Főkép

Az időjárás-felelősnek úgy gondolom, legalább egy írásbeli figyelmeztetést kellene adni, mert ezt így nem lehet csinálni. Csütörtökön a nagycsarnokban fülledt meleg volt. Ennek örömére pénteken nyáriasan öltöztünk, viszont barátságtalanul hűvös volt (párom bele is betegedett), amit csak súlyosbított a szinte egész nap cseperkélő eső. Mivel szombaton reggel is csapadékra ébredtem, érthető módon az öltözetemet hozzáigazítottam a látványhoz. Az eső nagyjából dél körül elállt, viszont egész nap meleg volt, aminek eredményeként a ruházatom soknak bizonyult, arról nem is beszélve, hogy azon ismerősök, akik csak szombaton látogattak ki, csodálkoztak, miért a téliesített felszerelés.

 

A hőmérséklet ellenére az ünneplés folytatódott, egyértelműen szombaton volt a legtöbb látogató, időnként már mozdulni sem lehetett, főként a nevesebb szerzők (például Esterházy, Vámos, Oksanen) dedikálása okozott fennakadást, ezért aztán gyakorta kellett alternatív útvonalat keresnem. Azt már előzetesen sejtettem, hogy ez a nap egyrészt kevésbé fárasztó lesz, mint a korábbiak, másrészt viszont igényel némi szervezést, mert pár interjút sikerült majdnem egymásra szerveznünk. De ettől szép az élet.

 

Miután körbesétáltuk a rendelkezésre álló termeket (mivel ekkor még esett, a külső standokat kihagytuk), azonmód leültünk interjúzni Bosnyák Viktóriával. Ő ugyebár régi ismerősünk, és mivel az utóbbi két évben sok minden történt vele, volt miről beszélgetnünk. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mivel Richard Huck Scarry rajzprogram következett, amit muszáj volt megnéznünk. Érdekes módon nagyon sok gyerek (+ szülők) gondolkodott hasonlóan, szóval a végére elég sokan lettünk.

 

Az utóbbi évek visszatérő programja számomra, hogy beüljek a Polar könyvbemutatóira. Egyrészt mindig érdekes szerzőket hoznak el, másrészt olyan könyveket adnak ki, amelyek ugyan északiak, de mégis megvan bennük a különlegesség, az egyediség. Gunnar D. Hansson volt a vendég, akivel Esterházy Péter beszélgetett, és talán mondanom sem kell, de ez sem egy szomorkás program volt.

 

 

A következő két órában amolyan elnyújtott szerkesztőségi találkozón vettem részt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ország különböző pontjáról érkeztek kollégák, akikkel nem csak a fesztivál látnivalóit beszéltük át, hanem akinek lehetett, azonmód könyvet is tettem a táskájába. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mivel így sokkal laposabb hátizsákkal mentem haza, mint amilyennel érkeztem.

 

A tömeg mindeközben nem fogyott, hanem egyre csak nőtt. Fiatalok, középkorúak, nyugdíjasok, családok. Volt, aki üres kézzel sétált, volt, aki hátizsákkal és három könyvekkel megpakolt szatyorral indult hazafelé, volt aki céltalanul bóklászott, mások mintha csak a Váci utcában lennének, úgy sétáltak a standok előtt, míg pár embert programlistával a kezében láttam céltudatosan haladni egyik teremből a másikba. Amikor egy kis nyugalomra vágytam, akkor vagy a galériáról bámészkodtam, vagy kiültünk az időközben napsütéssel kacérkodó égbolt alá, ahol szintén sokan tartózkodtak. Jellemző módon az itt tanyázó vadkacsák egyáltalán nem zavartatták magukat a nagyranőtt kétlábúaktól, teljes léleknyugalommal jöttek-mentek.

 

A török felvonulási terület népszerűsége mit sem csökkent, a látnivalók (tárgyak, népviseletek) továbbra is mágnesként vonzották a vendégeket. Rajtuk kívül gyerekcsoportok lepték meg a látogatókat, akik folyamatosan mozogva, rövid műsorokkal kedveskedtek a könyvek szerelmeseinek. A Harry Potter rohambrigádot a korábbi Mondoconokról már ismertem (bár akkor még más játszotta Harry szerepét), de rajtuk kívül nagyon tetszett Emil és csapata, akiknek a koreográfiája egyszerű és látványos volt.

 

A nap végére ismét besűrűsödtek az események, egyrészt öt interjút sikerült nagyjából egy hetven perces időtartamra összehozni, természetesen különböző helyszíneken, szóval itt egyfajta akadályfutó terepgyakorlattá vált a közlekedésünk (szerencsére az interjúk közül pár nagyon jól sikerült), de a feszített tempó ellenére menet közben muszáj volt bekukkantanom arra beszélgetésre, ahol Richard Huck Scarry és Réz András beszélgetetett. Sajnálom, hogy nem tudtam végighallgatni.

 

 

A nap végén egyfajta zárásként kis időre belehallgattunk Szalóki Ági koncertjébe, akit nemcsak azért szeretek, mert most jelent meg könyve-lemeze, hanem egyszerűségéért, hangjáért, és ahogyan a gyerekekkel bánik.

 

 

A tegnapinál kevésbé fáradtan, lapos hátizsákkal, de élményekkel gazdagon indultam hazafelé. Sajnos már csak egy nap van hátra.

 

A fotókért köszönet Vincze Balázsnak!