FőképI

– Téboly! – motyogtam. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad letérni az útról, Davus. Még hogy rövidebb útvonal!
– De apósom, te is hallottad, amit az a férfi mondott a tavernában. A Massiliába vezető út nem biztonságos. A városlakók be vannak zárva a falakon belülre, mert ostrom van. Caesar seregei az ostrommal foglalkoznak, ezért nem tudnak őrjáratozni az úton. Gall banditák garázdálkodnak mindenfelé, és feltartóztatnak mindenkit, aki az útra merészkedik.
– Ami azt illeti, most örömmel fogadnék egy gall banditát. Legalább útbaigazítana minket.
Körbenéztem a zavarba ejtően idegen és szilaj tájon. Fokozatosan bekeveredtünk egy hosszú, keskeny völgybe, amelynek sziklafalai mindkét oldalon felfoghatatlanul éles szögben magasodtak fölénk, mintha kőóriások emelték volna fel a fejüket. Egy idő után pedig arra eszméltünk, hogy minden irányból sivár, világos mészkőfalak zárják el az utunkat. A hegyszoros aljában patak csörgedezett, ám a hosszú, tikkasztó nyár szinte teljesen kiszárította. Apró fák vetettek árnyékot sziklás medrére. A lovaink óvatosan emelgették a lábukat az élesen fogazott sziklatömbök és a göcsörtös, férfikar vastagságú fagyökerek között. Nehézkesen haladtunk.
Aznap korán reggel indultunk el a tavernából. Megfogadtuk a fogadós tanácsát, és letértünk a sík, széles, római pontossággal megépített útról. A férfi azt mondta, hogy ha a Nap segítségével állandóan déli irányba tartunk, és egyenletesen lefelé megyünk a hegyről a tenger felé, mindenképp Massiliába jutunk, és már csak azért sem téveszthetjük el, mert Caesar seregének nagy része körülötte táborozik. Most, hogy a Nap lebukott a völgyet nyugatról határoló hegyek mögött, kezdtem úgy érezni, hogy a fickó a bolondját járatta velünk.
Egyre mélyültek az árnyak a sziklák között. A fák gyökerei, amelyek legyezőszerűen terültek el a köves talajon, mintha gyorsabban nőttek és vastagodtak volna a félhomályban. A szemem sarkából többször úgy láttam, mintha egy-egy rakás kígyó hemzsegne a kövek körül. A lovaknak is hasonló látomásaik támadhattak, mert újra meg újra felhorkantak, megbokrosodtak, és hozzácsapták a patáikat a rücskös ágakhoz.
Mivel fogalmam sem volt, hogy jutottunk be a völgybe, azt sem tudhattam, hogyan lehetne kikeveredni onnan. Jobb híján magamat próbáltam bátorítgatni. A nap jobb kéz felé bukott le a hegyek mögött, vagyis még mindig délnek tartottunk. Ugyanakkor a patak folyását is követtük, ami arra utalt, hogy a tenger felé haladunk. Délnek, a tenger felé, ahogy a fogadós tanácsolta. De hol a Hádészban járunk? Hol van Massilia, és hol vannak Caesar seregei? Mindenekelőtt pedig hogy juthatunk ki ebből a kőcsarnokból?
A napfény keskeny szalagja még mindig megvilágította a bal kéz felé eső keleti hegycsúcsokat, és vérvörösre festette a krétafehér kőzetet. A sugárzás szinte elvakított. Mire visszanéztem a völgyre, az árnyékok még százszor sötétebbnek látszottak. A mederben csörgedező víz koromfekete volt.
Meleg szél sóhajtott végig a sziklamedencében. A hangok és a látvány egyre inkább csalókává és bizonytalanná váltak; a levelek zizegésében emberek nyögését és kígyók sziszegését véltem hallani. Furcsa kísértetek imbolyogtak a sziklák között – eltorzult arcok, megkínzott testek, lehetetlen szörnyalakok –, aztán egy-kettőre beleolvadtak a kőfalba. Megborzongtam, habár a szél tényleg melegen fújt.
