Főkép

„A nap sütött. Nem nagyon, de éppen előtte, s az utcácska enyhén csillogott, mert a kövezete olajos volt. Ám Dudu mindezt nem láthatta, az utca ugyanis kétszer elkanyarodott, egyszer jobbra, aztán balra. Bágyadt vágyaktól emészetett nők tűntek fel a küszöbökön, szétnyíló pongyolájuk látni engedte erényeik hiányát.
Maguk elé borították a szemétládák tartalmát; egyszerre ütögették a ládák fenekét, mintha dobot vertek volna, s erre Amadis, szokása szerint, elkezdett ütemre lépni. Ezért szeretett ezen a kis utcán járni. Katonakorára emlékeztette, amikor az amcsikkal ő is olyan, csak egy kicsit nagyobb bádogdobozokból ette a kuttogatott pakoricát, mint amilyeneken az a madár dobolt az imént. A kiborított szemét lehulltában porfelhőt kavart, s Dudu kifejezetten örült ennek, mert a por láthatóvá tette a napsugarakat.”

Aki ismeri Boris Vian nevét és műveit, egyáltalán nem csodálkozik a furcsa szavakon, szójátékokon, a szokatlan hangvételen, a nyelv maximális kihasználásán – egyszóval semmin, ami egy Vian által létrehozott irodalmi alkotásban előfordulhat. Akit lehet szeretni, utálni, de semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni. A Pekingi őszben egyébként egy szerelmi háromszögről mesél nekünk, ami persze nem a kínai fővárosban és korántsem ősszel játszódik. A helyszín az Exopotámiai sivatag, ahol egy rosszul indult reggelnek köszönhetően vasutat épít egy hivatal. Ide alkalmaznak egy „szerelmi háromszöget”. Rochelle szereti Anne-t (ez itt egy férfi neve), Angel szerelmes Rochelle-be, Anne pedig jól érzi magát, és igyekszik minél többet ágyba bújni a lánnyal.

Angel képtelen másra gondolni, mint a saját érzelmeire, és arra, hogyan imádná a lányt, akivel mellékesen már nagyon szeretne lefeküdni. Sajnos környezete nem igazán hangolódik az ifjú lelkivilágára, bár többeknek tetszik a csinos leányzó. A közelben ásatásokat végző régész már öregnek érzi magát, s különben is elég gondot okoz számára a szakács és egyik segédjének kapcsolata. A szomszédban lakó remete nem ér rá effélékkel foglalkozni, mert a penitenciaként kirótt néger nő (és a közösen végzett gyakorlatok) túlságosan igénybe veszik fizikailag. Az őt ellenőrző tisztelendő atya szívesen megismerkedne bármelyik hajadonnal, de sajna erre nincs lehetősége. A bevezetőben említett Amadis Dudu az építkezéssel van elfoglalva, s különben is a férfiakat szereti. A művezető inkább iszik, a munkásoknak pedig dolgozniuk kell, hiszen már így is csökkentették a bérüket. A melléjük felfogadott orvos a repülőgépmodelljének szenteli minden percét, ezért alig marad ideje arra, hogy a székgyilkos orvostanhallgatót szekálja.

Szerelmi háromszögről írtam, pedig Vian regénye azért jóval több, mint egy szerelmes történet. Inkább nevezném abszurd burleszknek, ahol a szójátékokat szó szerint kell érteni, és ahol egy-egy mondat úgy siklik tova a szemünk előtt, hogy alig van időnk felfogni báját – hát még jelentését. Az a franciás könnyedség, ahogy az író kikezdi az egyházat, a hivatalokat és az egyenruhás szerveket; az a magától értetődő természetesség, amivel a szexualitásról beszél (mindennemű vulgaritás nélkül), jelzik, egyáltalán nem hétköznapi művel akadtunk össze.

Az értelmezést segíti Takács M. József utószava, ami nem csupán a regény keletkezését ismerteti, hanem számos rejtett részletetre is felhívja a figyelemet.

Kapcsolódó írás:

Boris Vian: 1959–2009