Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Jostein Gaarder – 2016. április 21.

A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, egyben a Budapest Nagydíj kitüntetettje Jostein Gaarder norvég író volt. A Sofie világa című regényével fiatalok százezreit bírta rá, hogy a filozófiáról olvassanak és elmélkedjenek, magyarul megjelent legújabb könyve pedig a klímaváltozással foglalkozik, szintén regényes, a fiatal olvasók számára is érthető és izgalmas formában. Uzseka Norbert a fesztivál első napján ült le beszélgetni az íróval.

 

Az Anna világa című legutóbbi regénye alapján világos, hogy úgy látja, van esély rá, hogy valami változzon a globális felmelegedés kapcsán, és hogy ennek a változásnak az emberek tudatában kell lezajlania. Ön megtette, amit lehetett: írt egy regényt, mely megváltoztathatja azt, ahogy az emberek erről a roppant fontos kérdésről gondolkodnak. De érdekelne, hogy mit javasolna a tömegeknek, a hétköznapi embereknek: mit tehetünk mi, hogy megmentsük a bolygót?

 

Azt kérdezi, hogyan menthetnénk meg a bolygót, hogy őrizhetnénk meg az élet feltételeit a Földön. Nos, néhány évvel ezelőtt átnéztem a Sofie világa című, régi regényemet, és megdöbbenve jöttem rá, hogy napjaink egyik legfontosabb filozófiai kérdését fel sem tettem benne. Ez is jelezte, hogy valami megváltozott azóta, és akkor döntöttem el, hogy írok erről egy könyvet, amely mintegy melléklete a Sofie világának. Az emberek gyakran kérdezik, hogy a filozófia nagy kérdései mindig ugyanazok-e, vagy felbukkannak-e köztük újak. Persze, sok nagy, alapvető filozófiai kérdés van, ami örök, mint például, hogy mi az univerzum, létezik-e Isten, milyen egy jó társadalom, és így tovább. De néha jön egy új téma, ami a legfontosabb kérdések közé sorolódik. Hogy miként tarthatjuk fenn az életfeltételeket a Földön, hogy megmentsük a bolygót – ez ma már egy egyetemes filozófiai kérdés.

 

Ahogy említette, szerintem is fontos, hogy változtassunk a tudatosságunkon. Mikor 1948-ban kiadták Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, rengeteg olyasmi volt benne, ami nem volt egyértelmű, amit meg kellett tanulnunk. Azelőtt sok társadalomban bevett szokás volt, hogy valaki megverje a gyerekét, a feleségét vagy az állatait, és nem volt emiatt rossz érzése. Nem volt az emberi természet része, hogy példának okáért senki ne verje a gyerekét. Ezt meg kellett tanulnunk. Ugyanez áll arra, hogy felelősséget vállaljunk az utánunk jövő generációkért. Ez nem olyasmi, ami bennünk van, ami a természetünk része, hanem meg kell tanulnunk. Az persze hozzátartozik az emberi természethez, hogy gondját viseljük a gyerekeinknek, még az is, hogy az unokáinkkal foglalkozzunk. Meglehet, egy biológus azt mondaná erre, hogy ilyenkor a saját génjeinket óvjuk. Ez igaz is, de az már nincs belénk építve, hogy mondjuk hét vagy nyolc generációra előre is gondoskodjunk a génjeinkről. Ezt tanulnunk kell.

 

Alapvetően horizontális a beállítottságunk. Úgy értem, mikor kijöttünk a dzsungelből, jobbra-balra kellett néznünk, hogy el ne kapjanak a ragadozók, vagy, hogy prédát találjunk magunknak. Még a mai aszfaltdzsungelben is jobbra-balra kell néznünk, hogy el ne üssenek. De az nem épült belénk, hogy a jövőbe is nézzünk. Mindazonáltal nem hiszem, hogy az az egyetlen megoldás vagy segítség, ha másként gondolkodunk. Mindennek a politikában is meg kell valósulnia. Nem hiszem, hogy meg kellene győznöm önt arról, hogy ne üljön autóba meg repülőre, mert az nem jó a légkörnek. Persze, beszélhetünk erről is, de attól még mindnyájunknak utaznia kell valahogy. Úgyhogy nyomást kell gyakorolnunk a politikusokra, hogy erre használják az adót, és hogy a nemzetek együtt oldják meg ezt a hatalmas problémát.

 

 

Ha jól tudom, 2012-ben írta az Anna világát, amikor még nem voltak itt Közép- és Nyugat-Európában az arab migránsok. A regényben azonban szerepelnek arabok, akik a klímaváltozás miatt vándorolnak északra. Próféciának szánta, vagy nem is volt szándékos?

 

Nem volt ebben semmi látnoki, még csak nem is politikai látomás volt, egyszerűen csak egy elképzelt jövő. Nem tudtam, hogy hamarosan ilyen nyomás nehezedik majd Európára. Inkább úgy írtam ezt, akár valami festményt vagy filmet, a dromedáron közlekedő arabokról, mert az olyan területek, mint az arab országok, a jövőben bizonyosan lakhatatlanokká válnak majd. Anna, a regény főszereplője álmodik róluk. Mindazonáltal azok a menekültek, akik a háborúk elől jönnek Európába, s különösen a szír és afrikai háborúk miatt, de akár az iraki és afganisztáni háború miatt is – ők részint a nyugati hadviselés eredményeként, amiatt kénytelenek menekülni az otthonaikból. Persze a legtöbben a szír polgárháború elől menekülnek. Mégis sokan közülük, akik Norvégiába érkeznek, például akik Szomáliából, Észak-Afrikából jönnek, talán nem is politikai menekültek – de sokuk valóban a klímaváltozás elől menekül. Az utóbbi két évben Szomália egyes részein egyáltalán nem esett eső. Úgyhogy az emberi civilizáció számára ma az egyik legnagyobb kihívás a klímaváltozás, amely máris szedi az áldozatait. Igen, áldozatokról van szó, gondoljunk csak azokra, akik a Földközi-tengerbe vesztek. De ami a regényben van, az csak egy elképzelt jelenet, és nem láttam előre, mi fog történni három év múltán.

 

A könyvei egy olyan írót, olyan embert mutatnak, aki úgy szereti a világot, ahogy van. Érdekelne, Ön hogyan mutatná be önmagát?

 

Nos, azért vagyok itt, mert író vagyok, és örülök neki, hogy már nyolc könyvem megjelent magyarul is. De ha arra kellene válaszolnom, hogy ki is vagyok, akkor vissza kellene mennem kb. 11-12 éves koromba, amikor minden elkezdődött. Akkor történt egy nap, hirtelen, hogy egyszerűen csak felébredtem. Akkor láttam meg először, hogy egy rejtély részese vagyok. Hogy titokzatos az is, hogy egyáltalán létezem, és hogy a világ létezik. Ez valami mágikus rejtélynek tűnt számomra. Kérdezgettem a szüleimet és a tanáraimat, hogy nem gondolják-e, hogy furcsa és döbbenetes, hogy létezünk. A felnőttek azt mondták, nem, dehogy. Tényleg azt gondoljátok, hogy ez teljesen normális? Mire ők, hogy persze, természetesen, és Jostein, nem kéne ezen ennyit gondolkodnod… Féltek, hogy megbolondultam. Később ez az élmény ösztönzött arra, hogy íróvá váljak. Mert ahogy felnőttem, már jobban ki tudtam fejezni magamat, és azt mondanám, hogy szinte minden könyvemet az a gyermekkori élményem inspirálta. Annak idején, mikor a felnőttek így reagáltak, eldöntöttem, hogy sosem lesz belőlem felnőtt, sosem fogok hozzászokni a világhoz, sosem fogom természetesnek venni a létezését. Máig tartom magam ehhez. Már 64 éve itt vagyok, és még mindig így látom.

 

Mi a titka, hogy elkerülte a felnőtté válást?

 

Mindannyiunknak megvannak a szokásai. Nekem is. Például minden áldott reggel ugyanúgy reggelizek meg effélék. Házban lakom én is, és a többi. De próbálom továbbra is úgy látni az életet, mint valami rejtélyt. Néha beszélek emberekkel, és azt mondják, tényleg, eszembe sem jut, hogy létezem, hogy létezik a világ. Néha az emberek megbetegszenek. Akkor elmennek orvoshoz, aki elküldi őket vérvételre, amitől persze egy kissé megijednek. És akkor egyszerre csak, szinte eksztatikus állapotban átélik, hogy az élet egy csoda. Gyakran látni híres embereket, például színésznőket, akik női lapokban azt nyilatkozzák, hogy „akkor értettem meg, milyen értékes az élet, amikor az orvos azt mondta, hogy beteg vagyok”. Elég baj, hogy orvoshoz kell mennünk, hogy emlékeztessen rá, hogy létezünk. De amikor rájössz, hogy létezel, akkor ráébredsz arra is, hogy egyszer majd már nem fogsz. Azt, hogy ebben a misztériumban létezel, nem is tudod igazán felfogni a bánat nélkül, hogy egy nap vége lesz. Az érme két oldala, ugye. Volt ez a fickó, aki évszázadokkal ezelőtt azt mondta, hogy „lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”. Tizenegy-két éves koromban volt ez a rendkívüli élményem, amikor felfogtam, hogy ez az egész egy nagy rejtély, ám csak egy rövid ideig vagyok itt. És még most is úgy látom, hogy rövid idő ez, még hatvannégy éves koromban is, hisz nem is volt olyan régen, hogy tizenegy voltam. És bizonyosan életem utolsó szakaszában járok.

 

Elnézést, hogy ilyet kérdezek, minthogy ez nem igazán filozófiai kérdés, de mit gondol, mi jön a halál után?

 

Nem tudom. Ha azt kérdi, hiszek-e abban, hogy ha meghaltam, még lesz valamiféle egyéni létezésem, azt mondanám, hogy nem. De nem állíthatom azt, hogy mindez lehetetlen, mivel már most is annyira lenyűgöz a világ, hogy aligha lennék még inkább lenyűgözve és megdöbbenve, ha egy magasabb szinten léteznék, ahonnan visszanézve ez az élet csak álomnak tűnne. És azért is, mert minden éjjel egy másik világban járok az álmaimban. Egyszerűen nem tudnék még jobban elképedni és csodálkozni, de boldog lennék.

Egy korábbi magyar interjújában említette, hogy sajnálja, hogy a Sofie világában nem igazán írt a keleti filozófiákról. Tudna beszélni ezekről egy kicsit?

 

Vegyük például Indiát: rendkívül változatos filozófiai hagyományaik vannak, melyek ugyanolyan gazdagok, mint a nyugati filozófia. Platón dualisztikus filozófiájának a megfelelőjét ott Dvaitának hívják. A panteisztikus filozófia megfelelője az Advaita, amely szerint nincs kettősség, minden egy. Spinoza, a híres nyugati filozófus gondolatait már a 9. században élt Sankaránál megtalálni. De az indiai tradíciók annál is régebbre nyúlnak vissza. A Bhagavad-gítá, amely csupán egy kis része a hatalmas eposznak, a Mahabharatának, vagy még korábbról az Upanisadok – már ezekben az ősi szövegekben is voltak általános filozófiai kérdések. S persze a buddhista hagyományokban is, amelyek szintén Indiából indultak a hinduizmusból kinőve. Ezek elterjedtek Kínában, Japánban is, és például a japán buddhizmus filozófiájában is találni valami újat… Sokat olvastam ezekről, de a Sofie világának megvoltak a maga keretei. Ha tudtam volna, hogy Indiában, Kínában, Afrikában, Polinéziában is olvassák majd, akkor annyit változtattam volna a könyvön, hogy nem azt a címet adom neki, hogy regény a filozófia történetéről, hanem azt, hogy regény a nyugati filozófia történetéről. De azt hittem, hogy talán lefordítják majd svédre és kész, ehhez képest 63 különféle nyelven megjelent.

 

Most épp min dolgozik?

 

Ha két hónapja kérdez, azt válaszoltam volna, hogy épp nagyon dolgozom egy könyvön, de ez időközben már meg is jelent, a címe Dukkeføreren, vagyis Bábjátékos. Úgyhogy még nem kezdtem új könyvbe. Szeretem ezeket a könyvmegjelenés utáni heteket-hónapokat, amikor nem kell írással foglalkoznom, kedvemre élhetek.

 

Van olyan különleges hely, rituálé, számítógép, toll, papír vagy bármi, amire szüksége van, hogy írjon?

 

Nagyon szeretem a régi számítógépemet. Van vagy 23 éves. Akkor lehetett először olyan komputert venni, aminek a monitora keskeny volt, nem olyan helyigényes, akár a régi tévék. Akkoriban lehetett kapni különféle szótárakat, amikre egy írónak nagy szüksége van. Etimológiai szótárakat, szinonima szótárakat, miegymást. És ezeket be lehetett olvasni a számítógép memóriájába. De manapság már nem kapni efféle elektronikus szótárakat. És erről szerintem a Microsoft tehet, hogy növelje az internet forgalmát és a bevételeiket. Persze egy nap biztosan elpusztul majd ez a gépem, és kénytelen leszek másikat venni helyette. De nagyon szeretem. Van egy új laptopom is, és azt csak internetezésre használom, viszont ezt a régi masinát sosem csatlakoztattam az internetre, és meglehet, emiatt képes még mindig működni. Semmiféle vírus nem tudta így megtámadni. Hanem az íráshoz a legfontosabb feltétel számomra az, hogy sétáljak. Oslóban lakom, de van a közelben egy erdő, és oda járok sétálni és gondolkodni.

 

Ön a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, de nem először jár a fesztiválon illetve Budapesten. Milyen emlékei, benyomásai vannak erről az országról?

 

2012-ben, négy éve jártam itt. Nagyon megtetszett ez a hotel és a kertje. Egészen közel van ide a budai vár. Csupán néhány napot töltöttem itt, de minden este kimentem oda sétálni, nézni a Dunát és a pesti oldalt. Erre jobban emlékszem, mint magára a Könyvfesztiválra, mert már olyan sok efféle rendezvényen jártam. Úgyhogy Magyarország nekem nem a fesztivál, hanem a vár, a Duna, meg a közeli Norvég Nagykövetség. Ezt tapasztaltam eddig Budapestből, s most újra itt vagyok.

 

Nemrég olvastam az interneten, hogy volt egy vagy több interjú, melyben Stephen Hawking azt állította, hogy a filozófia halott…

 

Mi a filozófia? Két külön kategóriára lehet felosztani. Az egyik a lételméleti kérdéseké: mi az univerzum, honnan jön, mi volt a Nagy Bumm, létezik-e Isten, van-e halál utáni lét. Ezek a kérdések azelőtt is léteztek. Például: a kezem az asztalon nyugszik, és ha az agyam vagy a lelkem úgy dönt, hogy felemeli, akkor, hopp, a kezem felemelkedik. Egy gyermek számára ez is misztikus dolog. Ám ezekre a kérdésekre van válasz. Régebben az a kérdés, hogy mi volt a Nagy Bumm, ugyanolyan kérdés volt, mint hogy mi van a Hold túloldalán. Azelőtt senki nem látta a Hold túloldalát. De ma már láttuk. Egyre többet és többet tudunk és értünk a filozófia ezen kategóriájából. Meglehet, már nem is tartoznak a filozófiához. Ma is szívesen beszélgetek az univerzum mibenlétéről, de inkább egy asztrofizikussal vagy csillagásszal. Test és elme kettőségéről inkább beszélgetnék egy neurológussal. Mi az az emberi agy? Azelőtt is feltették az emberek a kérdést, hogy mi az a tudat, de ez ahhoz kötődik, hogy mi az agy és hogyan működik. Azzal tehát egyetértek, hogy számos hagyományos filozófiai kérdés ma már kevésbé filozofikus.

 

De van egy másik kategória is, melyet olyan kérdések alkotnak, mint hogy milyen egy jó élet, mi a boldogság, mi a szeretet, milyen egy igazságos társadalom. Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válasz. Így csak még fontosabb megvitatni őket. Akár az iskolában, mert például az, hogy milyen egy jó társadalom, az folyton változik, és ezért újra meg újra fel kell tenni a kérdést. Vagy mi a szerelem? Hogyan remélheti bárki, hogy szerelmi kapcsolatban tudjon élni anélkül, hogy feltenné ezt a kérdést, hogy mi a szerelem? Gyakran kérdezik tőlem, főleg a Vita Brevis című könyvem kapcsán, ami valami módon szerelmi történet, hogy hiszek-e az igazi, nagy szerelemben. És igen, hiszek, de azt gondolom, azt mi magunk csináljuk, építjük. Nem csak úgy megtörténik velünk. Szóval beszélgetnünk kell a társadalomról, barátságról, szerelemről, és a globális felmelegedésről is.


Uzseka Norbert - 2016. május 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!