A mögöttem lovagoló Davus egy dallamot fütyörészett, amit egy gall vándorénekes adott elő a fogadóban, ahol előző éjjel megszálltunk. Legalább húsz nap telt el azóta, hogy elhagytuk Rómát, és én nem először töprengtem el azon, hogy a rendíthetetlen vejem vajon tényleg nem fél semmitől, vagy csak egyszerűen szegényes a fantáziája.
Hirtelen megrémültem. Valószínűleg megrántottam a gyeplőt, és valami kiáltásféle is kiszökhetett a torkomon, mert a lovam azonnal megtorpant, és Davus is előrántotta a rövidkardját.
– Mi történt, apósom?
Pislogtam egyet.
– Semmi…
– De apósom…
– Tényleg nem volt semmi.
Belebámultam a sziklákkal és alacsony ágakkal szerteszabdalt sötétségbe. A lebegő kísértetek között mintha egy arcot láttam volna, egy valódi emberi arcot, amelyből eleven szempár pillantott vissza rám – ráadásul ismerős szempár.
– Mit láttál, apósom?
– Azt hittem, hogy láttam egy… embert.
Davus is a homály felé meresztgette a szemét.
– Egy útonállót?
– Nem. Egy férfit, akit egykor ismertem… De ez képtelenség.
– Ki volt az?
– Catilinának hívták.
– A lázadó? Hiszen őt réges-rég lefejezték, amikor én még gyerek voltam.
– Nem olyan régen. Tizenhárom éve. – Felsóhajtottam. – De igazad van, Catilina életét vesztette egy csatában. Én magam is láttam a fejét… egy karóra tűzve annak a hadvezérnek a sátra előtt, aki legyőzte.
– Ezek szerint mégsem lehetett Catilina, akit az imént láttál, igaz?
Davus hangja alig észrevehetően megremegett.
– Persze, hogy nem. Csak a fény játéka… levelek árnyéka volt az egyik sziklán… egy vénember képzelgése. – Megköszörültem a torkomat. – Catilina sokszor eszembe jutott az utóbbi napokban, ahogy közeledtünk Massilia felé. Tudod, amikor úgy döntött, hogy elmenekül Rómából, az ellenségei elől, ide akart jönni… úgy értem, Massiliába. Massilia maga a világ vége, legalábbis a Rómából száműzöttek számára. Biztonságos menedéke azoknak a megkeseredett veszteseknek és pórul járt cselszövőknek, akiknek szertefoszlott Rómában az összes reményük. Massiliában örömmel fogadják őket, feltéve, hogy elég arannyal érkeznek a bebocsáttatáshoz. Catilina viszont nem ezt az utat választotta. Megfordult, és szembenézett az ellenségeivel. Az ütközetben aztán ott is hagyta a fogát. – Megborzongtam. – Irtózom ettől a helytől! Csupa kopár szikla és elsatnyult fa!
Davus vállat vont.
– Nem tudom. Szerintem szép táj.
Oldalba rugdostam a lovamat, és tovább indultunk.
Furcsa tréfát űzött velünk az idő, mert mintha a körülöttünk borongó félhomály nem mélyült volna jobban. Nem lett sötétebb, bár nem lett világosabb sem. Egy szürkületi világba érkeztünk, ahol testetlen fantomok suttogtak és röpködtek a fák között.
A legidegesítőbb mégis az volt, hogy a hátam mögött haladó Davus egyfolytában fütyörészett, mintha meg sem érezné a kísértetek jelenlétét. Olyanok voltunk, mint két alvó, akik különböző álmot álmodnak.
