Főkép

Alkalmanként paracord karkötőket készít, nem szereti a vicceskedő irodalmat, és egyszer szívesen megismerkedne Bartis Attilával. Potozky Lászlóval lelki sérülésekről, generációs problémákról és az íráshoz való viszonyáról beszélgetett most induló interjúsorozatában Bak Róbert.

 

A nemrégiben megjelent regényedet, az Élest, aminek apropóján ezt a beszélgetést is elkezdtük, több helyen generációs regénynek nevezték. Szerinted mi a fő jellemzője a mi generációnknak? Miben másabbak a mai huszonévesek, mint mondjuk a szocializmusban felnőttek?

 

Nem tudom, mennyire vagyunk másak, személye válogatja. A szüleim a szocializmusban nőttek fel, még sincs köztünk túl nagy hasadék. Mondjuk ők eléggé haladó szellemű emberek. Viszont az idősebbek között előfordul olyan is, aki a mi korosztályunkat leírja azzal, hogy minek picsogunk, mi nem az átkosban élünk. Talán nem vagyunk diktatórikus rendszerek áldozatai, de azért megvannak a magunk problémái. Van ugye a sokszor felhánytorgatott szabadság, az, hogy mindent lehetne. A probléma csak az, hogy nem lehet. Mert nincs hozzá pénz, lehetőség, erőforrás. Szerintem az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy végtelen a megfoghatatlan lehetőségek tárháza, hanem azt, hogy sok jó és hozzáférhető lehetőség van, ami tényleg elérhető.

 

Jó, hogy ezt felhoztad, mert a szabadság kérdésére rá akartam térni. Említetted is, hogy sokkal nagyobb szabadságunk van, mint a korábbi nemzedékeknek. Hogy sikerült megbirkóznunk a ránk szakadt szabadsággal? Mennyire tudunk élni vele?

 

Vegyesen. Van, akinek nagyon bejött az élet, mert önerőből vagy külső segítséggel tud élni a lehetőségekkel. De azért a többség életvitele jócskán hagy kívánnivalót maga után. A ránk szakadt szabadság a többségnek csak arra jó, hogy a nyálunkat csorgassuk, és vágyakozzunk a távoli, nagyon nehezen elérhető dolgok után. Az életünk olyan, mintha egyfolytában vastag plexiüveggel borított kirakatok előtt sétálgatnánk. Odanyomjuk az orrunkat, tátott szájjal bámulunk a nagy dolgokra, saját lakásra, külföldi utazásra, nagy szerelmekre, barátságokra. Aztán a leheletünktől fokozatosan elhomályosul az üveg, a sok ácsingózás közben pedig már a vágyainkról is megfeledkezünk, és marad a lehajtott fejű tévelygés a ködben.

 

Említetted, hogy ebben a világban különösen jelentős a pénz szerepe. Ezt erősíti a mainstream média, az internet virtuális világa, és még sorolhatnám. Hogy érzed, bármiben is befolyásolta volna például az Élesben szerepelt párost az, ha az ölükbe pottyan egy pofátlanul nagy összeg? Boldogabb, teljesebb életet élhettek volna? Vagy maradt volna olyan elcseszett az életük, mint amilyen? Egyáltalán, lehet gyógyír önmagában a pénz a generációnk bajaira – ha egyszerre csak bármit megvehetnénk, megkaphatnánk, az döntően segítene rajtunk?

 

Hát ez nem könnyű kérdés. Ha belegondolok, azt hiszem, valamennyire segített volna, ha egy ismeretlen amerikai nagybácsitól az ölükbe pottyan pár százezer dollár. Mert gondoljunk csak bele: akkor nem kell a bűn útjára lépniük, vagy legalábbis nem köztörvényes bűntetteket fognak elkövetni. A kettejük viszonyán viszont nem hiszem, hogy segített volna. Nem épeszű kapcsolat az. Két ennyire sérült ember maximum támasza lehet egymásnak, párja nem.

 

A lelki sérüléseiknek mennyiben oka a közeg, amiben éltek? Mennyiben hibás a társadalom? Egyáltalán meg lehet-e úszni ezt a korszakot kisebb-nagyobb lelki deformálódás nélkül?

 

Az elbeszélő alapból el van szúrva, ez szerintem kiderül. Ilyennek született, ezt dobta a gép, ott vannak a különböző személyiségzavarok a génjeiben. Ezekre tesz rá még sok lapáttal a közeg, amibe képtelen beilleszkedni, és amely nem is akarja magába fogadni. Katje viszont szerintem teljesen a környezete terméke. Ő átlagosnak indul, aztán lecsúszik, tönkre vágja a világ. Természetesen meg lehet úszni a mindennapjainkat különösebb lelki deformálódás nélkül, de ez általában csak két esetben lehetséges: steril, jó körülmények között vagy teljesen tompa, betonérzéketlenségű, felszínes lelki világgal. Ha ezek közül nincs valamelyik, vagy esetleg nem sziklaszilárd a pszichéje, akkor óhatatlanul sérülni fog az egyén. Kérdés az, hogy mennyire.

 

Ha már a lelki sérülésekről beszélünk: nyugodtan mondhatom, hogy „ragyogóan” mutattad be a világ sötétebbik oldalát. Ehhez kapcsolódik a következő kérdésem: több helyen is találkoztam azzal, hogy elsősorban a témája és cselekménye miatt támadják a regényedet – mondván, hogy ilyen nincs, „mi” ilyet nem csinálunk, nem ilyenek vagyunk… (És itt nemcsak a naturalista leírásokat és keményebb jelenetekre gondolok, hanem az egész világra, világképre, amit a műben bemutattál). Mennyire jellemző ránk, a generációnkra az önismeret? Mennyire általános az, hogy homokba dugjuk a fejünket, és azt mondjuk csak a szép és a jó létezik? Sokszor, sokaknál én ezzel találkozok…

 

Nem vagyok az a szerző, aki magasról tenne a kritikára, mindent elolvasok, amit írnak a könyveimről. De azok nem igazán tudtak érdekelni, akik azt rótták fel a könyvnek, hogy nem hihető. Én ott voltam, láttam, halottam, átéltem ezeket a dolgokat, vagy ehhez hasonlókat. Ha valaki azt választja, hogy homokba dugja a fejét, esetleg nincs elég tapasztalata a mindennapok szélsőségeiről, lelke rajta, attól a valóságot és annak ábrázolását még nem lehet megváltoztatni. Viszont a nemzedékünk szerintem önismeretből elég jól vizsgázik. Ha nem is használja ezeket az önmagában tudatosított dolgokat javulásra, attól még tisztában van velük. Eléggé őszinték vagyunk, sőt, néha talán túlzottan is. Ennek egyik hozadéka szerintem egyfajta általános pesszimizmus. De inkább ez legyen, mint hogy áltassuk magunkat. Inkább mondjuk szarabbnak a szart, mint hogy azt hazudjuk rá, csokoládé.

 

Mi volt a fő célod a regénnyel? Pusztán egy történet elmondása vagy inkább világnézeted kifejtése, egy életérzés megjelenítése?

 

Is-is. Először csak a történet volt, aztán rájöttem, hogy ebbe bizony nagyon beleszivárogtak a különböző életérzéseim, meglátásaim a világról. Több szikra indította be a dolgot: egy Stasiuk-novella, egy leszólítás a Thököly úton, no meg az, hogy hirtelen elkezdtek felbuzogni bennem azok a dolgok, amiket egyetemistaként éltem át. Napok alatt visszajött legalább öt év, vastagon ömlöttek a különböző sztorik, emlékek és fílingek. Az első lökés viszont az volt, hogy két novelláskötet után végre regényt akartam írni. Erre vágytam kezdettől fogva, csak féltem a nagyprózától, ezért novellákkal gyakoroltam. És kerestem a történetet, amit érdemes lenne elmondani, és hozzá a nyelvet, amivel formába lehet ölteni.

 

A regényben érezhető a novellaírói múltad. Hogyan született meg az Éles? Előre megvolt a regény íve, vagy inkább csak az egyes jelenetek, és később fűzted össze őket?

 

Megvoltak a jelenetek, meg jó pár mondat, egy-két megörökítendő életérzés. Ezeket fűztem össze. Elkezdtem az elején és írtam, szerencsére adta magát a sztori. Előre nem készítettem vázlatot, attól befrusztrálódok. Régebben, amikor az első novelláimon bütyköltem, akkor firkáltam vázlatokat. De egy sincs már meg belőlük. Kockás lapokra írtam ezt-azt, de már nem emlékszem, milyen írások lettek.

 

Akkor inkább a regényírást szánod fő csapásiránynak a jövőben is? Vannak konkrét terveid?

 

Szerintem, ha írok, regényt fogok írni. Számomra sokkal nehezebb műfaj, mint a novella, nagyobb kihívás. És jobban is szeretem, az az igazság. A terveimet egyelőre titokban tartom, ha nem gond.

 

Ha már a jövőnél tartunk: úgy tűnik az általános elidegenedés (ami már persze a 20. század óta probléma), a technológiafüggés és az emberi kapcsolatok hanyatlása egyre erősebb – talán nem túlzás ezt így kijelenteni. Milyen lesz szerinted az utánunk jövő, most felnövő generáció? Azok, akik már valóban a (feltételesen) korlátlan szabadságba, egy virtuális világba születtek? Hogy látod: ők döntően mások lesznek, vagy inkább hozzánk hasonlóak, hasonló problémákkal?

 

Nem tudok erre a kérdésre érdemi választ adni, mégpedig azért, mert szerintem a generációk változásai nem tendenciaszerűek, nincsen egy görbe, ami alapján megjósolhatnánk, mi lesz. A történelem alakítja a közeget, ami alakítja az embereket, és a történelem eléggé kiszámíthatatlan. Ki gondolta volna a Második Világháború végén, hogy lesz egy Vietnam vagy egy Prágai tavasz? És vajon Kunderának eszébe jutott, hogy vajon milyenek lesznek azok a fiatal felnőttek, akik egy nap esetleg egy szabad Európában születtek és élnek? Senki se tudta megjósolni például a közösségi oldalak létrejöttét, melyek igencsak meghatározzák ezt a generációt az által, hogy átírják az emberi interakciók jellegét.

 

Ha jól tudom, nem készültél tudatosan írónak, és nem sok szépirodalmat olvastál gyerekként. Mégis, hogyan történt a fordulat?

 

Egyetemistaként pszichológiára jártam egy évig, aztán otthagytam, és átigazoltam újságírás szakra. Ennek kapcsán kezdtem el dolgozni a Kolozsvári Szabadság napilapnak, tudósításokat írtam kulturális eseményekről. Ekkoriban kezdtem el olvasni, mégpedig azért, hogy gyarapítsam a szókincsem. Egyik első könyv, amin átrágtam magam, Zola Patkányfogója volt. Hatalmas hatással volt rám, na, ez az irodalom, gondoltam. Elhatároztam, hogy én is író akarok lenni. Szóval volt egy szilárd elhatározás, aztán egy nap leültem, és írtam egy novellát. Aztán még egyet. Aztán még egyet. És így szépen lassan beindultak a dolgok.

 

Számodra mi a jó irodalom? Mik a főbb szempontok?

 

Nem szeretem például a vicceskedő irodalmat. Számomra az irodalom véresen komoly dolog. Persze nem vetem meg a pelevini humort vagy a Júlia néni és a tollnokot, ezekért odavagyok. De amikor a röhögtetés meg az olcsó poénkodás a cél, az nem az én kenyerem. Mosolygok, nevetek, de üres maradok utána, nincs tartalom. Szóval az irodalom legyen komoly és igaz. Ne kedélyeskedjen, ez nem kávéház, nem délutáni séta a fasorban. Hajnóczy, Tar, Bartis, Bodor, Danyi. Magyarok közül rájuk nézek fel nagyon. Szeretem, ha egy szöveg komor, ha rám telepszik, mint a köd, ha nem hagy lélegezni, ha megfojt.

 

Ezek szerint inkább a realista, a való élet gondjaival foglalkozó könyveket szereted. Az irodalmi utalásokkal teli, vagy nagyon posztmodernkedő irodalomról mi a véleményed? Az olyanról, amiben inkább a szöveg számít és nem feltétlenül a valóság bemutatása. Ezeket tudod szeretni, élvezni, értékelni?

 

Van, amit igen, persze. Sajna az utalásokat és intertexteket nem mindig szúrom ki, ahhoz nincs elég bölcsésztudásom. De amelyik posztmodern önmagában is élvezhető, azt szeretem. A szív segédigéi vagy Venyedikt Jerofjevtől a Moszkva-Petuski. Élvezem a jó nyelven megírt szövegeket, szeretem a gördülékenységüket.

 

Korábban említetted néhány kedvenc íródat. Kivel vagy igazán jóban a szakmán belül? Kit ismernél meg szívesen?

 

Ha van alkalmam rá, nagyon szívesen beszélgetek például Nádasdy Ádámmal. A fiatalok közül Sirokai Matyival meg Kassai Zsigával szoktam néha összejárni, jóban vagyok Kalapos Évával, Csepregi Jánossal meg a Mucha-párral. Meg még nagyon sok mindenkit kedvelek. És ki sem találnád: Bartis Attilával szeretnék egyszer személyesen megismerkedni, mert noha két könyvbemutatóján is voltam, és ugyanannál a kiadónál vagyunk, még nem volt alkalmam beszélgetni vele.

 

Ha már felvetetted közös kedvencünk, Bartis Attila nevét, feltennék egy kérdést, ami foglalkoztat. Kiemelkedők, és elég sokan is vannak az Erdélyben született kortárs íróink. A teljesség igénye nélkül ugye említhetném melletted és Bartis mellett Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot vagy Tompa Andreát. Mit gondolsz? Ez pusztán a véletlen műve, vagy ad valami pluszt a határon túli születés?

 

Pusztán a véletlen műve szerintem, ezek az emberek nem azért tehetségesek és profik, mert Romániában születtek. Vannak viszont életérzések, amiket csak Erdélyben kaphat meg az ember. Ahogy vannak olyanok is, amiket csak Budapesten vagy a Vajdaságban. Nekem fontos, hogy Erdélyben születtem, mert sok mindent hoztam onnan magammal. De ugyanilyen fontos az is, hogy Pesten élek, mert rengeteget ad nekem ez a város. Nem merem biztosra kijelenteni, de szerintem talán a felsoroltak is így lehetnek ezzel a dologgal.

 

Alkalom adtán majd megkérdezem tőlük… Zárásként mesélnél arról, milyen a „civil” Potozky László? Hogy telik egy átlagos napod? Mit szeretsz csinálni, vannak hobbijaid?

 

Nagyon szeretek sétálni, szerencsére Pesten erre bőven van lehetőség. Amikor kapok külsős szerkesztést, akkor azt csinálom látástól vakulásig. Amúgy meg olvasgatok, moziba, színházba, kiállításra megyek a barátnőmmel, ilyesmik. Az az igazság, hogy nincs konkrét hobbim. Néha szoktam képeket csinálni mobillal, és még ennél is ritkábban paracordból fonok karkötőket. Ilyent viselt Tom Hardy a Mad Maxben. Nem könnyű munka, mert ezek a műanyag izék nagyon bevágnak fonáskor a kézbe, márpedig a csomókat rendesen meg kell húzni. Kicsit olyan, mint a prózaírás: leeszi a húst az emberről.