föl engem az istenek, / semhogy tenálad így szolgáljak még tovább!
EUCLIO: No, lásd a latornőt, magába még miképp morog! / No, várj te aljas, kiásom a szemedet, / akkor majd nem lesed ki mindig, mit teszek.

Az öreg rabszolganő kisvártatva eltűnt a színről, a fösvény pedig visszament a házába, hogy megszámolja a pénzt. Helyette a szomszédja, Megadorus és annak lánya, Eunomia foglalta el a színpadot. A nő hangjából arra következtettem, hogy ugyanaz a színész játssza, aki a sipítozó vén szolgálót is életre keltette; feltehetőleg a női figurák eljátszásában volt a legtehetségesebb. Megállapítottam magamban, hogy Statilius barátom elég jól teljesített Megadorus szerepében, habár el kellett ismernem, hogy fele annyira sem tehetséges, mint Roscius vagy akár a riválisa, Panurgus. Vicces mondatai legfeljebb udvarias kuncogást váltottak ki a közönségből, de senki sem nyerített önfeledten.

EUNOMIA: Fivérem, figyelj rám, …/ A ház elé azért hívtalak most titkon, / hogy szólhassak véled családi ügyeimről.
MEGADORUS: Legjobb nő, nyújtsd nekem kezed.
EUNOMIA: Hol az a legjobb nő? Kicsoda?
MEGADORUS: Te.
EUNOMIA: Állitod?
MEGADORUS: Ha tagadod, tagadom.
EUNOMIA: Jobb lesz igazat szólnod. A nők között / legjobbat úgyis hasztalan kutatsz: / az egyik rosszabb, mint a másik.
MEGADORUS: Elhiszem; / ellentmondani néked ebben nem fogok soha, hugom.
EUNOMIA: Most figyelj rám jól. Drága fivérem, szívesen venném, ha megházasodnál…
MEGADORUS: Így lesz; parancsolj, beszélj.
EUNOMIA: Azért jöttem, hogy mi leginkább javadra van, arra intselek.
MEGADORUS: Hugom, úgy téssz, mint szoktál.
EUNOMIA: Bizony úgy.
MEGADORUS: S miről szólsz?
EUNOMIA: Mi néked javad lesz örökké, / hogy majd gyermekeknek lehess úgy az apjuk…
MEGADORUS: Legyen úgy, te nagy ég!
EUNOMIA: De ehhez feleség kell.
MEGADORUS: Ugyan! / Végem!
EUNOMIA: De miért jajgaszt?

Ez a párbeszéd általában nagyon tetszik a közönségnek, de ezúttal nem csikart ki belőlük többet lagymatag heherészésnél. Végigmértem Statilius öltözékét, a terjedelmes kék kelméből készült köpenyt a sárga hímzéssel, és a fején viselt maszkot a képtelen szögben álló szemöldökpárral. Fájdalom, de nem jó jel, ha egy komédiás jelmeze jobban leköti az ember figyelmét az alakításánál. Szegény Statilius bekerült Róma egyik legtekintélyesebb színi társulatába, de nem ragyogott benne valami fényesen. Nem csoda, hogy az igényes és követelőző Roscius állandóan beletörölte a lábát!
Még Eco is elunta magát. A mellette ülő uzsorás Flavius odahajolt a szőke testőrhöz, és belesúgott valamit a fülébe. Biztos voltam benne, hogy becsmérlő szavakat mond a színészre, aki sokkal tartozik neki.
A nővért játszó színész hamarosan elhagyta a színpadot, és visszatért a nyomorult rabszolganő, hogy a szomszéddal társalogjon. Most, hogy egymás mellett álltak a színpadon – Statilius és a riválisa, Panurgus – kínosan és egyértelműen látszott közöttük a tehetségbeli eltérés. Panurgus Euclio szerepében szinte lesöpörte a színpadról Statiliust, és nemcsak azért, mert az ő figurájára jobb mondatokat írtak.

EUCLIO: Felnőtt lányom van, de semmi hozománya nincs, ezért / férjhezadni nem tudom. Nem tudok hozományt adni.
MEGADORUS: Ne is adj. / Ha jó erkölcsét hozza hozzám, hozománynak épp elég.
EUCLIO: Azért mondom, azt ne véld, hogy valami kincsre leltem én.
MEGADORUS: Tudom; nincs szükség több szóra, jegyezd el.
EUCLIO: Jó. De Juppiter! / végem van.
MEGADORUS: Mi bajod?
EUCLIO: Mintha vas csörgését / hallanám.
MEGADORUS: A kertemben ásatok.

