Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Részlet Lawrence Block: Bérgyilkos című könyvéből

Lawrence Block 1938-ban született, majd miután megszerezte a diplomáját az ohiói Antioch College-ban, egy New York-i kiadó postázójában kezdett el dolgozni. Első novellája 1957-ben jelent meg, azóta folyamatosan publikál: a mai napig több mint 60 kötete látott napvilágot. Lawrence Block három regénysorozatával szerzett igazán nagy megbecsülést: az Evan Tanner-sorozat főszereplője a koreai háború veteránja, aki egy sebesülés folytán nem tud aludni; a Bernie Rhodenbarr-sorozat főhősének antikváriuma van, de estenként kiváló besurranó tolvajként tevékenykedik; a Matt Scudder-sorozat címszereplője pedig egy engedély nélkül dolgozó magándetektív, akinél jobban kevesen ismerik New York sötét világát. Hírnevét alapvetően az egyedülálló Matt Scudder-regényeknek köszönheti, amelyekért minden létező elismerést megkapott Amerikában: az Edgar-, Shamus– és Maltese Falcon-díjak mellett 1994-ben a Mystery Writers of America odaítélte neki a Mystery Grand Master-címet is, amelyet őelőtte többek közt Ross MacDonald is megkapott.
A második feleségével Manhattanben élő Lawrence Block megrögzött New York-i: a város nagy krónikásaként tartják számon, de ennek ellenére rengeteget utazik. A szeptember 11-i terrortámadás kapcsán írt Small Town című regénye 2003 tavaszán került az olvasók kezébe, világszerte nagy sikert aratva.


HADNAGYRA HALLGAT

Keller a United repülőtársaság gépével repült Portlandig. New York és Chicago közt a gépen elolvasott egy magazint, megebédelt az O’Hare repülőtéren, majd Chicago és Portland között megnézett egy filmet. Helyi idő szerint háromnegyed három volt, amikor kézipoggyászával a kezében leszállt a gépről, s még így is egy órát kellett várnia a Roseburg felé induló csatlakozásra.
Ám amikor meglátta, mekkora gépen kellene repülnie, átsétált a Hertz autókölcsönzőhöz és bérelt egy kocsit pár napra. Megmutatta nekik a jogosítványát és a hitelkártyáját, mire adtak neki egy alig ötezer kilométert futott Ford Taurust. Arra már nem vette a fáradságot, hogy a Portlandből Roseburgbe szóló jegyét visszaváltsa.
Az autókölcsönzős kislány megmutatta, hogyan tud rákanyarodni az I-5-ös útra. Keller felhajtott az autópályára, és három kilométerrel a megengedett sebességhatár alá állította be a tempomatot. Mindenki a sebességhatár fölött szokott vezetni, de ő nem sietett, mert nem szerette volna, ha valaki közelebbről is megvizsgálja a jogosítványát. Nem volt vele semmi gond, de nem árt az óvatosság.
Még mindig világos volt, amikor a második kijáratnál lekanyarodott Roseburg felé. A Douglass Innben foglalt szobát a Stephens utcában. Minden gond nélkül odatalált. Az utcai fronton adtak neki egy földszinti szobát, de ő inkább egy emeletihez ragaszkodott.
Kicsomagolt, lezuhanyozott. A telefonkönyvben volt egy térkép Roseburgről. Tanulmányozta, belőtte, hova kell mennie, majd kitépte a térképet a telefonkönyvből és elindult járni egyet. A kis nyomda a Jackson utcában volt pár sarokkal feljebb, egy trafikos és egy műtermi fotós között, amelynek kirakata tele volt esküvői képekkel. A Gyorsnyomda a bejárati ajtó mellett akciós árú esküvői meghívókat hirdetett, talán azért, hogy a fotóstól kifele jövő párok egy füst alatt ezt is elintézhessék.
A Gyorsnyomda persze zárva volt, ahogy a trafikos, a műtermi fotós, és a meg egy ajtóval odébb székelő ékszerzálogház is. Ahogy Keller elnézte, a környéken minden zárva volt. Nem időzött sokat. Két sarokkal lejjebb talált egy mexikói éttermet, amely elég szutykosnak tűnt ahhoz, hogy valódi mexikói ételt szolgáljanak fel. Az utcán vett egy újságot, és azt olvasta, mialatt csirkeraguját ette. A csirke finom volt és nevetségesen olcsó. Ha ez az étterem New Yorkban lenne, gondolta Keller, akkor legalább háromszor ennyibe kerülne minden, és az utcán állnának sorba az emberek, hogy bejussanak.
A pincérnő vékony volt, szőke és még csak távolról sem mexikói. Rövidre vágott haja kiemelte filléres szemüvegkeretét, s az ujján egy eljegyzési gyűrűt viselt, közepén aprócska gyémánttal. Talán a vőlegényével együtt választották a szomszédos zálogházban. Talán a műtermi fotós készíti majd az esküvői képüket. S talán Bért Engleman nyomtatja ki esküvői meghívóikat. Minőségi nyomtatás, alacsony árak, megbízható szolgáltatás.
Keller reggel ismét ott állt a Gyorsnyomda előtt, és a kirakaton keresztül figyelte a bennlévőket. Egy barna hajú asszony ült a fémasztal mögött s telefonált. Egy szarukeretes szemüveget viselő, rövidujjú inges férfi állt a fénymásolónál. Kurtára nyírt haja kihangsúlyozta tojásalakú fejét. Kopaszodott, és emiatt idősebbnek látszott, de Keller tudta jól, mindössze csak 38 éves.
Keller a zálogház kirakatánál állt, és elképzelte, amint a pincérlány a vőlegényével kiválasztja az eljegyzési gyűrűket. Persze valamit bele is vésetnek a gyűrű belső részébe, oda, ahol senki se látja, csak ők. Albérletben fognak majd lakni? Egy ideig, határozta el Keller, amíg összespórolják egy lakás kezdőrészletét. Egy kis lakásét, hogy aztán nagyobbá költözzenek, amikor már rákaptak az önálló élet ízére.
A sarki papírboltban Keller vett egy üres jegyzettömböt és egy fekete filctollat. Négy papírt tépett ki a tömbből, mire elégedett lett az eredménnyel. A Gyorsnyomdában a barna hajú asszony elé tolta a papirost.
– A kutyám megszökött – magyarázta. – Arra gondoltam, hogy nyomtattatok néhány szórólapot és kiragasztom őket.
ELVESZETT KUTYA, írta a papírra. KEVERÉK, FÉLIG NÉMETJUHÁSZ. HADNAGYRA HALLGAT. TEL: 555-1970.
– Remélem, megtalálja – mondta az asszony. – Kan kutya? Gondolom, ha egyszer Hadnagy a neve, nem?
– Kan – válaszolt Keller. – Talán ezt is bele kellett volna írnom?
– Szerintem nem fontos. Nem akar jutalmat felajánlani? Általában szoktak, bár nem tudom, van-e jelentősége. Ha én megtalálnék egy kutyát, nem törődnék a jutalommal. Minél hamarabb vissza akarnám adni a tulajdonosának.
– Nem mindenki olyan rendes, mint maga – válaszolta Keller. – Talán mégis írnom kellene valamit a jutalomról. Nem is gondoltam rá. – Rátámaszkodott a pultra és a papírt bámulta. – Nem is tudom – mondta végül. – Az egész olyan szedett-vedettnek tűnik, nem? Talán meg kéne
kérnem magukat, hogy nyomtassák ki rendesen.
– Talán – mondta az asszony. – Ed? Idejönnél egy pillanatra, hogy ránézz erre?
A férfi szarukeretes szemüvegben odasétált, és kijelentette, hogy egy elveszett kutya esetében a kézírásos szórólap sokkal hatásosabb. – Személyesebbé teszi – mondta. – Szívesen kinyomtatom magának, de véleményem szerint ez sokkal hitelesebb. Feltéve persze, ha valaki megtalálja a kutyát.
– Nem világpolitikai jelentőségű dolog, hogy elveszett – mondta Keller. – A feleségem ragaszkodik hozzá, én pedig szeretném, ha valaki megtalálná, de van egy olyan érzésem, hogy nem fog előkerülni. A nevem Gordon, Al Gordon.
– Ed Vandermeer – válaszolt a férfi. – Ő pedig a feleségem, Betty.
– Örvendek – bólintott Keller. – Ötven elég lesz ebből a szórólapból, gondolom. Több mint elég, de maradjunk ötvennél. Sokáig tart míg lehúzzák?
– Most rögtön megcsinálom. Három perc alatt kész vagyunk, három dollár ötven lesz a vége.
– Remek – bólintott Keller. Lecsavarta a filctoll kupakját és a papír fölé hajolt: – Csak pár szó a jutalomról.
Hotelszobájában Keller feltárcsázta a számot, amely White Plainsben csörgött ki. Amikor a nő felvette a kagylót, így szólt: – Dot, hadd beszéljek vele. – Pár percig várakozott, majd így folytatta: – Itt vagyok, ő az, semmi kétség. Most éppen Vandermeer a neve. A feleséget viszont még mindig Bettynek hívják. A férfi White Plainsben megkérdezte, mikor ér vissza.
– Mi van ma? Kedd? Péntekre foglaltam repülőjegyet, de lehet, hogy pár nappal tovább tart. Találtam egy jó éttermet, a motelben pedig lehet fogni az HBO-t. Nem kapkodom el. Fölösleges lenne: Engleman úgyse megy sehova.
Keller a mexikói étteremben ebédelt. Ezúttal nemcsak csirkét, hanem marhát és disznót is rendelt: mindenből egy keveset. A pincérnő megkérdezte, piros vagy zöld chilit kér.
– Amelyik erősebb – válaszolta Keller.
Talán egy nagy lakóautót vesznek, gondolta. Nem túl tágas, ám olcsó – kezdetnek kiváló. De lehet, hogy mégis egy kétszintes sorházat vásárolnak, s a tetőteret kiadják. Abból pedig nemcsak a kamatokra telik, hanem egy másik, kisebb lakás kezdőrészletére is. És azt is ki lehet adni. Így kerül az ember egy szempillantás alatt az ingatlanbizniszbe. Nincs többé felszolgálás, s a férj is abbahagyhatja a munkát a fafeldolgozóban, hogy soha többé ne kelljen aggódnia a létszámleépítés miatt.
Miből lesz a cserebogár, gondolta Keller.
Délután a városban sétált. Az egyik fegyverboltban a tulajdonos, McLarendon megmutatott neki pár vadászpuskát és karabélyt. A falon ez a felirat állt: A FEGYVEREK NEM ÖLNEK MEG SENKIT, HACSAK NEM CÉLZOL PONTOSAN. Keller politikáról és társadalmi, gazdasági kérdésekről cserélt eszmét McLarendonnal. Nem volt nehéz kitalálni, mi az álláspontja, s azt Keller gyorsan a magáévá is tette.
– Amit igazán venni szeretnék – kezdte Keller –, az egy pisztoly.
– Meg akarja védeni a tulajdonát és saját magát – bólintott McLarendon.
– Erre gondoltam.
– És a szeretteit.
– Őket is.
Keller hagyta, hogy a férfi eladjon neki egy revolvert. A szabályok értelmében azonban csak négy nappal a vásárlás után vihette volna cl a fegyvert.
– Maga forrófejű? – kérdezte McLarendon. – Hazafele menet kihajol majd az ablakon és lelő egy járőrt?
– Nem tartom valószínűnek.
– Akkor hadd mutassak egy trükköt. Visszadatáljuk ezt a nyomtatványt négy nappal, s máris viheti a pisztolyt. Maga nem tűnik olyannak, mint aki könnyen elveszti a fejét.
– Mr. McLarendon, maga remek emberismerő.
– Ebben a szakmában – vigyorgott a férfi – csak így lehet.
Roseburg pont ideális méretű város. Az ember beül a kocsijába, tíz percig vezet, és máris a semmi közepén találja magát.
Keller megállította a Taurust a padkánál, leállította a motort, és lehúzta az ablakot. Az egyik zsebéből elővette a revolvert, a másikból pedig a töltényeket. A forgópisztoly, amelyet McLarendon állandóan maroklőfegyvernek hívott, egy .38-as revolver volt. McLarendon szeretett volna valami nagyobbat, erőteljesebbet eladni Kellernek, aki ha hagyja magát, most egy AK 47-es géppisztollyal üldögél a kocsijában.
Keller berakta a töltényeket a revolverbe, majd kiszállt a kocsiból. Egy sörösdoboz feküdt úgy húsz méterre az út mellett. Keller félkézzel célzott. Néhány évvel ezelőtt a tévében a rendőrök két kézzel kezdtek el célozni. Most már csak ezt látta az ember: a tévézsaruk kilesnek egy ajtó mögül, bevetődnek egy nyitott ablakon, miközben fegyverüket két kézzel markolják, mint a locsolócsövet a kertben. Keller szerint ostobán néztek ki. Félig öntudatlannak kellene lennie, hogy így fogja a fegyverét.
Meghúzta a ravaszt. A revolver visszaütött a kezében, s a töltény jó egy méterrel a sörösdoboz mellett csapódott a földbe. A lövés hangja sokáig visszhangzón a levegőben.
Keller mást is célba vett: egy fát, egy virágot, egy ökölbe szorított kéz nagyságú fehér kődarabot. De nem tudta rászánni magát arra, hogy ismét tüzeljen, hogy ismét megtörje a csendet. Különben is, mi értelme van a célbalövésnek? Ha a revolvert használja, éppen elég közel lesz ahhoz, hogy ne tévesszen célt. Megközelíted a célt, célzol, tüzelsz. Nem fizikatudomány elsütni egy revolvert. Még csak nem is idegsebészet. Bárki meg tudja tenni.
Az egyetlen kilőtt töltény helyére újat tett, majd a töltött fegyvert a kesztyűtartóba dugta. A maradék töltényeket a markába öntötte, majd széles mozdulattal szétszórta őket az út mellett. Az üres dobozt is eldobta, és visszaült a kocsiba.
Minek cipeljem, gondolta.
A városba visszaérve a Gyorsnyomda felé hajtott, hogy meggyőződjön róla, még mindig nyitva van. Aztán a térképet követve a város északi része felé indult, hogy megtalálja a Cowslip-köz 1411-et, egy holland típusú faházat. A gyep gondosan nyírt és dühödten zöld volt. A házhoz vezető járdát pedig vörös bazsarózsák szegélyezték.
Az utca végén megfordult, majd két házzal lejjebb leparkolt Englemanék háza előtt. „Edward Vandermeer” – olvasta Keller a nevet a telefonkönyvben. Különös álnév. Kíváncsi volt, hogy ő maga választotta-e a nevet, vagy készen kapta. Talán az utóbbi, gondolta. – Itt az új neve –mondhatták Englemannek –, és mostantól itt fog élni és ezt fogja csinálni. – A helyzet önkényessége vonzónak tűnt Keller számára, hisz jó az, ha a döntés nehézségeitől néha megfosztják az embert. Itt az új neved, meg az új jogosítványod, rajta persze az új neveddel. Az új életedben szereted a krumplipürét, allergiás vagy a méhcsípésre és a kedvenc színed a mélykék.
Betty Englemant most Betty Vandermeernek hívták. Keller eltűnődött, vajon a keresztneve miért maradt a régi. Nem bíztak eléggé Englemanben, hogy mindig az eszébe jutna a felesége új neve? Féltek tőle, hogy egy oda nem illő pillanatban kicsúszik a száján: „Betty drágám”? Vagy csak figyelmetlenek voltak, nemtörődömök?
Az Engleman házaspár fél hét körül ért haza a munkából egy Honda Civic-kel. A jelek szerint hazafele jövet megálltak bevásárolni. Míg Engleman beállt a garázs elé, a felesége bevitte a teli papírzacskókat.
Keller figyelte, ahogy a fények felgyúltak a házban. De nem mozdult. Már sötét volt, amikor visszaindult a motelbe.
Az HBO-n egy filmet adtak egy gengszterbandáról, akik egy texasi város bankját akarták kirabolni. Az egyik gengszter egy nő, akinek a férje szintén a banda tagja, de megcsalja őt egy másik gengszterrel. Keller szerint ennél jobb recept nem is kellett egy kisebbfajta katasztrófához. A film végén hatalmas lövöldözés volt, majd lassított felvételben mindenki meghalt.
Amikor a film véget ért, felkelt, hogy kikapcsolja a tévét. A készülék tetején ott feküdtek a szórólapok. ELVESZETT KUTYA. KEVERÉK, FÉLIG NÉMETJUHÁSZ. HADNAGYRA HALLGAT. TEL: 555-1970. JUTALOM.
Kiváló házőrző, gondolta Keller. Szereti a gyerekeket.
Már majdnem elmúlt dél, amikor felkelt. Elment a mexikói étterembe és enchiládát rendelt. Alaposan meglocsolta csípős szósszal. A pincér-nő kezét figyelte, ahogy elérakta az ételt, majd ahogy elvette az üres tányért. A fény megcsillant a gyűrű parányi gyémántján. Talán a férjével majd ő is a Cowslip-közbe költözik, gondolta, egy holland típusú faházba. Persze nem most rögtön, hisz először a lakóautóval kezdik, majd a társasházzal folytatják, de azért lelkük mélyén egy fura tetejű, holland típusú faházra vágynak. Mi is annak a fura tetőnek a neve? Manzárd? Vagy emelt nyeregtető?
Keller arra gondolt, hogy tudnia kellene a különbséget. A világ tele van mindenféle dolgokkal, amelyekről nem tudja, mit jelentenek, tele van házakkal, amelyeknek nem tudja pontosan, milyen tetejük is van.
A sarkon vett egy napilapot, azt olvasgatta kávézás közben: az ingatlanhirdetéseket böngészte. A házak igen olcsónak tűntek. Kétszer annyiért tudna venni itt egy földszintes házat, mint amennyit kétheti munkáért kap.
Volt egy széfje egy bankban, amelyről senki sem tudott. Olyan néven bérelte, amelyet soha nem használt más célra, és abban a széfben volt annyi készpénz, amennyiért ott helyben meg tudott volna venni egy házat.
Feltéve persze, hogy ennyi készpénz senkinek nem tűnik fel. Akinél egy kicsivel több készpénz volt, arról rögtön azt tételezték fel, hogy pénzt mos a kábítószer-maffiának.
De ennek semmi jelentősége nem volt. Úgysem vesz itt házat. A pincérnő vehet majd itt magának egy holland típusú, emelt nyeregtetős faházat. Vagy manzárdtetőset.
Engleman a felesége asztala fölé hajolt, amikor Keller besétált a Gyorsnyomdába. – Jó napot! – nézett fel Kellerre. – Megtalálta Hadnagyot?
Emlékszik a nevemre, gondolta Keller.
– Ami azt illeti – válaszolta –, a kutya magától visszajött. Talán csak a jutalomra pályázott.
Betty Engleman felnevetett.
– Látja, milyen hatásosak voltak a szórólapjai – folytatta Keller. – Még azelőtt visszahozták a kutyát, hogy kiragaszthattam volna őket. De szerintem szükség lesz még rájuk. Hadnagynak gyakran van mehetnékje. Nem lennék meglepve, ha megint meglépne.
– De mindig visszajön – bólogatott Betty.
– Most viszont másért jöttem – kezdte Keller. – Nemrég költöztünk ide, és ahogy maguk is sejthetik, egy új üzleti vállalkozást akarok indítani. Szükségem lesz egy megbízható nyomdára, és arra gondoltam, hogy leülhetnénk átbeszélni a részleteket. Van ideje egy kávéra?
Engleman szemeiből alig lehetett valamit kiolvasni. – Persze – válaszolta. – Miért ne?
Ahogy a kávézó felé sétáltak, Keller a kellemes időjárást dicsérte, Engleman pedig kicsivel mögötte ballagva helyeselt. A sarkon Keller odafordult Englemanhoz: – Nos, Bert, megisszuk azt a kávét?
Engleman megdermedt, majd így szólt: – Tudtam.
– Tudtam, hogy tudja. Abban a pillanatban tudtam, ahogy pár perce bejöttem. Honnét?
– A telefonszám, amit a szórólapon megadott. Feltárcsáztam tegnap éjjel. Soha nem hallottak Mr. Gordonról.
– Szóval már tegnap éjjel tudta. Nem lehet, hogy csak rosszul jegyezte meg a telefonszámot?
– Nem bíztam semmit a véletlenre – rázta meg a fejét Engleman. – Megtartottam egyet a szórólapból, és rögtön tárcsáztam a számot, mihelyst kitette a lábát. Se Mr. Gordon, se elveszett kutya. Különben is, abban a pillanatban tudtam, amikor először besétált az ajtón.
– Igyuk meg azt a kávét – mondta Keller.
Bementek a Szivárvány Kávézó nevű helyre, és kávét rendeltek. Engleman édesítőt tett a kávéjába és olyan sokáig kevergette, hogy annyi idő alatt akár az aprócska márványgolyók is felolvadnak. Régebben könyvelő volt a keleti parton, s annak a férfinak dolgozott, akit Keller telefonon tájékoztatott. Amikor az FBI egy maffiaellenes ügyben rá akarta húzni a vizes lepedőt Engleman főnökére, ő tűnt a leggyengébb láncszemnek. Engleman nem volt bűnöző, szinte semmit sem csinált, ami törvénybe ütközött, de így is azt mondták neki, nagyon sokáig börtönben fog ülni. Persze ha tanúskodik, akkor kap egy új nevet és elköltöztetik az ország egy másik, biztonságos szögletébe. Ha mégsem ezt választja, akkor a feleségével egy aprócska rácson keresztül fog beszélgetni havonta egyszer egy nagy üvegtábla mögött, s legalább tíz éve lesz arra, hogy hozzászokjon.
– Hogy talált meg? – kérdezte Engleman Kellert. – Valakinek Washingtonban sokat járt a szája?
– Ördöngös dolog – rázta meg Keller a fejét. – Valaki meglátta az utcán, felismerte és követte hazáig.
– Itt, Roseburgben?
– Kétlem. Nem kirándult a feleségével úgy egy hete?
– A fene – mondta Engleman. – Nemrég San Fransiscóba mentünk a hétvégére.
– Ez lehetett az.
– Azt hittem, biztonságos. Senkit nem ismerek San Fransiscóban, soha az életben nem jártam ott. A feleségemnek születésnapja volt, eszünk be sem jutott, hogy nem biztonságos. Egy lelket sem ismerek ott.
– Valaki pedig mégis ismeri magát.
– És követett hazáig?
– Nem tudom. Talán csak leírták a rendszámtábláját, s valakivel kinyomoztatták. Az is lehet, hogy a hotelben megnézték a bejelentőkönyvet. Változtat ez valamin?
– Semmin.
Engleman a csészéje fölé hajolt és hosszasan bámulta a kávéját.
– Már tegnap este is tudta – mondta Keller. – Része a tanúvédelmi programnak. Nem kéne ilyenkor felhívnia valakit?
– Van valaki – válaszolta Engleman. – De nem olyan jó ez a program – rakta le a kávéját. – Remekül hangzik, amikor elmesélik, mi fog történni, de a gyakorlati megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után.
– Ezt már más is mondta – bólintott Keller.
– Egyszóval senkit sem hívtam fel. Mit tudnának tenni? Tegyük fel, hogy megfigyelik a házat meg az üzletet, magát meg letartóztatják. Mégha magára is tudnak bizonyítani valamit, abból nekem mi hasznom lesz? Megint költöznünk kell, mert a főnökei küldenek egy újabb embert. Igaz?
– Úgy hiszem.
– Én nem mozdulok innen. Már háromszor kellett költöznünk, és még csak azt sem mondták meg, hogy miért. Szerintem a program része, hogy az első pár évben rendszeresen költöztetik az embert. Ez az első város, ahol igazán megszerettünk. És most már végre az üzlet is el kezdett pénzt hozni. Szeretem csinálni. Nem megyek innen.
– A város is szépnek tűnik.
– Az is – mondta Engleman. – Sokkal szebb, mint amilyennek elsőre látszik.
– Arra nem gondolt, hogy megint könyvelő lesz?
– Soha – vallotta be Engleman. – Egy életre elegem lett belőle. Nézze meg, hova jutottam.
– Nem csak bűnözőknek lehet dolgozni.
– És én honnét tudjam, ki bűnöző és ki nem? Soha többé nem akarok olyan munkát végezni, amiben mások üzletének a szennyesebbik részével kell foglalkoznom. Inkább foglalkozom a saját üzletemmel, a feleségemmel az oldalamon. Ha megáll az utcán és benéz az ablakon, minket lát. Ha borítékra, névjegykártyára vagy esküvői meghívóra van szüksége, mi kinyomtatjuk.
– És hogy tanult bele a szakmába?
– Franchise az egész. Bárki meg tudja tanulni húsz perc alatt.
– Nem viccel?
– Nem. Húsz perc alatt bárki.
Keller belekortyolt a kávéjába. Megkérdezte Englemant, hogy beszélt-e róla a feleségének. Mint kiderült, egy szót se. – Ez jó – mondta Keller. – Maradjon is így. Egy fickó vagyok, aki új üzletbe kezd, és szüksége van egy nyomdászra. Az üzletről beszélgettünk, pénzügyekről. Mondja nyugodtan, hogy nem szeretek nők előtt ilyen dolgokról
beszélni, így aztán kettesben leültünk és megittunk egy kávét.
– Ahogy gondolja – mondta Engleman.
Szerencsétlen, ijedt kis mókus, gondolta Keller. – Én nem akarom magát bántani, Bert. Ha akartam volna, akkor most nem beszélgetnénk. Odatartanám a pisztolyt a fejéhez, s tenném azt, amit tennem kell. Lát nálam pisztolyt?
– Nem.
– A helyzet az, hogyha én nem teszem meg, akkor küldenek valaki mást. Ha dolgom végezetlen megyek vissza, akkor tudni akarják, miért. Azaz valamit ki kell találnom. Egész biztos benne, hogy nem fog meg lépni?
– Dehogy. Elegem van a bujkálásból.
– Pompás. Akkor kitalálok valamit – mondta Keller. – Van még pár napom, hogy gondolkozzam.
Másnap Keller reggeli után kocsiba ült és elment az egyik ingatlanügynök irodájába, akinek a hirdetésen megakadt a szeme. A nő, aki egykorú lehetett Betty Englemannel, megmutatott neki három házat. Egyszerű épületek voltak, mégis kényelmesek és jó árfekvésűek. Negyven- és hatvanezer dollárba kerültek. Keller bármelyiket megvehette volna a széfjében lévő készpénzből.
– Ez pedig itt a konyha – mutatta a nő. – Itt a fürdőszoba, az meg a kerítés.
– Majd hívom – vette el Keller a névjegykártyáját. – Éppen egy üzlet kellős közepén vagyok, és sok minden függ attól, hogy az hogyan sikerül.



Másnap együtt ebédelt Englemannel. A mexikói étterembe mentek, és Engleman semmihez sem kért csípős szószt.
– Emlékszik – mondta Kellernek. – Valaha könyvelő voltam.
– Most meg nyomdász. A nyomdászoknak bírniuk kell a csípős ételt.
Ebéd közben megittak egy-egy üveg Carta Blancát. Amikor a pincérnő elvitte az üres tányérokat, Keller rendelt még egy üveggel, Engleman pedig kávét kért.
– Ha lenne egy kertes házam kerítéssel, akkor lehetne egy kutyám is, és nem kellene amiatt aggódnom, hogy elszökik – mondta Keller.
– Akkor nem – helyeselt Engleman.
– Kissrác koromban kaptam egy kutyát – folytatta Keller. – De csak két évig volt az enyém, amikor tizenegy-tizenkét éves lehettem. Hadnagy volt a neve.
– Hadnagy – nézett fel Engleman.
– Nem volt benne német juhász vér. Aprócska kis terrier keverék volt.
– És elszökött?
– Nem. Elütötte egy autó. Megőrült a kocsiktól. Valahányszor jött egy, kirohant az úttestre. A sofőr nem tehetett róla.
– És miért lett a neve Hadnagy?
– Elfelejtettem. Aztán amikor megírtam a szórólapot, valami nevet mégiscsak kellett adnom a kutyának. Ilyenek jutottak eszembe, hogy Csibész, Zsömle meg Betyár. Bármilyen kutyának lehet ilyen neve. Az tán eszembe jutott a Hadnagy. Nem is tudom, mióta nem gondoltam
arra a kutyára.
Ebéd után Engleman visszament a Gyorsnyomdába, Keller pedig a motelnél beült a kocsijába. Ugyanazon az úton vezetett ki a városból, amelyiken pár napja, amikor a revolvert vette. Ezúttal néhány kilométerrel odébb állította le a kocsit az út mentén.
A revolvert elővette a kesztyűtartóból, kihúzta a tárat, a töltényeket a tenyerébe rázta. Először azokat szórta szét, majd ránézett a fegyverre, s azt is behajította a bozótba.
McLarendon csalódott lenne, gondolta Keller. Ilyen gorombán bánni egy ilyen remek fegyverrel. Talán mégsem ismeri annyira az embereket.
Beült a kocsiba és visszavezetett a városba.
A Gyorsnyomda zárva volt hétvégén. Szombat délután Keller felhívta Englemant, s megkérdezte, nincs-e kedve kocsikázni egyet. – Magáért megyek – mondta.
Engleman a ház előtt várta. Beült melléje és bekötötte a biztonsági övet. – Szép kocsi – mondta.
– Bérlem – válaszolta Keller.
– Gondoltam, hogy nem kocsival jött. Azért ez megakasztotta bennem az ütőt, tudja? „Menjünk el kocsikázni.” Hallottunk már ilyet épp elégszer a filmekben.
– Akár a maga kocsijával is jöhettünk volna – felelte Keller. – Megmutathatná nekem a környéket.
– Megtetszett a város?
– Nagyon – válaszolta Keller. – Eltűnődtem. Tegyük fel, hogy itt maradok.
– Nem küldenének maga helyett valaki mást?
– Gondolja, hogy küldenének? – fordult felé Keller. – Nem tudom. Senki nem vadászott magára olyan nagyon. Egy ideig biztosan, de utána mindenki elfelejtkezett magáról. Aztán valami buzgómócsing kiszúrja magát San Fransiscóban. Elmondja a megbízómnak, ő meg ideküld engem. De mi van, ha egyszerűen nem megyek vissza...
– Mert annyira megragadta Roseburg szépsége – folytatta Engleman.
– Nem is tudom, Bert. Egyáltalán nem tűnik rossz helynek. Abba kell ezt hagynom.
– Mit?
– Hogy Bertnek hívom. A neve most már Ed. Azaz így kéne hívnom,
nem? Mit gondol, Ed? Öreg haver?
– És én minek hívjam magát?
– Az Al megteszi – felelte Keller. – Most forduljak balra?
– Nem, meg egy sarok vagy kettő – válaszolta Engleman. – Van egy hátsó út, amelyik nagyon szép.
– Hiányzik, Ed? – szólalt meg Keller jó pár perc elteltével.
– Hogy neki dolgozzak?
– Nem, nem az. A város.
– New York? Soha nem laktunk ott. Westchesterben volt házunk.
– Mégis, a nyüzsgés, az nem hiányzik?
– Nem.
– Kíváncsi vagyok, nekem vajon hiányozna-e.
Mindketten elhallgattak. Öt perc is eltelhetett, mikor Keller megszólalt: – Az apám katona volt. A háborúban ölték meg, amikor még nagyon kicsi voltam. Hadnagy volt. Talán ezért is lett ez a kutya neve.
Engleman egy szót sem szólt.
– Leszámítva persze azt, hogy az anyám hazudott – folytatta Keller.
– Szerintem soha nem volt férje, és mindig az volt az érzésem, hogy nem tudta, ki az apám. De ezt akkor nem tudtam, amikor elneveztem a kutyát. Ha jól belegondolunk, ostoba név ez egy kutyának. Hadnagy. Ami azt illeti, ennél már csak az ostobább dolog, hogy az ember az apja után nevezi el a kutyáját.
Vasárnap a motelszobájában maradt, és meccset nézett a tévében. A mexikói étterem zárva volt, így aztán a Wendy’sben ebédelt, és a Pizza Hutban vacsorázott. Hétfőn délben ismét a mexikói étteremben ült. Olvasta az újságot, és azt rendelte, amit először: csirkeragut.
Amikor a pincérnő a kávét hozta, Keller felnézett az újságjából.
– Mikor lesz az esküvő?
A pincérnő értetlenül bámult rá. – Az esküvő – ismételte Keller, s rámutatott a gyűrűjére.
– Ó – mondta a lány. – Nem vagyok eljegyezve vagy ilyesmi. Anyám az első férjétől kapta. Soha nem viseli, így aztán megkérdeztem, hordhatom-e, ő meg igent mondott. A másik kezemen szoktam hordani, de ezen kényelmesebb.
Furcsa, de Keller dühös lett, mintha a lány széttörte volna azt a képet, amelyet róla alkotott. Ugyanannyi borravalót hagyott az asztalon, mint mindig, majd sétálni indult. Bolyongott az utcákon, meg-megállt egy kirakat előtt, aztán ment tovább.
Ami azt illeti, gondolta, akár ő is elvehetne a lányt. A gyűrű már meg is van. Ed nyomtatná az esküvői meghívókat, de kit is hívna meg az esküvőre?
Aztán pedig vehetnének egy kertes házat, meg egy kutyát. Röhejes, gondolta. Az egész úgy, ahogy van röhejes.
Vacsoraidő volt, és nem tudta, mit tegyen. Nem akart a mexikói étterembe menni, de perverz módon hűtlenségnek érezte volna, ha máshova megy. Még egy mexikói vacsora, és megbánja, hogy eldobta a pisztolyt. Lenne mivel főbelőnie magát.
Felhívta Englemant.
– Nézze – kezdte. – Fontos dologról van szó. Tudunk találkozni az üzletben?
– Mikor?
– Amilyen hamar csak tud.
– Épp most ültünk le vacsorázni.
– Annyira azért nem kell rohanni – mondta Keller. – Mennyi most az idő? Fél hét? Mi lenne, ha egy óra múlva találkoznánk?
Keller a fotós ajtajában várt, amikor Engleman leparkolt a Mondájával.
– Nem akartam tönkretenni az estéjét – fordult felé Keller –, de van egy ötletem. Be tudunk menni az üzletbe? Valamit meg akarok nézni.
Engleman kinyitotta az ajtót és bementek. Keller végre kitalálta, miként maradhatna úgy Roseburgben, hogy nem kell aggódniuk a megbízó miatt White Plainsben.
– Ez a masina – mutatott az egyik fénymásolóra – hogyan működik?
– Mi érdekli?
– Az a gomb mire való?
– Ez itt?
Engleman előrehajolt, mire Keller előhúzott a zsebéből egy drótot és Engleman nyaka köré tekerte. Egy szempillantás alatt megfojtotta, halkan, gyorsan és hatékonyan. Keller meggyőződött róla, hogy Engleman holtteste nem látszik a kirakaton keresztül, letörölte az ujjlenyomatát mindenhonnan, amit megérinthetett. Lekapcsolta a villanyt és bezárta az ajtót.
Mivel már előzőleg kijelentkezett a motelból, egyenesen Portlandba hajtott, pár mérfölddel a sebességhatár alatt. Egy félóráig csendben vezetett, majd bekapcsolta a rádiót és egy olyan adót keresett, amelyiket képes volt elviselni. Nem talált ilyet, ezért kikapcsolta a rádiót.
Valahol félúton így szólt: – Most úgy őszintén, Ed, mi tehettem volna?
Megállás nélkül keresztülvezetett Portlanden. A repülőtér mellett kivett egy szobát, reggel leadta a kocsit a kölcsönzőnél, és a kávéját kavargatta a terminálban, míg nem hívták a járatát.
Rögtön White Plainst tárcsázta, amikor New Yorkban leszállt a gépről. – Minden rendben van – mondta. – Holnap majd beugrom. Most csak haza akarok menni, hogy egy jót aludjak.
Másnap délután White Plainsben Dot megkérdezte tőle, hogy tetszett neki Roseburg.
– Helyes város – felelte Keller. – Helyes város, kedves emberek. Ott akartam maradni.
– Ó, Keller – sóhajtott a nő. – Csak nem néztél meg pár házat?
– Nem igazán.
– Valahány helyre mész – mondta Dot –, mindig oda akarsz költözni.
– Szép város – bizonygatta Keller. – És nagyon olcsó ott az élet az ittenihez képest. Ha hiszed, ha nem, de még forgalmi adó sincs az államban.
– A forgalmi adó olyan nagy problémát jelent neked, Keller?
– Nyugodt életet lehet ott élni.
– Egy hétig – legyintett a nő. – Aztán begolyóznál.
– Úgy gondolod?
– Ugyan már, Keller – mondta a nő. – Roseburg, Oregonban? Viccelsz.
– Azt hiszem, igazad van – vonta meg Keller a vállát. – Egy hétig talán bírnám, aztán begolyóznék.
Néhány nappal később a tisztítóba vitte a ruháit, de előtte átnézte a zsebeket. Egy Roseburg térképet talált. Kihajtogatta, igyekezett megtalálni rajta az ismerős helyeket. A Gyorsnyomdát, a motelt, a mexikói éttermet, ahol olyan gyakran evett. A fegyverboltot. A házakat, amelyeket megnézett. Az egész csak egy nagyon-nagyon távoli emléknek tűnt.

Az Agave Kiadó engedélyével.


ekultura.hu - 2004. február 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!