Főkép

A nem kifejezetten „energikus” magyar könyvkiadásról kezdek el beszélgetni Kleinheincz Csillával, aki amellett, hogy maga is fantasztikus tematikájú könyveket ír, jelenleg épp a Gabo Kiadó SFF (science fiction / fantasy) sorozatának egyik szerkesztője. Az elmúlt években dolgozott már a Delta Visionnek, főszerkesztője volt az Ad Astrának, így munkájából adódóan „kénytelen” figyelemmel kísérni a hazai állapotokat. Úgy gondolja, hogy a fantasztikus könyvkiadás elválaszthatatlan a magyar könyvkiadás egészétől, ami épp a már említett „nem túl energikus” korszakát éli, köszönhetően elsősorban a hazai terjesztési rendszer sajátosságainak. Ráadásul az sem mellékes, hogy míg egyes műfajokban kevéssé érződik meg egy esetleges visszaesés, addig a fantasztikus műfajokban akár húsz százalékos csökkenés is könnyedén befagyaszthat sorozatokat és írói életműveket, már csak azért is, mert sokkal alacsonyabb a várható fogyásuk. „Nem véletlen egyébként, hogy vannak olyan sorozatok, amelyekről egyszerűen lemondanak a kiadók, és teljesen kivonulnak a kiadásukból.”

 

Az aktuális trendek (elsősorban paranormális témák, urban fantasy-k) térnyerése felől közelíteném meg a témát, hiszen, ahogy Csilla is említi, „azok még mindig jól pörögnek, és még fognak is egy darabig – még akkor is, ha nem mindegyik cím fogy olyan jól.” Mivel jelentős részük alapvető toposzokra és sablonokra épül, s (pont a vásárlóközönségnek való kényszerű megfelelés igénye miatt) kevés egyedi jellemvonást tartalmaz, ezért számos könyv „minden további nélkül behelyettesíthető egymással”, így aztán „ha tízből kettő sikeres lesz, és felkapják az olvasók, az már el tudja tartani a többit is”. Ugyanakkor a klasszikus értelemben vett fantasztikus regényekre mindez jóval kevésbé jellemző, az egyedi témáknak és ötleteknek köszönhetően nehezebb általános konzekvenciákat levonni. Ilyenkor „vagy bejön, vagy nem” – s ha nem, akkor az adott író hazai pályafutása egy időre befejeződött. Lauren Beukes és Neil Gaiman neve kerül elő, akiket gyakorlatilag lehetetlen „betenni egy kalapba”, annyira eltérő témákkal, ötletekkel foglalkoznak minden regényükben.

 

Kisebb kitérőt teszünk, ugyanis a külföldi divathullámokról és trendekről is érdeklődöm, amikkel kapcsolatban hasonló gondolatokat fogalmaz meg Csilla. „Nagy vonalakban azért követi a magyar kiadás is ezeket” – mondja, ami mondjuk az egyre nagyobb számban angolul olvasó (és tartalmat fogyasztó) közönség miatt sem túl meglepő; konkrétan például kint is a sci-fiben az űropera a népszerűbb, a hard science fictionben a „fehér, középkorú, angolszász férfiak” (WASP) által írt regények vonzanak nagyobb tömegeket. Fantasy-ben elsősorban még mindig az epikus fantasy vezet, míg „urban fantasy-ből egyértelműen elmozdult a mezőny a paranormális románcok, illetve krimik felé”. Az urban fantasy krimik zsánere kicsit kilóg a sorból, hiszen nem túlzottan erősödtek meg hazánkban – a magam részéről Jim Butcher itthon mindössze egy részt megélt sorozata jut eszembe, Csilla pedig a hamarosan megjelenő újdonságukat, Ben Aaronovitch London folyói című regényét említi.

 

A magyar helyzetre visszatérve a lehetséges olvasótáborról kérdezem, hiszen amikor a kiadók jelentős része a fogyások visszaeséséről panaszkodik, bennem mindig felmerül, hogy tulajdonképpen léteznek-e egyáltalán olyanok, akik szeretnének hasonló könyveket olvasni, és el tudnak tartani egy magyar fantasztikus könyvkiadást. „Csak abban az esetben, hogy ha az olvasók tudomást szereznek a könyvekről” – említi meg ezzel a hazai helyzet újabb jelentős problémáját, a reklám és a marketing kérdését. „Nagyon sokszor már önmagában arról óriási késéssel szerez tudomást az olvasó, hogy létezik az adott könyv”, és akkor még hol vagyunk attól, hogy kedvet kapjon megvenni a kiadványt. Ezen túl viszont „nem lehet minden könyvtől ugyanazokat a számokat és fogyási adatokat elvárni, mint mondjuk a paranormális románcnál vagy a mainstream lektűrnél”, és az ezerötszáz példányos alsó határt említi, amit el kellene érnie egy könyvnek, hogy érdemben fenn tudjon maradni egy kiadó.

 

Felvetésemre, miszerint a fogyási adatokban nem elsősorban a minőség dönt, Csilla az olvasótábor megosztottságára világít rá. Egy nagyon változatos és egyáltalán nem homogén „halmazról” beszélünk, aminek „van olyan része, akinek tényleg szinte mindegy, csak egy bizonyos kategóriába tartozó könyvet rakjanak le elé”. Ugyanakkor meg van egy tájékozottabb réteg is, ami amellett, hogy figyelemmel kíséri a megjelenéseket, elég tudatosan dönt arról, hogy milyen könyveket szeretne olvasni. Őket pedig Csilla szerint csakis jó könyvekkel lehet megnyerni – az persze más kérdés, hogy mekkora is ez a réteg, s hogy jelenleg épp csökkenőben vagy növekvőben van-e a számuk. Inkább a fantasztikus regényeket ritkábban olvasó rétegről kérdezem, akikkel kapcsolatban viszont megfogalmazódik az, amit én már régóta próbálok mondogatni ismerőseim körében, ugyanis „attól még, hogy valaki nem kifejezetten fantasy vagy sci-fi olvasó, nem jelenti azt, hogy ne élvezhetne egy ilyen könyvet”. És lényegében visszajutottunk a kályhához, hiszen velük kapcsolatban is problémás, hogy valahogy eljuttassuk a kezükbe a kiadványokat.

 

Azonban „sokat számít a tálalás is”, főleg ha nem olyan könyvvel találkozik a tájékozatlan olvasó, ami azt emeli ki, hogy „kifejezetten fantasy olvasóknak szántuk”, hanem épp ellenkezőleg, vagy legalábbis „egy olyan témát vagy megközelítést ragadott meg benne, ami általános és a saját tapasztalataihoz tudja kapcsolni, ő maga érdekesnek találja”. Saját írói tapasztalatait említi, ugyanis „a science fictionben és a fantasy-ben is alapvetően emberekről írunk – még akkor is, ha idegen lények állnak a fókuszban, akkor is az emberi oldal a lényeges, így aztán ha ezt az aspektusát ragadjuk meg a műveknek, akkor könnyebb bevonni az olvasókat”. Amikor az Ad Astra vásárlóiról kérdezem, az általuk készített közvélemény-kutatásra hivatkozik, ami alapján jelentős szórást tapasztaltak, a kamaszoktól húszas-harmincas korosztályon át az idősebbekig sokan vásároltak tőlük, szinte mindenki találhatott a kiadványaik között neki tetszőt.

 

S ha már a kiadókról kezdtünk el beszélgetni, a nagyobb (mint a Gabo) és a kisebb (mint az Ad Astra) kiadók közti különbségekről érdeklődöm. „Van egy csomó kollégám, akinek semmi köze a science fictionhöz és a fantasy-hez, hanem mindenki teszi a saját dolgát a saját területén belül. A munkamegosztás is jobban működik, ezért bizonyos szempontból jobban lehet koncentrálni a munkára – anélkül, hogy például olyan adminisztratív feladatok rabolnák az ember idejét, amiket egy kis kiadónál kénytelen saját maga megcsinálni” – említi rögtön az előnyeit –, „az biztos, hogy sokkal több könyvre van rálátásom, sokkal több könyvet van lehetőségem elbírálni”. Miután a nagyobb kiadó az esetek többségében nagyobb pénztárcát is jelent, arról kérdezem, hogy talán így bátrabban és merészebben is lehet nyúlni olyan témákhoz, amelyek adott esetleg nagyobb kockázatot jelentenek. Csilla inkább a szerkesztők szerepét hangsúlyozza, akiknek muszáj figyelniük a piacot és az újdonságokat, hogy képben legyenek, és ismerjenek olyan regényeket, amelyek megtalálhatják itthon is a közönségüket – bár az is igaz, hogy nagyobb biztonsággal lehet tervezni egy nagyobb kiadóban.

 

Régi vágyam, hogy az Ad Astra eddigi pályafutásából levonható tapasztalatokról kérdezzem Csillát, ugyanis számomra egészen nagyszerűnek tűnt az a mindeddig hazánkban majdhogynem példanélküli üzletpolitika (ha nevezhetjük annak egyáltalán), hogy szerzők brandesítése, az egyes írók életművére (és annak minőségtől függetlenül minden egyes darabjára) való építkezés helyett inkább az újdonságokat, az ötleteket, a friss gondolatokat helyezték előtérbe. Csilla szerint mindenképpen érdemes volt megpróbálkozni ilyesmivel, noha kétségtelenül rengeteg munka és energia-befektetést igényelt. Plusz egy nagyon erős „víziót, aminek valamilyen szinten vége szakadt; másfelől viszont nem, hiszen lényegében legalább részben átvittem a Gabo SFF sorozatába” – utalt ezzel arra is, hogy számos szerzőt és címet átemeltek az Ad Astra profiljából. Miközben ugye az Ad Astra sem állt le, hanem a hard science fiction felé mozdult el, ami szintén nem lesz egyszerű vállalkozás, hiszen erre sem volt még példa itthon.

 

Kicsit a régebbi évek felé kanyarodnék vissza, ugyanis a később megvalósult koncepcióhoz hasonlóval már korábban is megpróbálkozott Csilla, méghozzá a Delta Vision A képzelet mesterei sorozatában – amiben ugyan nem volt kritérium, hogy friss könyveket válogassanak (noha az is jelent meg), hanem a régi elmaradásokat is szerették volna pótolni; ám az igényes, minőségi szórakoztató irodalom kiadásának terve játszott ott is központi szerepet. Én pedig rögtön a sorozat sikertelenségéről kérdezem, mire elsősorban a pozícionálást említi: „amikor A képzelet mesterei indult, a Delta Vision elsősorban klasszikus fantasy vonalon mozgott. Ezek viszont nem ahhoz hasonló könyvek voltak, és véleményem szerint még csak nem is ugyanoda kellett volna rakni a könyvesboltokban – már maga a borítókoncepció is azt kívánta jelezni, hogy ezek kicsit komolyabb könyvek. Ha ezeket a világirodalom lektűr részére pakolták volna, gyanítom, hogy sokkal inkább megtalálták volna a közönségüket. Ugyanakkor azt gondolom, hogy fontos volt megjelentetni azokat a köteteket, mert egészen addig nem nagyon volt példa, hogy egy sorozaton belül ilyen jellegű könyveket adjanak ki.”

 

Hogy újra az aktualitások felé haladjunk, az elektronikus könyvek magyarországi helyzetéről kérdezem – leginkább azért, mert az Ad Astra talán az első volt azon zsánerkiadók sorában, akik komolyan elkezdtek foglalkozni az ilyen formátummal is. Ugyan azóta már több kiadó is rendszeresen jelentet meg e-könyveket, Csilla továbbra is úgy látja, hogy bár van piaca itthon, meglehetősen kicsi; legalábbis addig nem beszélhetünk igazán komoly területről, amíg kétszámjegyű fogyási adatokkal fel lehet kerülni az egyes toplistákra. Mindemellett „rettenetesen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az ember az e-könyv piacon is; itt szintén várható valamiféle fejlődés vagy robbanás, csak ki kell várni.” Ami mondjuk, ismerve a hazai kiadókat, nem biztos, hogy olyan egyszerű feladat lesz…

 

Miután Csillának több regényt és számos novellát is köszönhetünk, továbbá szerkesztőként egyébként is több magyar szerző kézirata kerül a kezébe (korábban a Delta Műhely sorozatban örülhettünk ennek, hogy a tavalyi Ingókövekről ne is beszéljünk, ráadásul elvileg idén várhatjuk Moskát Anita regényének bemutatkozását), ezért bátorkodtam a hazai alkotókról kérdezni. Már csak az említettek miatt is pozitívan tud nyilatkozni a témában, hiszen „vannak nagyon jól író fantasztikus szerzők Magyarországon”.  Viszont „az első lépést nagyon nehéz megtenni, ugyanis véleményem szerint a magyar fantasztikus könyvkiadók egy része nagyon zárt az új szerzőkkel szemben”, még ha esetlegesen mostanság mutatkoznak is kisebb változások. Amikor a másik részről az olvasók bizonytalanságát, ódzkodását említem, a „tiszta” visszajelzések hiányát kifogásolja: „erről nem lehet igazán reális képet alkotni, főleg így a Facebook korában”, amikor minden szerző gyűjti maga köré az olvasókat, akik jellemzően nem komoly kritikával jelentkeznek az adott írónál. Még az egyébként jól működő molynál is felmerül problémaként, hogy amint a szerző is tag lesz, „nem lehet komolyan venni az értékeléseket”. Mintegy megerősítésként egy korábbi interjúmhoz, Csilla kifejti, hogy „kezdünk eljutni odáig, hogy az nem hátrány, ha valaki magyar szerző” (értelemszerűen az adott névtől és korábbi írásaitól függően). Én meg inkább lezárom a beszélgetést, minthogy újra valami negatív témát vegyünk elő.