Csendben felsóhajtottam; lehet, hogy Statilius barátom egysíkúan játszotta a szerepét, de azért a rendező utasításait maradéktalanul végrehajtotta. Roscius nemcsak arról volt híres, hogy színpompás jelmezekkel és lenyűgöző maszkokkal tette látványossá a régi komédiákat, hanem arról is, hogy színészei legapróbb mozdulatait is gondosan megtervezte. Statilius és Panurgus egy pillanatra sem állt meg, csakúgy, mint az alacsonyabb rendű színi társulatok örökmozgó tagjai. Folyamatos, groteszk táncban forogtak, akár egy kék-sárga örvény.
Eco megrángatta a tunikám ujját. A válla rándításával a mellette ülő férfiak felé mutatott. Flavius megint a testőre fülébe suttogott; közben a tagbaszakadt szőke zavartan ráncolta a homlokát. Aztán felállt, és görnyedten a folyosóhoz cammogott. Eco behúzta a lábát, de túl lassan mozgott. A behemót alak rálépett a lábamra. Felhördültem. A körülöttem ülők is visszhangozták a kiáltást, mert azt hitték, hogy a színészeket akarom bosszantani. A kesehajú óriásnak eszébe sem jutott bocsánatot kérni.
Eco ismét megrángatta a tunikámat.
– Hagyd, Eco – mondtam. – Az embernek hozzá kell szoknia a durvasághoz a színházban.
A fiú csak a szemét forgatta, és elkeseredve fonta karba a kezét. Ismertem ezt a gesztust: bárcsak elmondhatná szóban is!
A színpadon a két szomszéd megbeszélte, hogyan fognak sort keríteni a menyegzőre Megadorus és Euclio lánya között, aztán a furulyák sivítása és a réztányérocskák csilingelése közepette elhagyták a színpadot. Ezzel véget ért az első felvonás.
A furulyások új dallammal új témát vezettek be. Pár pillanattal később két új szereplő jelent meg a színpadon: a civakodó szakácsok, akiknek a menyegzői lakomát kellett elkészíteniük. A római közönség hálásan fogadja az ételekről és falánkságról szóló vicceket – sőt minél durvább volt, annál jobb. Én csak felnyögtem egy-egy szörnyű szóviccre, ám Eco rekedt, ugatásszerű hangon hahotázott mellettem.
A nagy jókedv áradása közepette egyszer csak megfagyott az ereimben a vér. A nevetést túlharsogta egy sikoly.
Nem női sikoly volt, hanem egy férfi sikolya, és nem a rettegés szülte, hanem a fájdalom.
Ecóra néztem, és ő viszonozta a pillantásomat. Ő is hallotta. A nézőseregben szemlátomást senki más nem észlelte rajtunk kívül, a színpadon azonban szintén hallották. Elrontották a soraikat, és bizonytalanul fordultak az ajtó felé, egymás lábára hágva. A közönség csak még hangosabban nevetett ügyetlenségük láttán.
A marakodó szakácsok elértek a jelenetük végére, és sietve eltűntek az egyik ajtó mögött.
A színpad kiürült. A szünet egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt. Különös, érthetetlen hangok szűrődtek ki a színfalak mögül: fojtott nyögések, zavart csoszogás, hangos kiáltások. A nézők hamarosan sutyorogni kezdtek, és egyre többet fészkelődtek a padokon.
Végül kinyílt a bal oldali ajtó. Egy színész lépett a színpadra a zsugori Euclio maszkjával arcán. Ezúttal is élénksárga színbe öltözött, de ez egy másik köpeny volt. Felemelte a karját.
– Szörnyűség! – kiáltotta.
Éreztem, ahogy a hideg végigfut a gerincemen.
– Szörnyűség! – üvöltötte megint. – Egy lányt férjhez adni rémálom! Hogy engedhet meg magának az ember ilyen költséget? Épp most jöttem vissza a piacról, és el sem hiszitek, mennyit kérnek egy bárányért… Egy lábamat egy lábáért, és a fejemet a fejéért… a pimaszok nem ismernek mértéket.
Valóban a kapzsi Euclio szólt így a közönséghez, ám az álarc mögött már nem Panurgus rejlett, hanem Roscius. A legtöbb néző észre sem vette a cserét, vagy legalábbis nem bánta; szinte azonnal nevetni kezdtek a szerencsétlen Euclión, akinek a fejébe szállt a saját fukarsága.
Roscius hibátlanul mondta végig a sorokat, a tapasztalt komikus időzítésével, amit csak számtalan év kitartó gyakorlásával lehetett elsajátítani. Ugyanakkor valamiféle bizonytalan remegést is kihallottam a hangjából. Amikor olyan irányba fordult, hogy jobban láttam a szemét a maszk résein keresztül, észrevettem, hogy ezúttal nem sandít, ahogy szokott. Rémülten elkerekedett a szeme. Vajon Roscius, a színész ijedt meg valamitől ennyire – vagy Euclio borzadt el attól, hogy torzsalkodó szakácsai esetleg megtalálják a kincsét?
– Mi ez a kiáltozás a konyhából? – kérdezte. – Ó ne, egy nagyobb bögrét keresnek, amibe belefér a csirke! Ó, az én arannyal teli bögrém!
Befutott az egyik ajtón, és nagy igyekezetében majdnem orra bukott a saját köpenyében. A következő pillanatban edények fülrepesztő csörömpölését lehetett hallani.
Feltárult a középső ajtó. Az egyik szakács kisétált a színpadra, és rémülten kiáltozni kezdett.
– Segítség! Segítség! Segítség!
Statilius hangja volt. Már-már erőt vettem tagjaim ijedt dermedtségén, és felálltam, de aztán rájöttem, hogy ez is a darabhoz tartozik.
– Csupa tébolyult van odabent! – folytatta, megigazítva álarcát. Leugrott a színpadról, és befutott a közönség sorai közé. – A zsugori Euclio megőrült! Bögrékkel és edényekkel csépeli a fejünket. Polgárok, segítsetek rajtunk!
Megpördült a középső folyosón, és végül mellettem kötött ki. Lehajolt, és halkan megszólított, a fogai között szűrve a szavakat, hogy senki más ne hallja.
– Gordianus! Gyere gyorsan a színfalak mögé!
Megriadtam. A maszk résein keresztül jól láttam Statilius idegességtől villogó szemét.
– A színfalak mögé! – sziszegte. – Gyere gyorsan! Egy tőr… vér… Panurgus… gyilkosság!
A válaszfalak, ponyvatetők és emelvények labirintusán túlról olykor furulyaszót és vitatkozó színészek hangját lehetett hallani, amit időnként a nézőtér kacagásának tompa moraja követett. A színfalak mögött kétségbeesetten szaladgáltak fel-alá Quintus Roscius társulatának tagjai, jelmezt cseréltek, egymásra próbálták az álarcaikat, sorokat mormoltak az orruk alatt, összezavarták egymást, vagy épp ellenkezőleg, ki-ki segített a másiknak szavalni, és minden más szempontból megpróbáltak úgy viselkedni, mint bármelyik másik felfokozott hangulatú előadás alatt, amikor nem kell egy holttestet kerülgetniük.
A rabszolga Panurgus holtteste hevert a lábunk előtt. Egy félreeső kis fülkében feküdt az egyik sikátorban, amely Jupiter temploma mögé vezetett. Egy nyilvános árnyékszékben találtam rá, annak a sok eldugott illemhelynek az egyikében, amelyeket a Forum szomszédságában hoztak létre. Két fal között egy lejtős folyosó vitt le a lyukhoz, amely a Cloaca Maximába torkollott. Panurgus minden jel szerint azért jött ide, hogy két jelenet között könnyítsen magán. Most viszont holtan hevert a hátán, és egy kés állt ki a mellkasából. A szíve fölött egy jókora vörös folt éktelenkedett élénksárga köpenyén. A vér még mindig szivárgott a testéből, végigcsorgott a kövek között, és belefolyt a csatornába.
Fiatalabbnak gondoltam, pedig majdnem olyan idős volt, mint a gazdája. Ősz szálak vegyültek a hajába, és a homloka is megráncosodott már. A szeme rémülten, elkerekedve dermedt meg, és zöld szembogara úgy csillogott holtában, mint a nyers smaragd.
Eco lenézett a hullára, és felnyúlt, hogy megfogja a kezem. Statilius megjelent a hátunk mögött. Ismét kék köpenyt viselt, és Megadorus álarcát tartotta a kezében. Hamuszürke volt az arca.
– Téboly – suttogta. – Vérgőzös téboly.
– Nem kellene félbehagyni a darabot?
– Roscius nem hajlandó. Azt mondja, egy rabszolga miatt nem. Nem is meri elmondani a nézőknek. Képzeld csak el: egy gyilkosság a színfalak mögött, az előadás kellős közepén, egy Jupiternek szentelt ünnepség során, a nagy isten templomának árnyékában… rettenetes rossz előjel! Melyik magiszter bérelné fel újra Rosciust és a színi társulatát? Nem, az előadás folytatódik… bár nehéz lesz hat színész helyett öttel eljátszani azt a kilenc szerepet. Jaj nekem, még meg sem tanultam az unokafivér szövegét…
– Statilius! – Roscius szakította félbe, aki éppen akkor jött le a színpadról. Félredobta Euclio maszkját, ám a saját arca is csaknem annyira eltorzult a dühtől. – Mit művelsz itt? Mit ácsorogsz és morogsz a bajszod alatt? Ha én játszom Eucliót, tied az unokafivér szerepe! – Megdörgölte hunyorgó szemét, majd a homlokára csapott. – De nem, hiszen az lehetetlen… Megadorusnak és az unokafivérének egyszerre kell színpadon lennie. Ez katasztrófa! Jupiter, miért pont én?
A színészek úgy kerülgették egymást, mint a megrészegült méhek. Ruháik bizonytalanul lebegtek körülöttük, haszontalanul, akár a herék. Mindent eluralt a káosz Quintus Roscius színi társulatában.
Lenéztem Panurgus vértelen arcára. Neki már nem voltak gondjai. A halálban mindenki egyenlővé válik, akár rabszolga, akár polgár, akár római, akár görög, akár tehetséges, akár silány színész.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza