Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Minden olvasmány, ami kamaszkorom óta lázba hozott ezek körül forgott: fájdalom, hiány, torzulások – beszélgetés Szvoren Edinával

Nem olyan régen a Jelenkor hozzáértők szavazatai alapján összeállított listáján a debütáló köteted, a Pertu második, te pedig a szerzők listáján az első lettél az elmúlt harminc év legjobb kisprózái / kisprózaírói között. Az alkotókat és címeket böngészve ez azért óriási megtiszteltetés. Előzetesen számítottál rá? Mit éreztél, mikor megtudtad?

 

Várjunk csak, ha a felkért kritikusok mellétrafáltak, akkor valóban óriási megtiszteltetés, de ha esetleg igazuk van, akkor ugyebár kevésbé… Egyébként, hogy érdemeimet kisebbítsem, viszonylag kevesen vagyunk az utóbbi harminc évben, akik mániákusan rövidprózát írnak, mondjuk hárman-négyen, ha jól számolom.

 

Legutóbb megjelent köteted címének a Verseimet választottad. Ez mennyiben ironikus húzás? Hisz egy nem túl eladható műfaj (kisprózák) egy még eladhatatlanabbal neveztél meg.

 

Ironikus, de az irónia nem piaci jelenségeknek szól. Több út vezetett ehhez a címhez, több írás mutatott ebbe az irányba, remélhetőleg az olvasó ezekre rá is érez. Megjegyzem, ez az első kötetcímem, ami nem egy az egyben lett lelopva valamelyik írásról, fontos pillanat volt, amikor, még a kötet utolsó írásainak megszületése előtt, rátaláltam, kiadói aggályokra sem mondtam le róla. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a Verseim igenis figyelemfelkeltő cím, csak hát nem ismeretlen olvasók figyelmét kelti fel, nem azokét, akik a szakácskönyvek polca és a kassza között a béke kedvéért a lakberendezési magazinok felé kerülnek, hanem azokét, akik már hallottak valaha róla, hogy van egy nő, aki folyton novellákat ír. Nem vagyok távközlési cég, hogy minden áron terjeszkedni akarjak. Az íróknak, ha egyáltalán, van úgy ötven-száz évük, néha-néha párszáz, hogy olvasóik legyenek. Ez sok is meg kevés is, de az biztos, hogy egyáltalán nem bánom, ha mondjuk legrosszabb esetben ez a kötet nem kerül olyan ember kezébe, aki hanyatt-homlok menekül a versektől. Tudom, tudom, a kiadóknak mások a szempontjaik.

 

Az ebben a kötetben szereplő írások is legalább olyan sötét tónusúak és kiszámíthatatlanok, mint a korábbiak. Az egyszeri olvasó rossz szokása, hogy a szerzőt vagy a szerző világképét egy az egyben azonosítja a történeteivel. Én ezt nem szeretném megtenni, de mégis mi az oka, hogy szinte mindig csak a fájdalom, a hiány vagy a különböző torzulások állnak a novelláid középpontjában?

 

Tapasztalatom szerint minden valamire való írás középpontjában ezek állnak. Minden olvasmány, ami mostanában, és ha jobban meggondolom, kamaszkorom óta lázba hozott vagy akár csak lekötötte a figyelmem, ezek körül forgott, igen, pontosan: fájdalom, hiány, torzulások. Esetleg expresszivitásukban, humorhoz való viszonyukban, elbeszélői pozíciójukban különböznek egymástól, és nyilván az én novelláimtól is. Szóval szerintem ez téves diagnózis, az írásaimnak, összehasonlítva más írásokkal, nem különösebben fixációjuk, hogy a fájdalomról meg a hiányról mondjanak valamit, sokkal inkább az intenzitásukban lehet valami, ami más írásoknak nem ambíciójuk, nem lehetőségük, nem ezen a módon akarnak szemléletesek és elevenek lenni. Egyébként főképp éppen a rövidségből adódik, hogy az írásaim mondatai nagyobb felülettel vesznek részt a játékban, és hogy ha minden jól megy, akkor minden szó hívószó, él, agitál, reagál, majdhogynem, mint egy – na, tessék – vers soraiban a szavak. Egy rövidpróza szinte szükségszerűen expresszívebb, impulzívabb, mint egy regény. Ha élhetek zenei hasonlattal, olyan ez, mint egy kánon: minden egyes hangközlépés vonatkozik valamire, imitál valamit, semmi nincs témán kívül.

 

A másik, amit sokan és sokfelé kiemelnek, megjegyeznek a szövegeiddel kapcsolatban, az a tökéletes megformált és alaposan végiggondolt struktúra, valamint a tűpontos és sallangmentes nyelvezet. Ez a fajta ábrázolásmód és ez egyéni nyelvezet mikor alakult ki benned? Mennyi ideje írtál már, mielőtt kiléptél a nyilvánosság elé?

 

Középiskolás koromtól fogva sokat írtam, naplót és prózatöredékeket. Amint volt mit, mert mondjuk pontot tudtam tenni a végére, elküldtem folyóiratoknak – a boldogult Holminak meg a Jelenkornak –, meg is jelent, bele is raktam a Pertuba, ott ékeskedik életem elkészült elbeszélése, a Pyrus communis. Úgy harminc éves voltam, amikor befejeztem. Manapság ez mintha későinek se számítana.

 

Ez a pontos ábrázolásmód önmagad vagy inkább a környezeted pontos megfigyeléséből ered? Egyáltalán azon írók közé tartozol, akik számára az írás egyfajta terápia?

 

Semmiképp nem terápia. Nem mintha ne lenne bennem mit orvosolni, megjavítani, de egy terápia nagyon nem így működik. Sokszor az a gyanúm, hogy az írás mint terápia-toposz egy elnagyolt fogalmazás, és igazából kompenzálást meg menekülést gondolunk, amikor terápiáról beszélünk. Ezek viszont nem szinonimák, az írás mint menekülés remekül működhet, de a terápia lényegének éppenséggel ellentmond. Ami a megfigyelést illeti: a megfigyelés fontos képessége az írónak, de nem azért figyelem meg az embereket – és nem azokat, akikre kedvem szottyan –, mert író vagyok, hanem azért írok, mert vannak dolgok, amiket megfigyeltem. Pontosabban vannak dolgok, amik megragadták a figyelmemet. Amikor ugyanis valamit vagy valakit megfigyelek, akkor nem én teszek erőszakot a figyelmem tárgyán, hanem az rajtam. Én esem csapdába, és nem az, amit észrevettem.

 

Hogyan írsz, mennyit készülsz egy-egy szövegre? Én bármelyiket olvasom, szinte sosem tudom, hogy mi lesz a következő bekezdésben, nemhogy hová fog kilyukadni az egész. Ez a sablonmentesség és kiszámíthatatlanság alapkoncepció nálad?

 

Ó, hát maga az írás a készülés. Nem tudok semmit arról, amit írok, és ez a nem tudás valahogyan nyomás alatt tartja a mondatokat. Érdekes, azon kevés szöveg is erős nyomás alatt volt emlékeim szerint, amelyiknél tudtam előre az úgynevezett sztorit, mint például az első kötetbeli A hét vége esetében. Mert persze nem a sztorit írom, az nem érdekes. Amit el lehet mondani, sosem izgat. Elmondom úgyis, van kinek, minek írnám meg? Az az érdekes csak, ami nincs kész, ami ellenáll a formálásnak, ami igazából nem is akar novella lenni.

 

Bár a mostani köteted történetei is mind „szvorenesek”, és akik olvastak már korábban tőled, azok egyből felismerhetik bármelyiket a stílusod alapján, de mégis megfigyelhető, hogy talán olvasóbarátabbak és jóval kevesebb bennük a korábbi műveidre, főleg a Pertura még olyannyira jellemző gyermeki szemszög. Ez minek köszönhető?

 

Olvasóbarátabbak? Miért, az előzőek nem voltak azok…? Amúgy nincs egyetlen olvasó, vagy valamilyen átlagolvasó. Ha az egyikkel jót teszek, a másikkal kiszúrok. Én csak annak az olvasónak a kedvében tudok járni, aki rám hasonlít, aki hozzám hasonlóan olvas. A többieket nem ismerem, ezért ha akarnék, sem tudnék a kedvükben járni. De azzal most nagyon elgondolkodtattál, hogy a gyereknézőpont önmagában kevéssé olvasóbarát volna, mint a felnőtt.

 

Bár az egyéni stílust vagy az írói fogásokat nem szokás megmagyarázni, mégis miért ábrázolod többnyire groteszk módon a valóságot? „A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak” című írásodban például egy nő felfedezi, hogy a párjának eltűnt az árnyéka, amit szinte még maga előtt is igyekszik titkolni, holott a történetet olvasva nyilvánvaló, hogy sok minden más (is) hiányzik ebből a kapcsolatból. Miért éppen az árnyék a probléma?

 

Furcsa, nekem ez az írás úgy van a fejemben, mint amiben a romlás egy viszonylag ép anyagot érint, egy működő, szeretetteljes kapcsolatot. Hogy ez az árnyék-dolog mennyire groteszk, azt nem tudom, de boldog vagyok, ha sikerült ellépni az árnyéktalanság eddigi irodalmi–zenei feldolgozásaitól, a Strauss-operától vagy a Chamisso-elbeszéléstől. Ugyanakkor nehéz volt távol tartani a szöveget a túlságosan szimbolikus olvasattól. Általában a groteszkségre pedig nem tudok mit mondani, nincs ezzel kapcsolatban programom, hitvallásom, a látásmódját az ember nem választja meg. Jó, valószínűleg szinte semmit. Néhány jelzőt, szórendet, esetleg. Az Örkény-egypercesek elején olvasható ajánlás, miszerint álljunk terpeszbe, és lógassuk a fejünket a térdünk közé, valójában nem szabadon választható. Van, akinek ilyen a járása. Van, aki nem tud lehajolni, mint ahogy van, aki meg nem tud felegyenesedni.

 

„Beletörődtem abba, hogy ott van”, ez a „Popa Éva” című szövegedből származó idézet lehetne akár egyfajta mottó is, hisz a szereplőid nagy részében közös, hogy bár felfedezik a hibát az életükben, de mégsem javítanak rajta. Miért nem próbálnak meg lázadni, érdemben változtatni? Ez ennyire általános probléma lenne manapság?

 

Hogy érted, hogy „manapság”? Szerinted az ember ilyen: felismeri a diszfunkciót az életében, és, hopp, változtat? Ez most tényleg annyira különös? Őszintén szólva, ha már muszáj mondani valamit a valóságról, senkit nem ismerek a környezetemben, magamat is ideértve, aki egyrészt többé-kevésbé józanul képes volna az élete problémáira tekinteni – vagy legalább problémának tekinteni őket –, másrészt változtatni rajtuk, sőt, lázadni. Nem, bocsánat, a sőtöt visszavonom: a lázadás mindig kevesebb, mint a változtatás. 

 

Számomra külön öröm, hogy a novelláidból kimaradt a kortárs írókra újonnan eléggé jellemző, gyakran erőltetett aktuálpolitizálás. Nem szerettél volna semmit mondani ezen a téren, vagy csak az írásaid szűkössége nem engedte meg?

 

Nem a terjedelmi szűkösség nem engedte, hanem az esztétikai. Ezeknek a figuráknak sokkal szűkebb a mozgásterük, mintsemhogy politikai megnyilvánulásaik legyenek. Félreismerném őket, ha a szájukba tuszkolnék ilyesmiket. Azt hiszem, nekem tényleg nincs mondanivalóm, egyáltalán nem szorgalmazom, hogy az alakjaim akár politikáról, akár másról mondjanak valamit, pláne azt, amit én gondolok. Ugyanakkor érzésem szerint a legújabb kötet figurái tágasabb térben mozognak, mint a korábbiakéi: verseket írnak, füzetet vezetnek, fizikatanárnők videóit nézegetik, valamit időnként akarnak az életükkel a létfenntartáson túl is – még ha ezzel a nagyobb mozgástérrel nem mennek is sokra. 

 

Most egy kicsit a „hogyan továbbról”. Gyakran felteszik neked azt a kérdést, hogy készülsz-e regényt írni, és rendszerint nemmel felelsz. Ha most én is feltenném, ugyanez lenne a válasz?

 

Nem tervezek regényt. Nagyon sok időmbe meg energiámba került, hogy a saját gondolkodásom jellegzetességeivel íróilag élni tudjak, hogy ne erőltessek olyan struktúrákat, amikről a gondolkodásom lepattan, vagy amitől a világlátásom – világszaglásom, törmelékérzékem, mikrománságom – úgy, ahogy van, idegen. Olvasóként persze jóval többet be tudok fogadni, mint amit meg tudok írni. Határozottan örömömet lelem benne, hogy ma is lehetséges átfogó narratívákat hitelesen megszólaltatni, valami pre-becketti, pre-kafkai embert tenni a prózáink hősévé, furcsa világ ez, hogy működik ez is, meg az is, meg amaz is. De nyilván nem teljesen véletlen, hogy regényben is inkább a tört struktúrák vonzanak, a békaperspektívájú írások, a több nézőpontba tördelt prózák, ezeket a könyveket még az utolsó harmadban sem unom, ami, bevallom, elő-előfordul velem a totális és egységes világmagyarázatokra törekvő regények esetében.

 

Mint tudhatjuk, zenét tanítasz. Most, hogy itt a nyár, tervezel valamit nyárra?

 

Írni kéne. Egy lábtörés miatt hosszú ideig otthon ragadtam, a négy fal között, mégsem tudtam jól kihasználni ezeket a hónapokat, az olvasáson kívül alig csináltam valamit. Jó volna pótolni a kiesett időt, rossz a lelkiismeretem.


Bak Róbert - 2018. július 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Szvoren Edina) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!