FőképÉTEL

Jo felhívott a városból.
– Képzeld, megkaptam az állást!
– Nagyszerű!
– Hát, annyira azért nem. Még csak nem is volt rendes meghallgatás. Nyilván mindegy, milyen vagy, ha takarítónőnek jelentkezel.
– Dehogyis. Fogadni mernék, hogy te leszel a legeslegjobb takarítónőjük, aki valaha volt nekik! – Próbáltam lelket önteni belé.
– Egy fényes pálya kezdete – gyúnyolódott Jo. – Gondolod, hogy indulhatok majd a Padlótisztító és fényesítő bajnokságon?
– Biztos vagyok benne. Úgyhogy jobb, ha azonnal nekifogsz a gyakorlásnak. Mikor kezdesz?
– Holnap. – Hallottam, ahogy Jo nyel egyet. – Hatkor. Reggel. Ó, Charlie, tisztára őrült vagyok. Kérhetnék támogatást, és délig ágyban maradhatnék.
– De legalább már nem kell a nagyinak füllenteni. Tényleg van állásod.
– El tudom képzelni, miket mond majd, ha megtudja, hogy takarítónő vagyok.
– Nem, te nem takarítónő vagy, hanem… padlófelügyelő, rendben?
– Aranyos gyerek vagy, Charlie.
– Nemrég még taknyos kölök voltam. Akkor most hazajössz? Éhen halok.
– Igen, de még kell vennem valamit uzsonnára. Azt hittem, én is kaphatok árkedvezményt a szupermarketben, de az csak a pénztárosoknak jár.
– Vegyél valami piros kaját a hálószobapiknikre, hogy megünnepeljük az állásodat.
– Hé, spórolunk, vagy nem?!
– Nagyon olcsó piros kaja?
– A sült bab eléggé piros?
– Határeset. Vegyél vörös szilvát is a pudinghoz.
– Vagy inkább piros almát. És málnás jégkrémet?
– Feltétlenül! És mit szólnál egy epres gateau-hoz?
– Az már túl sok a jóból, öreglány. Bab, szilva és jégkrém elég lesz. Hamarosan otthon leszek. Készítsd a tálcákat.
Fel-alá járkáltam a konyhában, és azon gondolkodtam, honnan lehetne tortát keríteni, mert torta nélkül nincs ünnep. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt nyertem tombolán egy instant süteményport. Annak még meg kell lennie valahol. Elkezdtem kotorászni a konyhaszekrényben, és meg is találtam a konzervlevesek mögött. Jo nem nagyon törte magát, hogy süteményeket süssön. Utoljára én sütöttem, apró rózsaszín kis fánkokat, azt is csak játékból, és már nagyon régen. Mindegy, ez a kis zacskó most akkor is megváltás volt. Csak egy tojást kellett hozzáadni. A hűtő mélyén, egy dobozban találtam egy tojást. Törtem a fejem, vajon mikor csináltunk utoljára rántottát: alig két héttel ezelőtt lehetett, tehát a tojás még viszonylag friss.
A süteményport beleöntöttem egy tálba, feltörtem a tojást, hozzáadtam, és addig kevertem, amíg nyúlós nem lett. Aztán a masszát belekanalaztam a tepsibe, és betoltam a sütőbe. Könnyű, mint az egyszeregy.
– Mi ez a jó illat? – kérdezte Jo, amint belépett az ajtón.
– Meglepetés. Hé, gratulálok!
– Képzeld, két állásom is van! Azt a számot is felhívtam, ahol egy kissrácra kell vigyázni a takarítás mellett. Délután kell menni, így simán belefér a napomba.
– És hol fogsz a kisfiúra vigyázni? Remélem, nem itt – mondtam. – Nem akarom, hogy összetúrja a cuccaimat!
– Aranyos és értelmes kisgyereknek látszik, bár nagyon félénk. Beszéltem vele telefonon. Az apukája is rendes ember lehet, de nagyon szomorú. A felesége elhagyta, és most kénytelen egyedül boldogulni. Nagyon igyekszik.
– Mi is jól megvagyunk egyedül – mondtam. – Figyelj, most takarítónő vagy. Miért nem maradsz egyfajta munkánál? Ne akarjál gyerekfelügyelő is lenni.
– Hetvenöt font egy héten. Az nem rossz. Ha még egy harmadik állást is találnék, amit a nap közepére besuvaszthatnék, akkor gondtalanul élhetnénk – ráncolta a szemöldökét Jo. – Hé, nem ég oda a meglepetésed?
Csak egy kicsit égett oda, a szélén. Le kellett vágni, végül aztán addig vagdostam, amíg a kerek tortából két betű maradt, egy nagy „J” és egy kis kerek „o”. Mivel nem volt otthon semmi a cukormázhoz, így egy kis eperdzsemet kentem a tetejére, és megszórtam Smarties drazséval.
– Csodálatosan néz ki – dicsérte Jo. – Ez neked nagyon jól megy.
Nem akarok hencegni, de első kísérletnek tényleg nem volt rossz.
Az álláshirdetésemet kiegészítettem egy sorral:
KITŰNŐ SÜTEMÉNYEKET KÉSZÍT
Jónak egyelőre nem mutattam meg a hirdetésemet. Meg akartam lepni. De amikor elvittem a hirdetést az újságoshoz, és megkértem Mr. Rajt, hogy tegye ki a kirakatba, hevesen megrázta a fejét.
– Te még nem dolgozhatsz. Még kislány vagy.
– A lányok ugyanolyan jól dolgoznak, mint a fiúk – mondtam sértődötten. – Sőt, jobban.
– Nem az a baj, hogy lány vagy. Túl fiatal vagy még. Nem vállalhatsz rendes munkát.
– De igen! Nézze, száz évvel ezelőtt teljes munkaidőben dolgozhattam volna cselédként. Erről írom az iskolai dolgozatom.
– Látod, pontosan ez az, amit a te korodban egy gyereknek csinálnia kell. Koncentrálni az iskolai munkára.
– Az iskolai munkáért nem lehet pénzt kapni.
– Ajaj, ti gyerekek! Állandóan csak pénzt akartok. Mit szeretnél? Egy bicajt? Gördeszkát? Számítógépet? Az én gyerekeim állandóan ezekért nyúznak. Ha az újságkihordó fiú valamiért nem jön, és megkérem a fiamat, hogy segítsen, akkor az az első kérdése, hogy „Mennyit fizetsz?”.
– Én is szívesen kiviszem az újságot – kaptam az alkalmon.
– Nem lehet. Értsd meg, törvényellenes. Azok az idők régen elmúltak már, amikor a gyerekek is dolgozhattak.
Láttam, hogy csak az időmet vesztegetem. Próbálkoztam a városi újságárusnál is, de ugyanazt mondta. Elhatároztam, hogy magamhoz ragadom a kezdeményezést. Elég jól szokott sikerülni. A szabadidőm nagyrészében hirdetéseket fénymásoltam, aztán bedobáltam a postaládákba mindenhol az utcánkban.
Mivel ráírtam a hirdetésre a telefonszámunkat is, ezért otthon azonnal leültem a telefon mellé, és vártam. És csak vártam, vártam.
– Mi van veled? – kérdezte Jo, akinek feltűnt mozdulatlanságom.
– Semmi.
– Ugyan már. Telefonhívást vársz?
– Talán.
– Ne szórakozz velem, Charlie. Túl kába vagyok ahhoz, hogy találgassak – ásított Jo.
Mióta a szupermarketban dolgozott, reggel ötkor kelt, ettől aztán pár nap alatt totál kimerült.
– Figyelj, miért nem fekszel le végre, és alszod ki magad. Nagyon fáradtnak látszol – mondtam.
– Útban vagyok netán? Kitől vársz telefont? – Jo álmos szemei hirtelen kipattantak. – Csak nem egy fiútól?
– Micsoda?
– Egy fiú hívására vársz.
– Én ugyan nem.
– Dehogynem. Van egy barátod – mondta Jo kuncogva.
– Ne hülyéskedj. Utálom a fiúkat.
– Ezt csak úgy mondod. Tudom, amit tudok. Biztos az a… hogy is hívják? Az, akivel együtt jársz suliba. Aki melletted ül.
– Jamie Edwards! Te viccelsz. Ki nem állhatom. Teljesen megőrjít, hogy egymás mellett kell ülnünk.
Jo nem normális. Mindig is utáltam Jamie-t. A legidegesítőbb fiú, akit valaha ismertem, és nekem pont mellé kellett ülnöm. Annyit jelentkezik Miss Beckworth óráin, hogy állandóan enyhe szellő lengedez körülöttem. És minden alkalommal, amikor jól válaszol – ami majdnem mindig megtörténik – állandóan egy önelégült kis fejbiccentéssel jelzi felém, hogy „látod, milyen szuper intelligens okostojás vagyok”.
Utálom, hogy amint kiad Miss Beckworth egy feladatot, ő azonnal nekikezd, spéci töltőtolla csak úgy serceg a papíron, mi, többiek meg csak a fejünket vakargatjuk, hosszú percekig húzzuk a margót a füzetünkbe, és az óránkat nézegetjük, vajon mennyi idő van még hátra a szünetig.