– Nézd, apósom, ott feljebb! Valamiféle templomnak tűnik…
Az is volt. Váratlanul kikeveredtünk a sziklák labirintusából. A patak bal kéz felé elkanyarodott. A jobb kéz felé magasodó sziklafal nagy ívben eltávolodott tőlünk, és helyet adott egy félkör alakú tisztásnak, amely egy hatalmas mészkőből emelt amfiteátrumra hasonlított. A párkányszerű magaslatokról gyenge kis vízesés hullott alá. A falból számtalan forrás fakadt, a repedéseken páfrányok és mohatelepek kandikáltak ki.
Sík volt előttünk a talaj. Valamikor, az ősi időkben megtisztították ezt a teret, hogy szőlőt termesszenek rajta. Ferde póznák jelezték az egymástól szabályos távolságban elhelyezett sorokat, ám mostanra temérdek gaz nőtte be a levelektől és sötét szőlőfürtöktől roskadozó tőkéket.
Szokatlan kerítés vette körül ezt a szőlőültetvényt. Amikor közelebb értünk, rájöttem, hogy csontokból készült – nem állati, hanem emberi csontokból. Emberi kar- és lábszárcsontokat szögeltek össze és fúrtak bele a földbe. A csontok egy része már elrothadt és szétporladt; erre utalt sötétbarna és fekete színük. De voltak olyanok is, amelyeket kifehérítettek, és teljes épségben őriztek meg. Két mészkőoszlop jelezte a bejáratot a kerítésen. A pülónokra csatajeleneteket ábrázoló domborműveket véstek. A győztesek olyan páncélt és tarajos sisakot viseltek, amilyet a görög tengerészek szoktak; a vesztesek gallok voltak bőrnadrágban és szárnyas fejfedőben. A kaputól egy kövezett ösvény vezetett az ültetvény közepére, ám a kőlapokat szinte már megfojtották a gyomok. Az ösvény túlsó végén magasodott az aprócska, kupolás templom. Teljesen áthatott a hely fonák idegensége. A szürkület is felderült kissé, mintha a kis templom halványan derengene, mintha a sápadt márványfalak elvörösödtek volna az alkonyatban.
Hallottam, hogy Davusnak is elakad a lélegzete.
– Apósom, én ismerem ezt a helyet!
– Hogy lehet az, Davus? Álmodtál róla?
– Nem, a fogadóból, ahol legutóbb megszálltunk. Erről a helyről énekelt!
– Ki?
– A vándor dalnok. Miután lefeküdtél, én még fent maradtam, és hallgattam. Erről a templomról énekelt.
– És miről szólt az ének?
– Egyszer régen görög hajósok érkeztek ide. Miután elhajóztak Itália és Szicília mellett, itt kötöttek ki, Gallia déli partján. Várost alapítottak, és Massiliának nevezték el. A gallok először szívesen fogadták őket, de aztán bekövetkezett a baj… csaták… háború. Az egyik csata egy szűk völgyben zajlott, ahol a massiliaiak csapdába ejtették a gallokat, és ezrével mészárolták le őket. Olyan sok vér szivárgott a talajba, hogy másnapra rengeteg szőlő hajtott ki. A massiliaiak a legyilkolt gallok csontjából építettek kerítést a szőlőskert köré. A gallok még mindig szoktak énekelni erről. Ezt a dalt fütyültem egész nap. És tessék, most itt vagyunk!
– És a templom?
– Arról nem tudok semmit. Gondolom, a massiliaiak építették.
– Megnézzük? Talán ha feláldozok valamit egy helyi istenségnek, kijutunk végre erről az átkozott helyről.
Leszálltunk a lovakról, és hozzákötöttük őket a pülónokból kiálló vaskarikákhoz. Utána megindultunk a töredezett ösvényen. A szőlőtőkék remegtek körülöttünk a meleg fuvalmaktól. Olyan kék volt az ég, mint a tenger mélye; korallszín és sárga sávok húzódtak végig rajta. Odaértünk a templom lépcsőjéhez, majd felnéztünk. Domborművek díszítették a koronapárkányzatot, amely a tetőt szegélyezte, ám a festék annyira lekopott a márványról, hogy nem tudtam kivenni a jeleneteket. Felmentünk a lépcsőn. A bronzajtó kimerevedett pántokon függött, félig nyitva. Oldalvást surrantam be az ajtótáblák között. Davusnak nem volt sok választása: erőszakkal préselte be magát.
A mennyezetnél lévő apró repedések ugyan engedtek be némi fényt, ám mégis sötét volt odabenn. Az összes fal belevegyült a feketeségbe. Kényelmetlen érzés lett úrrá rajtam: mintha egy határok nélküli, lidérces világba csöppentem volna. Aztán kisvártatva egy emelvény vonta magára a figyelmemet a helyiség közepén. Volt valami az emelvényen, valami formátlan, idegenszerű dolog. Közelebb léptem, hogy közelebbről megnézzem.
Egy kéz markolta meg a vállamat, és hallottam, ahogy az acélpenge kicsúszik a kardhüvelyből. Összerezzentem, ám aztán éreztem a fülemen a meleg lélegzetet. Csak Davus volt az.
– Mi van azon az emelvényen? – kérdezte. – Egy ember? Vagy…
Ugyanolyan tanácstalan voltam, mint ő. A kőállványon lévő alak nem lehetett egy álló istenség. Talán egy négykézláb kuporgó ember volt, aki minket nézett. Vagy talán egy Gorgó. A fantáziámban rémségesnél rémségesebb lények születtek meg.
Aztán hirtelen egy zaj visszhangzott végig a helyiségen – egy köpködő, kuncogó, sziszegő hang.
Az ajtó felől, a hátunk mögül érkezett. Megpördültem. Mivel a fény is az ajtóból jött, csak egy körvonalat láttam. Egy pillanatra elképzeltem, hogy egy kétfejű szörny mered ránk karmos végtagokkal, és vicsorogva figyel minket az ajtóból. Hamar rájöttem azonban, hogy az ugató hang visszafogott nevetés, és azért látok két fejet, mert két férfi jött be a templomba. A tompán fénylő páncél, a láncing és a kivont kardok azonnal elárulták, hogy katonákkal van dolgunk. Mindketten egyszerre préselték át magukat az ajtón, ezért egymásba kapaszkodtak, és kuncogtak.
Davus elém lépett, és felemelte a kardját. Visszahúztam magam mellé.
Az egyik katona megszólalt.
– Szép, ugye?... Az a valami ott az oltáron.
– Ki…? – hebegtem. – Mi…?
– Hallgasd csak, Marcus, az öreg latinul beszél! – kurjantott a másik katona. – Akkor hát nem gall vagy? Vagy egy massiliai, aki megmenekült az akasztástól?
Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam.
– Római polgár vagyok. A nevem Gordianus.
A harcosok abbahagyták a nevetgélést, és elengedték egymást.
– És az a nagydarab… a rabszolgád?
– Davus a vejem. Ti kik vagytok?
Az egyik katona vállával nekifeszült az ajtónak, és egy arasznyival szélesebbre tárta. Az ajtópánt úgy nyikorgott, hogy a fogam is belesajdult. A másik katona, aki velünk beszélt, karba fonta a kezét.
– Mi Caesar katonái vagyunk, és itt mi teszünk fel kérdéseket. Kell ennél többet tudnod, Gordianus polgár?
– Attól függ. Legközelebb, amikor Gaius Juliusszal beszélek, talán nem árt, ha a neveteket is tudom.
Nem láttam az arcukat, de a beálló csendből arra következtettem, hogy sikerült megfognom őket. Tényleg ismertem annyira a vezérüket, hogy az első neveit használjam? Tisztában voltak vele, hogy akár hazudhatok is – vagy mégsem. Egy polgárháborútól feje tetejére állított világban nehéz eldönteni, mennyire hihetünk egy idegennek egy szokatlan helyen – márpedig ennél szokatlanabb helyet keveset láttam életemben.
Az egyik katona megköszörülte a torkát.
– Nos, Gordianus polgár, elsőként tegyük azt, hogy rászólsz a vejedre: tegye el a kardját.
Biccentettem Davus felé, aki morogva elrakta a fegyverét.
– Nem nektek akart ártani – közöltem.
Hátranéztem az emelvényre a terem közepén. Most már több fény érkezett az ajtó felől, ezért ki lehetett venni a furcsa alakot, de még így is zavarba ejtett.
– Ó, őmiatta! – kiáltott fel a harcos. – Tőle nem kell félnetek, az csak Artemisz.
Összevont szemöldökkel tanulmányoztam a szobrot.
– Artemisz a vadászat és a vadon istennője. Íjat hord magánál, és egy szarvasbika hátán szokott ülni. Egyébiránt gyönyörű.
– Ezek szerint a massiliaiak sajátos módon értelmezik a szépséget. Ugyanis ez tényleg Artemisz temploma, és az… bármi is legyen ott az emelvényen… maga az istennő. Hinnétek, hogy Ióniából hozták magukkal ötszáz évvel ezelőtt, amikor áttelepültek ide? Még azelőtt történt, hogy a nőstényfarkas rátalált Romulusra és Remusra; legalábbis a massiliaiak ezt állítják.
– Azt akarod mondani, hogy ez egy görög szobrász műve? Nem tudom elhinni.
– Szobrász? Ki mondta azt, hogy ez egy szobor? Ki mondta, hogy bárkinek a műve? Ez a tárgy az égből esett le tűzesővel és füstfelhőkkel… a massiliaiak elmondása szerint. A papjaik kijelentették, hogy ez Artemisz. Hát ha az ember egy bizonyos szögből nézi, akár láthatja is… – Megrázta a fejét. – Mindegy, a lényeg az, hogy Massilia lakói Artemiszt tisztelik legjobban az összes isten közül. Ez az Artemisz pedig egyes-egyedül hozzájuk tartozik. Fából is gyakran kifaragják ennek a figurának a mását, és az otthonaikban tartják, ahogy a rómaiak Hermészt vagy Apollónt.
Újból szemügyre vettem az emelvényre helyezett figurát, és félrebillentett fejjel mintha tényleg sikerült volna kivennem valami nőies formát. Mellek csüngtek róla – sokkal több, mint kettő –, és a hasa is jócskán fel volt dagadva. Semmi kifinomultságról, semmi kézműves ügyességről nem árulkodott. Durva, primitív, ősi tárgy volt.
– Honnan tudod mindezt? – kérdeztem.
A katona kidüllesztette a mellkasát.
– Mi ketten Marcus bajtársammal tudjuk, mert mi kaptunk azt a feladatot, hogy őrizzük a templomot. Mialatt az ostrom zajlik, nekünk kell távol tartanunk az útonállókat és a fosztogatókat ettől az épülettől és a környező ligettől. Bár fogalmam sincs, mit tudnának elvinni, hiszen ti is láthatjátok, mennyire elhanyagolták ezt a helyet a massiliaiak. De ha vége lesz az ostromnak, Caesar nem akarja, hogy Pompeius vagy bárki más azzal vádolja: tiszteletlenül bánt a helyi szentélyekkel és templomokkal. Caesar minden istenség előtt lerója tiszteletét, legyen az akár egy égből hullott kő is.
Ránéztem a katona rút képére.
– Te nem sokra becsülöd az isteneket, ugye?
Elvigyorodott.
– Imádkozom, ha szükséges. Marshoz a csaták előtt. Venushoz, amikor elvetem a kockát. De máskülönben nem hinném, hogy az istenek túl sokat törődnének velem.
Összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem a szobrot az emelvényen. Sötét, márványos felületű kőből készült, egyes helyeken fényes és áthatolhatatlan volt, más helyeken viszont apró lyukacskák pettyezték. A völgyön átlovagolva sok fantom-alakzatot láttam, a fény és az árnyék ezerféle gúnyos játékot űzött a szememmel, ám egyik sem volt olyan furcsa, mint ez.
– Neve is van ennek az égi kőnek – szólalt meg ismét a katona. – De görögnek kell születned ahhoz, hogy képes legyél kiejteni. Egy rómainak lehetetlenség…
– Xoanon.
A hang valahonnan a templom belsejéből érkezett. A különös szó – már ha tényleg szó volt, és nem pusztán egy köhögés vagy tüsszentés – valósággal belerobbant a helyiség csendjébe, és visszhangzott a falak között. A katonák éppúgy megriadtak, mint én. Magukhoz szorították a sisakjukat, forgatták a szemüket, és közben a kardjukat csörgették.
Egy kámzsás alak lépett elő az árnyékból. Akkor is ott kellett lennie, amikor Davusszal beléptünk az ajtón, de egyikünk sem vette észre a sűrű homályban.
A férfi rekedt, nyers suttogással beszélt.
– Az égi kőnek xoanon a neve, és xoanonnak hívják Massilia lakói azokat a kis Artemisz-szobrokat is, amiket fából faragnak ki.
A harcosok hirtelen látványosan megkönnyebbültek.
– Csak te vagy az! – mondta a beszédesebbik. – Azt hittem… Azt sem tudtam, mit gondoljak. Alaposan megijesztettél minket.
– Ki vagy te? – kérdeztem. A férfi arcát eltakarta a csuklya. – Te vagy a templom papja?
– Pap? – A katona felnevetett. – Ki látott már ilyen rongyokba öltözött papot? – A kámzsás alak nem válaszolt, csak elment a harcosok mellett, és kisétált az ajtón. A katona a saját fejéhez mutatott, ezzel jelezve, hogy az idegennek megbomlott az elméje. Halkabban folytatta. – Úgy hívjuk: „Rabidus.” Nem mintha veszélyes lenne, csak az agya megzápult egy kissé.
– Itt él?
– Ki tudja? Nem sokkal azután jelent meg a táborban, hogy Caesar megkezdte az ostromot. A vezéreink köréből kaptuk a parancsot, hogy hagyjuk békén. Itt jár-kel közöttünk, ahogy kedve tartja. Néha eltűnik, aztán megint felbukkan. Azt mondják, jövendőmondó, bár alig mond valamit. Pontosan olyan furcsa, mint ez a hely, de ártalmatlan, efelől biztosíthatlak.
– Massiliából való?
– Lehet. De lehet, hogy gall. Sőt, akár még római is lehet, hiszen beszél latinul. Annyi bizonyos, hogy ismeri ezt a helyet, ahogy az imént te is hallhattad. Minek is nevezte azt a rakást az emelvényen? – A katona megpróbálta utána mondani a szót, de nem sikerült neki. – Miért nem jöttök már ki ebből a nyavalyás templomból a vejeddel együtt? Olyan sötét van idebent, hogy az orrotokig sem láttok.
Követtük a katonákat a tornácra, majd lementünk a lépcsőn. A látnok a kapunál állt, ahol immár öt ló várakozott az oszlopokhoz kötve.
– Nos hát Gordianus Rómából, mi keresnivalód van neked itt? – kérdezte a katona.
– A legfőbb keresnivalóm egy kivezető út ebből a völgyből.
A harcos nevetett.
– Mi sem könnyebb ennél! Marcusszal ki tudunk vezetni titeket. Sőt, elvezetünk benneteket egészen a parancsnokom sátráig. Mivel te olyan viszonyban vagy a vezérrel, hogy „Gaius Juliusnak” szólítod, talán szívesebben adod elő egy tisztnek, hogy mi járatban vagy. – A szeme sarkából sandított ránk. – Akárkik is vagytok, be kell vallanom, örülök neki, hogy idetévedtetek. Itt nem történik semmi, távol vagyunk az események sűrűjétől. Ti vagytok az első látogatók a templomban, amióta itt őrködünk. Biztos, hogy nem fosztogatni jöttetek? Vagy kémkedni?... Csak tréfáltam!
Felkészítettük a lovainkat. A katonák is ezt tették. A jövendőmondó egy darabig beszélgetett velük. A katona felénk fordult.
– Rabidus azt mondja, hogy egy darabig velünk akar lovagolni. Nem bánjátok?
Néztem, ahogy a kámzsás alak felszáll billegő hátú lovára, aztán vállat vontam.
A katonák egy keskeny hasadékhoz vezettek, ami eddig teljesen láthatatlan maradt előttünk, mert csak akkor lehetett felfedezni, ha közvetlenül előtte álltunk. Kétlem, hogy Davusszal valaha is rátaláltunk volna, sőt még fényes nappal is elmentünk volna mellette. Egy sziklás ösvény futott végig a meredek mészkőfalak között, olyan közel, hogy ha széttárom a karom, mindkettőt elérhettem volna. Az átjáró mély sötétségbe burkolózott; úgy éreztem magam rajta, mint a templom belsejében. A lovam rángatózással mutatta ki tiltakozását, amiért ennyire durva felszínre kellett jönnünk, vadidegen tájon, szinte vaksötétben. Végül egy sápadt, függőleges fénycsík jelent meg előttünk. Az ösvény lejteni kezdett, egyre élesebb szögben, míg végül szinte lépcső lett belőle.
Olyan hirtelen jöttünk elő a hasadékból, amilyen hirtelen belekerültünk. Mögöttünk megint csak egy tömör sziklafalat lehetett látni. Előttünk sötét és sűrű erdőség borongott.
– Hogy fogunk átmenni ezen a vadonon késő éjjel? – kérdeztem halkan Davustól. – Több órába kerül, mire átjutunk rajta.
A hangra, ami válaszolt, összerezzentem. Rájöttem, hogy a jós beszél. Azt hittem, elöl lovagol a katonákkal, ám ő váratlanul mellettem termett.
– Ezen a helyen semmi sem az, aminek látszik – suttogta rekedten. – Semmi!
Mielőtt felelhettem volna, a harcosok megfordultak, visszaügettek hozzánk, és két oldalról körbevettek minket, akár egy terelnivaló nyájat. Tényleg azt képzelték, hogy belemenekülnénk abba a sötét, feneketlen erdőbe?
Ám mint kiderült, a vadon mégsem volt olyan hatalmas. Csak pár percig lovagoltunk a mindent beburkoló sötétségben, és máris egy széles tisztáson kötöttünk ki. Az alkony utolsó fénysugarai még gyéren megvilágították a fűből kiálló facsonkokat. Az erdőt kiirtották.
A beszédesebb katona észrevette, hogy zavarban vagyok, és elnevette magát.
– Caesar műve! – közölte. – Amikor a massiliaiak nem akarták megnyitni előtte a kapuikat, ránézett a vaskos városfalakra, és úgy döntött, hogy legjobb lenne a tenger felől rohamozni. Csakhogy akadt egy kis gond: nem voltak hajói! A következő döntése az volt, hogy másnapra egy flottát kellett építeni. Ám a hajóépítéshez nagy fák kellenek: ciprusok, kőrisek, tölgyek. Ezen a vidéken ritka az ilyen erdő, ezért is tartották szentnek Massilia lakói ezt a vadont, és évszázadok óta, amióta csak letelepedtek, egy ujjal sem nyúltak hozzá. Úgy hiszik, istenek laktak ebben az erdőben, olyan istenek, akik jóval korábban választották lakóhelyül ezt a tájat a massiliaiaknál; olyan vénséges és homályba veszett istenek, akiknek a gallok még nevet sem adtak. Buja és vad volt ez a sűrű rengeteg, a sok éves avar csak úgy porlott az ember lába alatt, és a lombok között házméretű pókhálók lengtek. Massilia lakói szentélyeket építettek, bárányokat és kecskéket áldoztak az oltárokon az erdő ismeretlen istenei számára. Soha nem értettek a fákhoz, mert féltek tőle, hogy ezek a túlvilági hatalmak valahogy megtorolják.
