Főkép

Minden alkalommal, amikor verseket válogatok, számtalan érzelmet élek meg. Néha egy-egy költemény többet mond, mint mások, és megesik az is, hogy a fülem és a szemem szereti valaminek a ritmikusságát, mégsem értem meg. Ilyenkor nyitok egy új lapot, beszúrom oda a kérdéses darabot, és egyszer majd, valamikor előveszem.

 

Szerintem minden versnek külön lelke van, amely részben a költőtől, részben az olvasótól ered, és úgy gondolom, amit nem értek meg a magam módján elsőre, ahhoz csak kapcsolódni nem tudok – azaz az én lelkem hiányzik a képletből, és ezért szegény költemény parkolópályára kerül, hiszen sem hozzáadni, sem elvenni nem tudok semmit. Amikor megnézem a szerzőket, néha elképedek. Hogy lehet nem érteni valakit, akit a világirodalom egyik legnagyobb alakjának tartanak?! Nem tudom, de megesik, hogy később előveszem, s hirtelen a szívemig hatol. Változunk, aprókat, észrevétlenül, s miközben átutazunk az életünkön, minden csiszol és formál. Ezért lehetséges, hogy amit tegnap még nem értettem, ma már igen. Nyilván eddig is így volt ez, de szünet nélkül változom, és ezt a felismerést is a verseknek köszönhetem.

 

William Wordsworth (1770 – 1850) angol romantikus költő. A Samuel Taylor Coleridge-dzsel közösen írt Lírai balladáktól számítjuk az angol romantikát, és Wordsworth 1843-tól, egészen halálig Anglia nemzeti költőjének szerepét töltötte be. Élete elég eseménydús volt: édesanyja halála után a testvéreitől elválasztva iskolába járt, és kilenc évig nem találkozott kedvenc húgával. Egyetemi évei alatt pártolta a francia forradalmat, és szerelembe esett Annette Vallonnal, akitől egy lánya is született. Bár nem házasodtak meg, élete végéig támogatta őket. Később viszont elvette gyermekkori barátját, Mary Hutchinsont és élőszeretettel vonta kétségbe Alexander Pope költői titulusát.

Sokan ismerik azt az érzést, amikor annyira szeretnének aludni, mégis képtelenek rá. Az ember kínjában kipróbál minden praktikát, hátha a jó álom keblére öleli, de minél inkább akarja, annál fáradtabban várja a napfelkeltét. És ha el is tud aludni, néhány óra álomtalan szendergés jut csupán, amiben nincs semmi pihentető vagy érdekes. Mert hát az emberek többsége, még ha mind fekete-fehérben álmodunk is, álmában egy másik világban jár. Valahol, ahol egy sereg kaland érheti, ahol feldolgozza a napi eseményeket úgy, hogy közben pihen. Ezért, ha kell, birkát, virágot, méheket számol, és mivel semmi sem segít, egyre idegesebb, frusztráltabb lesz. De föl sosem adja. Az újabb éjszaka, újabb lehetőségeket hoz.

William Wordsworth: Az álomhoz

 

Juhnyájra, mely egyenként ballag át

     egy szűk hídon... záporra, méherajra

     és vízesésre... szél és habmorajra...

fehér sík égre... sírna tóra... tág

 

mezőre... mindre gondoltam – s tovább

     fekszem – álmatlan;  – s már hajnali zajra

     gyúl a gyümölcsös, zeng a bokrok alja

s az első méla kakukszó kiált.

 

Igy tegnap éjjel és két éje már

     nem nyerlek én, óh Álom! drága, lanyha…

Ne kínozd azt, ki oly régóta vár!

 

Mi nélküled a reggel dús aranyja?

Jer, nap és nap között áldott határ,

     friss gondolat s víg épség édesanyja!

 

(Fordította: Babits Mihály)