– Csakhogy Caesar nem ijed meg az ilyesmitől. Ó, dehogy! „Vágjátok ki azokat a fákat, és építsétek meg a hajóimat!” – parancsolta. Az embereinek viszont inába szállt a bátorsága, megdermedtek, és nem mertek lecsapni a fejszéikkel. Ott álltak, és remegve bámulták egymást, mint holmi gyerekek. Férfiak, akik városokat égettek fel, ezrével ölték a gallokat, és még magát Pompeiust is kiűzték Itáliából… féltek megtámadni egy erdőt. Caesar nagyon haragudott. Kivett egy kétfejű fejszét az egyik embere kezéből, félretolta a katonát, és lesújtott a legnagyobb tölgyfára, amit a környéken látott. Forgácsok repültek szét a levegőben. Az öreg tölgy nyikorgott és nyögdösött. Caesar viszont nem állt meg addig, amíg a fa földön nem hevert. Utána már mindenki hozzálátott a favágáshoz. Féltek, hogy Caesar rájuk is lesújt azzal a fejszével!
A katona harsányan felröhögött.
Bólintottam. A lovam megkönnyebbült, amióta elhagytuk a sziklás szorost. A fatönkök között már magabiztosabban lépdelt.
– De ha ez az erdő szent volt… mintha azt mondtad volna, hogy Caesar tiszteli a massiliaiak szent helyeit.
A katona horkantott egyet.
– Amikor az az érdeke!
– Nem fél, hogy szentségsértést követ el?
– Szentségsértés volt kivágni egy pókhálóval és vastag talajtakaróval teli öreg erdőt? Nem is tudom. Talán a jós el tudja dönteni. Te mit mondasz, Rabidus?
A jövendőmondó nem nagyon osztozott a társaságunkban; arrébb lovagolt. Kámzsás fejét a katona felé fordította, és rekedten, megfeszített hangon szólította meg.
– Tudom, miért jött ide a római.
– Mi? – A katona megrökönyödött, de hamar visszaült az arcára a vigyor. – Hát akkor áruld el! Legalább nem kell megkínoznunk azért, hogy kivallassuk. Csak vicceltem! Tessék, jövendőmondó, hallgatunk.
– A fiát keresi.
A vérem is megfagyott az arctalan csuklya alól érkező különös hang hallatán. Mintha szárnyak repkedtek volna a gyomromban. A fiam nevét suttogtam: Meto!
A jövendőmondó meghúzta a lova kantárszárát, és megfordult.
– Mondjátok meg a rómainak, hogy menjen haza. Nincs dolga itt. Semmit sem tud tenni, hogy megmentse a fiát.
Lassan visszaügetett abba az irányba, ahonnan jött, az erdő utolsó megmaradt sánca felé.
A katona elfintorította az arcát, és összerezzent, mint amikor a kutya a vizet rázza le magáról.
– Fura egy alak! Örülök, hogy végre csak a hátát mutatja felém.
Davus megrángatta a tunikám ujját.
– Apósom, ez az ember tényleg látnok! Különben honnan tudhatta volna, hogy…
Rásziszegtem, hogy elhallgattassam. Egy őrült pillanatig úgy éreztem, muszáj visszafordulnom és a csuklyás figura után mennem, hogy meghallgassam, mit tud még mondani. De tudtam, hogy a katonák, akármennyit is viccelődnek, soha nem engedték volna meg. Be kellett vallanom magamnak: a foglyaik voltunk.
Felmentünk egy alacsony dombra. A csúcsán a katona megállt, és egyenesen előre mutatott, egy másik dombtetőre, ahol tábortüzek égtek.
– Látjátok? Az ott Caesar tábora. Mögötte pedig Massilia terül el, háttal a tenger felé. Előbb-utóbb megnyitja előttünk a kapuit. Mert Caesar így akarja!
Hátranéztem. A fatönkök tengere fehéren világított a holdfényben. A rejtélyes jós beleveszett az éjszakába.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza